A politikai pszichiátria intézménye minden egykori szocialista államban létezett. Az 50-es években a Szovjetunióban dolgozták ki, a 70-es, 80-as évekre terjedt el igazán, több százezer embert nyomorgatott. A másként gondolkodókat, a normálistól eltérőket, azokat, akik nem a hivatalos doktrínák szerint gondolkodtak, és ezt hangosan képviselték, sok esetben kényszergyógykezelésre ítélték Magyarországon is.
Keveset tudunk arról, mi zajlott a politikai pszichiátriák legsötétebb bugyraiban, miután a pszichiátriai kezelések a személyiségi jogok védelme miatt titkosak voltak, s mivel a Kádár-kori titkosszolgálatok idején a titkokkal való visszaélés, zsarolás, fenyegetés a hatalom egyik legfőbb eszközeként működött, ez rendkívül kiszolgáltatottá tette a pszichiátriai betegeket. Az orvosi szakma a kommunizmusban – minden más szakmához hasonlóan – átpolitizált volt: a szakmai vezetők többsége be volt csatornázva a pártvezetéshez. Mindemellett a titkosszolgálatok használták is a pszichológia módszertanát, az ügynökök beszervezését, a tartótisztek kiképzését is ennek alapján végezték.
A valóság ráadásul már csak nyomokban létezik, 1989 legvégén robbant ki ugyanis a Dunagate dokumentum- és iratmegsemmisítési botrány, a Belügyminisztérium udvarán több tonna iratot semmisítettek meg. Az akciót csak 1990 január végén állították le, de addigra alig maradtak releváns dokumentumaink, az igazságot teljességgel tehát nem ismerhetjük – fogalmazza meg az egész estés film, az Eltörölni Frankot rendezője, Fabricius Gábor, aki egyben meg is válaszolja ezzel, miért forgatta le a filmjét. Azért, hogy legyen nyoma a történteknek, és a tudás birtokában könnyebben dolgozzuk fel azokat a generációk által ki nem beszélt tabukat, amelyek traumaként átöröklődtek a következő generációkra, személyiségdefektust okozva ezzel.
Alább olvasható interjúnk alanya, a dokumentumfilm rendezője, Papp Bojána is megerősíti, hogy sokat kellett kutatni a jól elmesélhető történetek után. A téma súlyos és érzékeny, nehéz volt, forrást, képet, megszólaló pszichiátert találni. Ezért is kap fontos szerepet a dokumentumfilmben az egyetlen fotó Laurie Sparham angol fotós Pákh Tiborról titokban készült képe, amelyen Pákh teljesen leszedált állapotban látható. A fotót Haraszti Miklóssal közösen készítették 1982-ben, az OPNI-ban – ez most, ebben a filmben kerül először nyilvánosságra.
Mi a véleményed az Eltörölni Frankról, hiánypótló alkotás?
Mindenképpen új nézőpontot hoz be a Kádár-korról való gondolkodásba azzal, hogy nem a „csak a szépre emlékezem” gondolatkört idézi fel, hanem sűrítve mutatja be a rendszer árnyoldalait is. Fontos aspektus, nem teljesen történelmi, de persze az is, hogy rákérdez a normalitásra – mi tekinthető normálisnak, hol vannak ennek a határai, ki az, aki valaki másról bátran azt állítja és állíthatja, hogy „nem normális”?
Amikor megnéztem az Eltörölni Frankot, úgy éreztem, hogy előtte kötelezően meg kellene néznie mindenkinek a dokumentumfilmjeidet, mert akkor érthető igazán a film is.
A dokumentumfilmek párhuzamos megvalósítása nagyon jó gondolat volt Fabricius Gábor részéről, egy dokumentumfilm nem sűrít annyira, mint egy játékfilm, éppen az a dolga, hogy árnyalja a képet, és megmutassa azt, ami a fikciós történet mögött a valóság volt, azt, hogy milyen valós elemekből épült fel a film forgatókönyve. Tulajdonképpen ugyanazt a kutatómunkát végeztem el én is, mint Gábor, csak más formanyelven mutattuk meg. És persze a tanúságtétel a megszólalók részéről is nagyon fontos, a filmekben szinte mindenki aktívan élt, vett részt a 80-as években, így szemtanúkról beszélünk, és ez mindig erősíti a hitelességet.
A politikai pszichiátriák legmélyebb bugyrai nem dokumentáltak, erre csak az élő emlékezet marad. Nehéz volt összeszedni a megszólalókat, a korszak tanúit a dokumentumfilmhez?
Mivel a 80-as években a liberális ellenzék tudatosan foglalkozott azzal, hogy a szamizdat sajtóban megjelenjenek politikai pszichiátriával kapcsolatos történetek, így például a Beszélő legelső számában szerepelt Jakab Károly története, valamint 89-ben az Őrjítő mandragóra című könyv is megjelent (Gazsó L. Ferenc és Zelei Miklós könyve), Bakonyi Péter egy nagyon jó szociográfiában, a Téboly, terápia, stigma című könyvben dolgozta fel a nagy magyar pszichiátriákat 1983-ban, amit Szebeni András képeivel illusztrált, Kovai Melinda a pszichotudományok államszocializmus-beli történetét dolgozta fel monográfiájában. A történetek hozzáférhetőek voltak, ha nem is ennyire fókuszáltan vagy nem ennyire exponáltan. Azok, akik a filmben megszólaltak, Haraszti Miklós, Gazsó L., Zelei, vagy akár Pálinkás Szűts Róbert, ezekről szívesen beszéltek. Az akkori pszichiáterek közül nehezebb volt megszólaltatni sok embert, de ennek nem akkori politikai okai vannak, hanem inkább mostaniak. Én ugyanazon a véleményen vagyok, mint Gábor a játékfilmben – az életünk a legapróbb részletekig át van politizálva, és ez a Kádár-korban még kiélezettebb volt.
A 80-as években létezett egy pszichiátriai protokoll, ami a jelenből nézve már szinte vállalhatatlannak tűnik, de akkor máshogyan kezelni a mentális betegségeket, mint ami a hivatalos protokoll volt, lázadásnak tűnt, dr. Gerevich József például új intézményt alapított, „kivonult” a Semmelweis Egyetemről, és az akkori Kulich Gyula téren alapította meg a művészetterápiával foglalkozó Nappali Szanatóriumot, aminek a pincéjéből egyébként az Európa Kiadó is indult. De ezt az intézményt is az állam hozta létre, sőt, még film is készült róla, a módszertanról, személyes történetekről. Azt biztosan lehet mondani, hogy a társadalom mentális állapotával az állam kiterjedtebben és alaposabban foglalkozott, mint ma.
Emellett a pszichiátriai dokumentáció nagyon érzékeny anyag – sokféle módon kell védeni a résztvevők személyiségi jogait, orvosét és betegét egyaránt. Egyébként az ilyen típusú visszaélésre egy nagyon látványos, nem magyar példa akár a legutóbbi időkből Britney Spears esete. Ha valakit mentális okok miatt ugyanis gyámság alá helyeznek, onnantól kezdve a jogai durván korlátozottak – ez pontosan így volt a 80-as években is, azzal a ténnyel megterhelve, hogy akkor az úgynevezett politikai okok és a normalitás másként volt definiálva.
Melyik tény rázott meg leginkább az elmesélt történetek közül?
Hajnóczy Péter Elkülönítő című szociográfiájának története nekem nagyon megrázó volt, de ezt végül nem raktuk be a dokumentumfilmekbe, annyira szövevényes, túl bonyolult lett volna.
Nekem az is megrázó volt, hogy mennyi ember élt mentális sérüléssel vagy rossz mentális állapotban a 70-es, 80-as években, és, hogy ennek az előzménye visszanyúlik a világháborúig, és az 50-es évekig, amire csak ráépült egy nagy társadalmi hazugság a „legvidámabb barakk” illúziójával. A legsérülékenyebbek, akiknek rálátásuk sem volt a saját életükre, a rendszernek váltak kiszolgáltatottá, ami a 80-as évekre már nem csupán az állampártot jelentette, hanem mindannyiunkat. Az szerintem jól látható, hogy mi, a háború utáni harmadik generáció vagyunk már annyira távol a háborús történésektől és az 1949-es kommunista átrendeződéstől, hogy a traumákat ne tabuként kezeljük, hanem alapkérdéseket merjünk feltenni. Ez a két esemény lényegében kb. tíz éven belül teljes társadalmi és vagyoni átrendeződést hozott szinte minden magyar családban, anélkül, hogy a háborús sebeket be lehetett volna gyógyítani. Ennek azért még ma is elég alaposan nyögjük a terheit, sokféle módon.
Kiknek és miért ajánlod a dokumentumfilmet?
Aki megnézte a játékfilmet, az árnylatabb képet kaphat a valós eseményekről, történésekről, aki pedig nem, az talán pont a dokumentumfilmeket látva juthat el a moziba megnézni a játékfilmet. Jó lenne, ha sok fiatal nézné meg, talán pontosabb képet kaphat az elmúlt évtizedekről.
