Pszichológus szakértőink, köztük a SelfGuide pszichológiai műhely és az Önsegítő személyiségfejlesztő műhely alapítói ma azon gondolkodtak el, hogy mit tegyen egy szülő, ha azzal szembesül, hogy ő volt az, aki elrontotta a gyereke életét.
Sorozatunk korábbi részeit itt olvashatod el.
Szalay Ágnes: Van ilyen
Hát igen… Ilyen van. Persze nem arról van szó, hogy többször is kiabáltál vita közben, és ettől elromlott a gyereked élete. Ahogy mondjuk az sem ez a kategória, hogy nem engedted el ösztöndíjjal külföldre, amit azóta is felhánytorgat neked. Vagy az sem tartozik az életelrontások közé, hogy nem tudtál érte időben az oviba menni, ott ragadt a dadussal, és ez máig egy rossz emléke. Szülőként rengeteget hibázunk, bár talán az lenne az egyik legnagyobb hiba, ha hibátlanok lennénk.
A gyerekünknek az a jó, ha emberi, esendő, őszinte, hiteles és szerető szülei vannak. A legfontosabb talán a legutóbbi: ha a szülő elfogadón képes szeretni a gyerekét, akkor minden hibájával együtt megadja azt az érzelmi alapot, amire a gyereknek szüksége van ahhoz, hogy felnőttként képes legyen mély kapcsolatokat kialakítani, teljesíteni és boldogulni.
Vannak viszont olyan szülők, nem is kevesen, akik erre az elfogadó szeretetre nem képesek. Általában saját feldolgozatlan sérülésük az oka ennek, ami csomóféleképp megnyilvánulhat az erős narcizmustól az elhanyagoláson és mentális betegségeken át a függőségig. Hiszen sajnos egy függő vagy depressziós szülő minden őszinte szeretete és szándéka ellenére nem tudja úgy művelni a szülői szeretetet (lásd: a szeretet nem érzés, hanem cselekvés), ahogy arra a gyerekének szüksége lenne. Ilyenkor pedig a gyerek sérül. Olyan sérülései lesznek, melyek a felnőtt érzelmi életére, az önbecsülésére, az énképére negatívan hatnak, amik rontják az esélyét a bizalmon alapuló kapcsolatokra. Így például szerelmi kapcsolataiban rendre boldogtalan lesz. Itt sincs veszve még minden, hiszen a felnövő gyerek ha elkezd dolgozni önmagán, feldolgozni ezeket a sérüléseket, akkor „korrigálhat” és kialakíthat egy olyan életet, melyben boldog és kivirul.
Három kimenetelt tudok elképzelni az után, hogy a szülő elégtelen szülői működése, saját problémái miatt rontotta a gyereke felnőttkori boldogulásának esélyét.
1. A szülő nem tud róla. Talán ez lehet a leggyakoribb: hogy ha a lelke mélyén sejti is, a tudatába nem engedi. Kevés az önreflexiós képessége, a gyerek problémáit, betegségét, vagy a vele való konfliktusait tisztán a gyerek hibájának látja. Az ilyen szülők gyerekei felnőttként a legjobban teszik, ha saját boldogságuk eléréséhez nem tekintik előfeltételnek azt, hogy a szülőjükkel őszinte vagy szeretetteli kapcsolatuk legyen. Mert ez sokszor hiábavaló.
2. A szülő tud róla, vagy legalábbis arról, hogy a gyerekének baja van vele, de nem igazán képes szembesülni és felelősséget vállalni. Sok felnőtt gyerek szülője panaszkodik arról, hogy a gyermeke vádolja őt, megszakítja vele a kapcsolatot, hibáztatja stb. Többen közülük szeretik a gyereküket, és borzasztó érzés számukra a gondolat, hogy szülőként nem működtek jól. Mégsem készek arra, hogy a családi játszmákkal szembesüljenek, hogy az elrontott dolgokat komolyan vegyék. Gyakran a gyereküket bélyegzik furának, betegnek, túlérzékenynek, befolyás alatt állónak – és ez valószínűleg az a mintázat, amit a gyerek kis korától megtapasztalt, éppen ezzel rontották el az esélyét a könnyebb boldogulásra. Anyámnak, apámnak volt egy elképzelése, hogy milyennek kéne lennem, és nem fogadta el, hogy nem vagyok olyan. Nem engem látott és szeretett, hanem az ábrándját rólam. Engem meg nem szeretett. Ha valaki abban van, hogy a gyereke haragszik rá, a hibáiért vádolja, ő pedig szülőként ezt nem érzi jogosnak, akkor hasznos, ha egy szakember segítségével elkezd dolgozni önmagán, a kapcsolaton, és új szemmel figyeli meg a működésüket.
3. A szülő tisztában van a szülői vétkeivel, amit saját feldolgozatlan nehézségei miatt okozott. Vannak, akik ahhoz későn jutnak el a pszichés nehézségeik feldolgozásában oda, hogy ezt szülőként még hasznosítani tudják. Felnőtt a gyerekük, mire szembenéztek magukkal és meglátták, hogy elhanyagolták, vagy például a függőségük miatt cserben hagyták őt. Ekkor lehetőséget kapnak az élettől, hogy ezt „jóvátegyék”. Nyilván a gyermekéveket nem lehet visszahozni, a sérülés megtörtént, de az őszinte, mély beszélgetések, hiteles bocsánatkérések elképesztő gyógyító erejűek lehetnek. Itt fontos türelmet adni a felnőtt gyereknek, aki esetleg nem fogadja a bocsánatkérést, vagy nem hisz a változásban. Lehet, hogy eljön majd a pillanat, amikor mégis sikerül, és az is lehet, hogy nem. Fontos viszont, hogy akárhogyan is alakul, az önvádat és bűntudatot érdemes egy idő után elengedni.
Kuna-Várhelyi Gábor: Minden seb begyógyítható
Először is a legfontosabb: mindenből van gyógyulás. Nincs olyan múltban elszenvedett trauma vagy szülői mulasztás, amelynek a következményeit a gyermek életében ne lehetne orvosolni. Bármi történt, a sebek begyógyíthatók, a történtek következtében elakadt, félbemaradt személyiségfejlődés behozható. Ebben a gyógyulási folyamatban a szülőnek komoly szerepe lehet, és ezt a szerepet szülőként fel is kell vállalnunk, és teljesítenünk kell. Ha hibáztunk – bármit is jelentsen ez –, ez a legkevesebb, amit meg kell tennünk.
Persze közel sem mindegy, hogy a gyerekünk melyik életszakaszában derül fény a szülő hibáira, mulasztásaira és az ebből eredő káros következményekre. Ha ez a gyerek még valóban, a szó szoros értelmében a gyerekkorát éli, a szülő szerepe elsődleges és kulcsfontosságú. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a személyiségfejlődés – és az ennek érdekében megvalósított gyereknevelés – évtizedekig zajló dinamikus, interakciós folyamat. Hosszú távú, közös utazás, amelyben a kulcsszereplők kölcsönösen egymásra hatva, egy még összetettebb rendszerben (család) élik meg a saját fejlődésüket és működésüket. A rendszer sajátosságaiból, elsősorban az összetettségéből és rugalmasságából adódik, hogy ebben szinte lehetetlen olyan hibát elkövetni, amit ne lehetne később orvosolni.
Banális, de fontos kimondani: a gyerek a szülői működés és nevelés passzív befogadója, rosszabb esetben elszenvedője. Az ebben az életkorban megvalósuló szülő-gyerek kötődési zavarok és működési problémák kizárólagos felelőse a szülő. A gyerek nem tud hibázni, mert nincs más lehetősége, mint alkalmazkodni a szülő által biztosított érzelmi környezethez. Így a megoldás, a gyógyítás és a gyógyulás felelőssége is a szülő kezében van. De ha megvan a probléma, és változik a szülő működése, úgy változik ezzel egy időben a szülő-gyerek kapcsolat, és fejlődik ezzel a kötődés biztonsága is. A szülői felelősség mindebben egyértelmű, de sokszor érdemes ehhez külső segítséget igénybe venni. Egy szakember jobban látja a kapcsolat zavarait, és ezeket felismerve képes jó és hatékony változtatási lépéseket javasolni.
Más a helyzet, ha a sérült gyermek már felnőtt, és ebben az életszakaszban derül fény a szülői mulasztásokra. A felnőtté válás egyik legfontosabb következménye (vagy jutalma?), hogy elnyerjük sorsunk alakításának szabadságát és felelősségét. Egy felnőtt már nem hivatkozhat a saját működési zavarainak kibúvójaként vagy felmentéseként a szülei alkalmatlanságára és az akkor elszenvedett traumákra. Ha ezek meg is történtek, a gyógyulás, vagy annak elmaradásának, halogatásának felelőssége már nem hárítható másra. A hibát elkövető szülő szerepe ebben már másodlagos, de még mindig sokat tehet. Nagyon segíti a gyógyulási folyamatot, ha a szülő – bármennyire is nehéz – elfogadja és befogadja a gyermeke kritikáját, és védekezés vagy visszavágás nélkül tudja meghallgatni a sérelmeket. A gyermekkori traumákat feldolgozó terápia során először felszabadítani kell az elfojtott haragot, pont azért, hogy később enyhülhessen. Ilyenkor jönnek a „mindig bántottatok” és a „soha nem figyeltetek rám”, és pont azért kell ezt szülőként nyugalommal tűrni, hogy hamarosan kiderülhessen, nincs olyan, hogy „mindig” meg „soha”. A kritikák befogadásával és a bocsánatkéréssel – ha a múltban hibáztunk is – most szülőként óriásit tolhatunk a gyermekünk személyiségfejlődésén és felnőtté válásán. Mindezek kimondásával és megélésével végre kiléphet a hiányoktól szenvedő, törvényszerűen alárendelődő és kiszolgáltatott szerepből, és egyenrangú felnőttként léphet végre a világ elé.
És írjuk le a súlyosan bántalmazottak, az igazán patológiás szülő-gyerek kapcsolatokból érkezők kedvéért: a szülő belátása és bocsánatkérése sokat tud segíteni, de nem kizárólagos feltétele a gyógyulásnak. Vannak történetek, ahol a szülő végzetes alkalmatlansága miatt erről le kell mondanunk. Sokaknak sajnálatosan ismerős érzés az, hogy nem számíthatnak a szüleik támogatására. De akkor csak azért is, saját erőből!
Ne felejtsük el, minden gyógyulásban ott van a javuláson, egy eredeti egészséges állapot visszanyerésén túl a poszttraumás növekedés lehetősége is! Meg kell dolgozni érte, de megvan az esély, hogy a sérült egyén, vagy akár a károsodott kapcsolat az átéltek, illetve elsősorban persze a gyógyulási folyamat hatására lesz több, jobb, magasabb szinten működő, mint amilyen valaha is volt eddig. Megéri az erőfeszítést.
Milanovich Domi: Meg kell tanulni jól bocsánatot kérni. Igen, a gyerektől is
Széles körben ismert pszichológiai jelenség, hogy felnőttkori életünkre a sokkal korábban szerzett élményeink is hatással vannak. Felmenőink története, a fogantatásunk körülményei, hogy milyen neműnek vártak, egyáltalán vártak-e minket, milyen volt az anyaméhben fejlődni, megszületni, csecsemőnek, ovisnak, iskolásnak lenni.
Minél korábbi egy negatív tapasztalatcsomag, általában annál súlyosabb következményekkel jár, hiszen nem fejlődött még ki az a pszichés immunitás, amivel egy csecsemő vagy egy kisgyerek védekezni tudna.
Lelkileg, testileg, gazdaságilag, mindenféle értelemben sokkal kiszolgáltatottabb a szülőnek, akinek a felelőssége védelmezni őt, és megteremteni az egészséges biológiai, pszichológiai, társas fejlődéséhez szükséges feltételeket.
Ez persze helyez egyfajta nyomást a szülőre, aki azt hiheti, csak a tökéletes teljesítmény az elfogadható. Bűntudata lehet, ha egy-két órát saját magára szán, fáradt, maga is problémákkal küzd, vagy ingerültebben reagál egy-egy helyzetre. Nagyon fontos, hogy időben felismerje, amikor a kapacitása határaihoz érkezett, és tudjon segítséget kérni, másokat bevonni a gondozási teendőkbe. Emellett azt is érdemes tudatosítani magunkban, hogy tökéletes szülő nem létezik. A pszichológiai szakirodalom is régóta (Donald Winnicott gyermekpszichiáter nyomán) „elég jó” szülőről beszél. Ebben benne van, hogy nem vagyunk mindig a topon, követünk el hibákat, de érzékenyek vagyunk a gyerek szükségleteire, és igyekszünk válaszkészek lenni.
Ennek ellenére előfordulhat, hogy úgy érezzük, súlyos hibát követtünk el. Rengeteg feszültség gyülemlett fel bennünk, amit indokolatlanul vezettünk le a gyereken (például ordibáltunk vele). A verbális agresszió (a fizikairól nem is beszélve!) természetesen elfogadhatatlan, és fontos, hogy más nevelési eszközeink legyenek. Ugyanakkor érdemes különbséget tenni az eseti jellegű, izoláltan előforduló viselkedések között, amikről rögtön tudjuk, hogy hiba, és ki is fejezzük ezt, valamint aközött, amikor ezek a viselkedések egy bántalmazó mintázatba illeszkednek, gyakran teljesen reflektálatlanul vagy direkt félremagyarázva, hosszabb időn keresztül állnak fenn. A bántalmazásra jellemző lehet, hogy a szülő kiszámíthatatlanul viselkedik, megőrjíti a gyereket, nem tartja tiszteletben a határait, semmibe veszi a véleményét, az autonómiáját, elhanyagolja, a tulajdonának, a meghosszabbításának tekinti, vagy ő maga helyezkedik gyerekszerepbe, és a gyerekétől vár el gondoskodást, felelősségvállalást, őt hibáztatja mindenért, szégyent, bűntudatot, öngyűlöletet keltve benne.
Az is előfordulhat, hogy a hibáinkra csak jóval később jövünk rá, amikor már a gyerekeink is felnőttek. Talán pont az ő önismereti folyamatuk lesz az, amely a múltról való újfajta beszélgetéseket eredményez a családban. Kellő önreflexió, nyitottság és tapasztalat birtokában, akár szakember segítségét igénybe véve, sosem késő új nézőpontokat elsajátítani a működésünkkel kapcsolatban. A lényeg, hogy megpróbáljuk elengedni a defenzivitást, az állandó védekező üzemmódot, és igyekezzünk meghallani a környezetünk velünk kapcsolatos üzeneteit.
Azzal a romboló hatással, amit akarva-akaratlanul fejtettünk ki a viselkedésünkkel, persze nagyon nehéz szembenézni. De ez az egyetlen út ahhoz, hogy ne kiüresedett, látszatkapcsolatod legyen a gyerekeddel, amelyben csak időjárásról, sportról meg ételekről lehet beszélgetni.
Ráadásul ha kétségbe vonod az általa megélt valóságot, érvényteleníted az érzéseit, az rendkívül káros. Lehet, hogy te máshogy emlékszel dolgokra, természetes, hogy benned máshogy csapódott le egy-egy esemény, és részletesebben látod a saját oldaladat is. De fontos, hogy az ő megélése is valid legyen, és elfogadd az érzéseit.
Ez az a pont, ahol az őszinte bocsánatkérés is meg tud történni. Sokan egyáltalán nem kérnek bocsánatot a gyereküktől, mert attól tartanak, ezzel elveszítik a tekintélyüket. Maximum apró gesztusokkal, kedveskedésekkel árulják el, hogy őket is nyomasztják a történtek. Pedig a bocsánatkérés és a jóvátételre törekvés rendkívül fontos képesség, amelyekről mintát kellene adni a gyerekeknek. A zaklatási ügyek kapcsán tett sajtónyilatkozatok is megmutatták, hogy sokan nem igazán értik, miről is kéne szólnia a bocsánatkérésnek. A jó szándékukra hivatkoznak, mentegetőznek, feltételes módot használnak, próbálnak megszabadulni a bűntudatuktól, miközben az áldozatok szempontjaival szinte mit sem törődnek.
A bocsánatkérés akkor ér valamit, ha az elkövető őszinte megbánást mutat, konkrétan megfogalmazza, miért kér bocsánatot, átlátja tettének a másikra gyakorolt negatív következményeit, felelősséget vállal, elmondja, milyen lépéseket szeretne tenni a jóvátétel érdekében. Nem vár el felmentést a sértettől, maximum reménykedik a megbocsátásban.
