A legfontosabb szabály, amit egy vitánál érdemes betartani

Sokszor előfordul veled, hogy vitatkozol, esetleg veszekszel? És mi a vége? Megkönnyebbülsz, elsimítjátok a nézeteltéréseket, vagy csak minden rosszabb lesz? És mit kellene csinálni, hogy ezek a viták konstruktívak legyenek? Mert ugye az is lehetséges lenne... Pszichológus szakértőink, köztük a SelfGuide pszichológiai műhely és az Önsegítő személyiségfejlesztő műhely alapítói ma ebben próbálnak segíteni.

Sorozatunk korábbi részeit itt olvashatod el.

Csonka Balázs: Közelítsetek a valódi konfliktushoz!

A nagy veszekedések egyik legfőbb jellemzője, hogy egész másról szólnak, mint ami a konfliktus valójában. Ezt külön szintekként lehet jól elképzelni, ahol miközben a párbeszéd a jelenségek szintjén zajlik, a tényleges ellentétek (legalább) eggyel feljebbi szerveződési szinten érezhetők. A klasszikus jelenetben például mikor a pár két tagja összeveszik azon, ki milyen technikával nyomja ki a tubusból a fogkrémet, ez a veszekedés valójában nem a fogkrémhasználat jelenségéről, hanem arról szól, amit ez a két ember számára jelent. Mennyire veszi figyelembe, hogy mit kértem tőle az elmúlt hónapban legalább tizenötezerszer? Mennyire fogad el engem olyannak, amilyen vagyok? 

A valódi konfliktushoz vezető első lépés az lehet tehát, ha megkérdezzük egymástól, mit jelent számára a felmerült probléma, milyen gesztusként értékeli magában a történteket, mit üzen neki az adott mondatunk, döntésünk, cselekedetünk stb. A fenti jelenetben ez az üzenet például így fogalmazható meg: „Az, hogy sokszor kértelek, hogy figyelj oda erre, és nem figyelsz rá oda, nekem azt üzeni, hogy nem fontos a számodra az, amit mondok.” A konfliktus ezen a jelentésen keresztül válik igazán személyessé („Én nem vagyok fontos”), és töltődik meg érzelmekkel, majd vezet el az alapvető elakadáshoz.

Ezek a még magasabb szerveződési szintek, hiszen ha a viselkedésedben én azt a motívumot látom meg, hogy nem fontos a számodra, amit mondok, ehhez a motívumhoz jó eséllyel egy sor más jelenetet is kapcsolni tudok, amikből mind ugyanezt éreztem. Ezek a motívumok persze nem feltétlenül korlátozódnak a konkrét kapcsolatra, munkahelyi, baráti vagy bármilyen más emberi kapcsolatban is megélhetem ugyanezt. Ez pedig azért is nagyon fontos, mert ezek a motívumok mozgósítják azokat az érzelmeket és indulatokat, amikkel az egyes jelenetekben reagálok. A veszekedések során felbukkanó, aránytalanul intenzívnek ható érzelmek és indulatok épp azáltal lehetnek ilyen erősek, hogy nemcsak a konkrét konfliktusból, hanem az adott motívumhoz kapcsolódó összes jelenetből táplálkozhatnak, tér- és időbeli megkötés nélkül. Ha például a munkahelyemen rendszeresen azt tapasztalom, hogy nem becsülik meg a munkámat, ha a szüleim nem foglalkoztak velem, és egy olyan érzelmi tanulsággal érkeztem a felnőttkorba, hogy én nem vagyok fontos, ezek feszültsége mind ott lehet egy egyszerű fogkrémes jelenetben. 

Akár egy szűkebben (például kizárólag a párkapcsolatban) megélt, akár egy egész életünket átható motívumról van szó, ezt nagyon fontos szem előtt tartani, hogy tényleges megoldást találjunk a helyzetre. Itt ugyanis nem a kompromisszum fog előrevinni: senki nem lesz elégedett olyan megoldással, hogy akkor mondjuk, páros héten így nyomjuk ki a fogkrémet, páratlan héten pedig úgy. A megoldás ehelyett abban keresendő, hogy hogyan biztosítható az adott kapcsolatban, hogy fontosnak tudjam érezni magam, méghozzá olyan formában, hogy az a másik számára is élhető legyen. A gyakorlatban érdemes végül ennek a hosszmetszeti képét is látni: elakadásainkon ugyanis éppúgy felelősségünk dolgozni, ahogyan a partnerünk oldaláról elvárható, hogy tekintettel legyen a sérüléseinkre. 

Kuna-Várhelyi Gábor: Ha nyugodt maradsz, biztos a siker!

Mielőtt a vitákban alkalmazandó kommunikációs szabályokat fogalmazunk meg, érdemes inkább egy alapvető törvényszerűséggel kezdeni. Ha egy vita – akár az előzetes szándékok ellenére – bántó személyes konfliktussá fajul, az legalább az egyik, de inkább mindkét fél átmeneti érzelemszabályozási kudarcának köszönhető. Biztosan mindannyiunknak vannak hasonló élményeink, amikor hiába határoztuk el, hogy ezt most szépen fogjuk csinálni, egyszerre leszünk majd kedvesek, mégis önérvényesítők, valami egész más lett belőle. Lehet, hogy még az erőszakmentes kommunikációról szóló könyvünket is fellapoztuk hozzá, vagy feltúrtuk a legutóbbi asszertivitás tréningen készült jegyzeteinket, és mégsem sikerült… De mi történhetett? Előre szépen megfogalmaztuk az első mondatainkat, és tényleg, ezek még belefértek volna egy asszertív kommunikációs tankönyv példatárába is. De ha a másik elutasítással, kioktatóan, bántó módon válaszol, minket pedig elönt az indulat, akkor semmi sem úgy fog történni, ahogy terveztük.

Az érzelmeink kordában tartása vitás helyzetben persze közel sem egyszerű. Előfordulhat, hogy nagy a helyzetben elszenvedhető veszteség kockázata, vagy igazán érzékenyen érint miket, amit hallunk, vagy a másik valóban ártó szándékkal fordul felénk. Ezek mind-mind megnehezítik, hogy megőrizzük a nyugalmunkat egy vitában. De tudnunk kell, hogy ha egy kommunikációs helyzetben a pillanatnyi érzéseink eluralkodnak rajtunk, és ezek veszik át az irányítást, az addig jól tudott és begyakorolt kommunikációs eszközeink egy csapásra érvényüket vesztik.

Sok kommunikációs elmélet született már, amely több-kevesebb sikerrel magyarázza, mi történik ilyenkor. Ezek közül az egyik legnagyobb hatású és legjobban használható Eric Berne tranzakcióanalízis-elmélete. A modell szerint a működésünk során, így a kommunikációs helyzeteinkben is három jellemző állapotban lehetünk, ezek a Szülő, a Felnőtt és a Gyermek. Ezek az úgynevezett énállapotok jellemző gondolatokat, érzéseket és viselkedésmintákat szerveznek egységbe. A kommunikációs siker és a hatékonyság érdekében minden esetben a Felnőtt énállapot elérése és fenntartása a cél, hiszen ez a működésmódunk az, amelyben racionálisak, nyugodtak, megfontoltak és megoldásorientáltak tudunk lenni. A sokat emlegetett asszertív kommunikáció is ebben az énállapotban válik megvalósíthatóvá. Ha viszont a helyzetben elveszítjük a türelmünket vagy megbántódunk, szinte törvényszerűen válunk kioktató, kritikus Szülővé, vagy épp szorongó, vagy dacos Gyermekké.

Olyan, az érzelemszabályozási képességeinket gyengítő tényezők mögött, mint az ingerlékenység, túlérzékenység vagy a sértődöttség, feldolgozatlan belső konfliktusok és személyiségfejlődési hiányosságok állnak. Ha ezek visszatérő helyzetekben újra és újra jelentkeznek, el kell fogadnunk, hogy ezek érdemi feldolgozására és további önismereti munkára van szükség. Amíg ezek tartósan fennállnak, a kommunikációs kudarcaink is ismétlődni fognak.

De van azért néhány, a konkrét helyzetekben használható instant érzelemszabályozási eszköz is. Ezek közül a legegyszerűbb, mégis a leghatékonyabb a helyzet megszakítása és a kilépés. Ha észrevesszük a pillanatot, amikor elveszítjük a türelmünket, érdemes valamilyen módon félbeszakítani a szituációt. Kérjünk szünetet, igyunk egy kávét, vagy vessük be a „térjünk rá vissza holnap” formulát! Később persze lehet és kell is visszatérni. A probléma minden esetben az azonnali, spontán, nehezen kontrollálható indulati reakcióinkból van, így ezek késleltetése és ennek a képességnek a gyakorlása nagyon fontos. Ezek az érzelmi válaszok automatikusan, a másodperc tört része alatt keletkeznek, de gyorsan enyhülnek is, ezért akár néhány perc szünet után képesek vagyunk nyugodtabban, célravezetőbben és vállalhatóbban reagálni.

Milanovich Domi: Ne hagyjátok, hogy elfajuljon

A megoldások keresésén kívül gyakorlatilag egyetlen fontos dolgotok van egy konfliktusos helyzetben: az, hogy megelőzzétek a veszekedés eszkalálódását. Ha erre nem figyeltek kellőképpen oda, könnyen azon kaphatjátok magatokat, hogy vagdalkozni kezdtek. Ez azért sem jó, mert ilyenkor óhatatlanul defenzív üzemmódba kerültök, amelyben lepereg rólatok bármilyen érv vagy józan belátás, különösen, ha a másik érzékeny ponton talált el titeket. A vita hevében elhangzó sértések pedig olyan károkat okozhatnak a kapcsolatotokban, amelyek begyógyítása sok időt és energiát igényel. 

Ahhoz tehát, hogy konstruktív mederben tartsátok a kommunikációt, és a vitában benne maradjon a fejlődés lehetősége, mindent meg kell tennetek azért, hogy a) minél korábban felismerjétek az elmérgesedés jeleit; b) meg tudjátok állítani ezt a romboló folyamatot. Az alábbiakban ehhez gyűjtöttem pár gyakorlati tippet:

• Kérjetek szünetet. Egy veszekedést nem a végkimerülésig kell csinálni, hanem addig, amíg képesek vagytok befogadni egymás szempontjait. Ha azt érzed, hogy túl sok a fájdalom, elfáradtál, a védekezésen kívül semmire nem tudsz fókuszálni, kérj időt. Mondd el a másiknak, hogy az érzései fontosak neked, szeretnél rá odafigyelni, de ehhez szünetre van szükséged. Beszéljétek meg, mikor folytatjátok a vitát. Addig pihenj, töltődj, gondolj a kapcsolat pozitívumaira, értékeire, amelyek segíthetnek visszatalálni a másikhoz. 
• Keressetek időpontot. Előfordulhat, hogy egy konfliktus akkor erősödik fel köztetek, amikor egész egyszerűen nincs kapacitásotok foglalkozni vele, pláne ha összetettebb kérdéskörről van szó. Sok a munka, a rokonotok kórházba került, vagy egyéb olyan esemény van jelen az életetekben, amely rengeteg mentális-érzelmi energiát felemészt. Találjatok olyan időpontot, amikor kényelmesen, semmi által sem siettetve tudjátok megbeszélni a nehézségeiteket. 
• Definiáljátok a problémát. Akár menet közben felmerülő kérdésként, akár felkészülésként, rendkívül hasznos, ha ki-ki megfogalmazza, szerinte miről szól a konfliktus, illetve ő miért érzi magát dühösnek, elkeseredettnek, szomorúnak. Ezzel a technikával rögtön kiderül, hogy elbeszéltek-e egymás mellett. Ha nem értitek a másik szempontjait, kérjétek meg, hogy mondja el máshogy is. A lényeg, hogy egymás megértése, valamint a saját folyamataitokra való reflexió kerüljön előtérbe. 
• Készítsetek jegyzeteket. A fentiek kivitelezését nagyban segíti, ha írásban dolgoztok. Ez nemcsak azért hasznos, mert az intenzív érzelmek közepette nem veszítitek el a fonalat, hanem azért is, mert rögtön előhív bennetek egy másfajta attitűdöt. Egy olyan helyzetet feszít elő, amelyben tanulni szeretnétek, kíváncsiak vagytok a másikra, feladatot oldotok meg együtt. Ez a problémamegoldás irányába tolja a kommunikációtokat. 
• Őrizzétek meg a humorotokat. Ezt nagyon óvatosan tüntetem fel a listában, mert a nem jól sikerült viccek kifejezetten sértők is lehetnek. Azt is üzenhetik a másik számára, hogy nem veszed őt komolyan, elbagatellizálod az érzéseit. Szóval elég kockázatos eszköz, de a kedves, tiszteletteljes, feszültségoldó poénok, a közös nevetés rengeteget segíthet abban, hogy ne mérgesedjen el a veszekedés. 
• Kapcsolódjatok. Egy vita hevében, ahol fenyegetve érzed saját magad és a kapcsolatot is, rendkívül megnyugtató tud lenni, ha azt hallod, hogy a másik ettől még szeret téged. Persze vannak olyan konfliktusok, amelyek tényleg a kapcsolat újradefiniálásához (esetleg szakításhoz) vezetnek. Ha viszont erről egyáltalán nincs szó, továbbra is nagyon fontos nektek a másik, és vele szeretnétek lenni, akkor lényeges, hogy ezt kifejezzétek. Az így kialakult biztonságos térben sokkal könnyebben tudjátok elengedni a defenzivitást, hogy átadhassa a helyét a konstruktív együttműködésnek.

Szalay Ágnes: Vedd észre az érdekeket, célokat és érzéseket

Rengetegféle vita van, és talán nem mindegyiknél ugyanaz a jó stratégia – és elég szembetűnő módon a szabályok is mások. Mert míg egy elnökjelölti vagy közéleti vitánál a másik legyőzése, a győzelem lehet a cél, addig egy családi vagy kapcsolati, vagy munkahelyi vitánál talán jobb, ha a konfliktus mindenki számára megnyugtatóan rendeződik. De még ha közéleti vitában is vesz részt az ember, akkor is milliónyi stratégiát követhet: a saját támogatóimat akarom megerősíteni, a másikéit elvenni, a másikat behúzni a csőbe, és arra játszani, hogy ő maga intézze el magát mondjuk mert begurul, vagy arra törekszem, hogy a mondandóm üzenete átmenjen mindenkinek?

Egészen különböző kommunikációs stratégiával lehet elérni a másfajta célokat. Mindegyiknél fontos viszont, hogy egyrészt tisztában legyek a saját érdekeimmel, a célommal – és a másikéval is; másrészt pedig jól ismerjem a magam és a vitapartnerem jellemét, a gyenge pontokat, és vegyem észre magamon és a másikon is, ha elragadnak/ják az érzelmek. Ha tisztán látom a vitában elérendő célom, akkor nem ugrok be a provokációnak, a személyes érzéseimet kordában tudom tartani, és ha felismerem az érzéseimet, akkor tudom kezelni a helyzetet akkor is, ha elragadnának az érzéseim. Még mielőtt késő lenne. Így van esély rá, hogy higgadtan, a legjobb tudásom szerint vegyek részt a vitában.

Egy olyan vitában, legyen az otthoni, baráti vagy munkahelyi, a végső célom az lehet, hogy emberi módon tudjunk együttműködni majd a jövőben is. (Szerintem ha egy ilyen személyes vitában más, ennél ellenségesebb az általunk várt kimenet, akkor félreértjük azt, hogy mi kell a boldogságunkhoz, és mitől fogunk az adott kérdésben megnyugodni.) Ezekben a vitákban érdemes tartózkodni azoktól a megnyilvánulásoktól, amiktől a másik vesztesnek érezheti magát. Viszont hogy ezt elérhessük, végül is ugyanaz a két legfontosabb dolog kell, mint a közéleti vitáknál: értsem a magam és a másik célját és érdekeit, és felismerjem a magam és a másik vita közben érzéseit, és megfelelő módon reagáljak rájuk. A konfliktusok emberi igények és érzések szintjén zajlanak, és általában nem az a lényeg, ami ki van mondva, hanem ami a szavak felszíne alatt húzódik. Az ilyen vitáknál az igények és érzések megértése ahhoz segít hozzá, hogy empatikusak lehessünk, és ne alkalmazzunk agresszív vagy leértékelő kifejezéseket, úgynevezett közléssorompókat, ezáltal elérhessük, hogy tényleg megértsük egymást. Ezzel a nézőpontjaink automatikusan közeledni is fognak.