Nagyon szeretjük egymást a párommal, de egészen mást gondolunk a járvány elleni védekezésről. Mivel ez konkrétan a mindennapi életünket és tevékenységünket érinti, egyre gyakoribbak a viták köztünk. Hogy tudnánk összeegyeztetni a nézeteinket, vagy legalább az összezördülések mennyiségét csökkenteni?
Ma erről kérdeztük pszichológus szakértőinket, köztük a köztük a SelfGuide pszichológiai műhely alapítóit.
Sorozatunk korábbi részeit itt olvashatod el.
Kuna-Várhelyi Gábor: Jogom van a biztonsághoz
Sokszor előfordulhat, és teljesen természetes, hogy valamiben nem értünk egyet a partnerünkkel. Nem vagyunk egyformák, másképp láthatunk, másképp élhetünk meg dolgokat, és ez néha vitákhoz vezet. Vagy legalábbis a vita lehetőségéhez, mert egyáltalán nem egyértelmű, hogy minden ilyen meccset le kell játszani. Két út áll ilyenkor előttünk: dönthetünk úgy (persze ez sokszor nem tudatos döntés), hogy ez most fontos, végigvisszük a vitát, és kiállunk az igazunkért. Ha muszáj, az önérvényesítés mellett tesszük le a voksunkat, vállalva a kockázatot, hogy a másik dühös lesz, megbántódik, elfordul tőlünk, tehát így vagy úgy, de kárt teszünk a kapcsolatban. De pont az utóbbi kockázatok miatt dönthetünk úgy is, hogy a kapcsolat fontosabb, és engedünk. Annyi mindenen lehetne vitatkozni, csak nem érdemes: túl sokféleképpen lehet kinyomni egy fogkrémes tubust vagy eltölteni a vasárnap délutánt, és az én anyukám egész biztosan másképp csinálta a töltött káposztát, mint a tiéd. Egy hosszú távú kapcsolatban az engedékenységnek, a kapcsolatorientált konfliktuskezelési stílusnak bizony fontos szerepe van.
De vannak dolgok, amikről nem tudunk, és nem is lenne szabad lemondanunk. Van néhány elvitathatatlan jog – köztük a testi és lelki egészséghez és a biztonsághoz való jogaink –, amelyeket meg kell élnünk egy kapcsolatban, partnerként pedig meg kell adnunk a másiknak. Ha ezeket érezzük veszélyben, az engedménynek túl nagy ára van. A szorongáson túl maga a kapcsolat is károsodik, hiszen oda a bizalom, és áldozatként éljük meg a helyzetet. Ha a vírusveszélyt és a kockázatokat súlyosabbnak látom, mint a partnerem, és szívem szerint szigorúbb óvintézkedéseket alkalmaznék, ő azzal tehet értem és a kapcsolatért a legtöbbet, ha ebben most enged nekem. Persze mindent érdemes és kell is megvitatni, egyezkedni, és kompromisszumot keresni. De lehet, hogy pont ez az a kérdés, amiben a félelmeim miatt nem tudok rugalmasabb lenni, még a kedvéért sem. A karácsonyi utazgatás helyett kaphatnék most tőle biztonságérzetet és nyugalmat. Úgyis biztos sokat gondolkodik rajta, hogy mi lehetne az az ajándék, ami hasznos is, és örülnék is neki. Hát most ez.
Szalay Ágnes: Mindig van megoldás
Mire ez a cikk megjelenik, már egészen más tapasztalataink lesznek, mint most, hogy írom. Az ősz nagy része úgy telt el, hogy jelentős mértékben az emberek egyéni ítélőképességére és felelősségérzetére volt bízva, hogy a társas távolságtartás, maszkviselés terén ki mennyire tartja be a szabályokat. Vagy éppen azt hogyan kezeli, hogy enyhén tüsszög: Covid-tünetként-e, és otthon marad, vagy állása, jövedelme megtartása érdekében enyhe náthának titulálja, és éli tovább az életét. Rengeteg különbség is volt abban, hogy ki hogyan élt: a március óta szinte ki sem mozdulóktól az „él, mint Marci Hevesen” típusokig.
Mostanra a szabályok világosabbak és szigorúbbak, mint valaha. Nagyjából egyértelmű, hogy mit (nem) kell tennünk – de ennek a megélése, a szükségességének megítélése és a kereteken belüli mozgástér kihasználása még mindig eltérő. Nehéz helyzetet szül, ha egy pár vagy együtt élő család tagjai gondolkoznak másképp a járványról. Hogy hogyan gondolkodunk a járvány elleni védekezésről, az nem csupán egyéni kérdés, hanem azon is múlik, hogy mit olvasunk, kinek hiszünk, jelentős részben pedig azon, hogy mit látunk magunk körül, milyen a kulturális tér, amiben élünk. A kulturális térnek csak egy része a család és a párunkkal közösen kialakított életmód és értékrend: a világhoz való viszonyulásunkat, viselkedésmódunkat jelentősen meghatározza a munkahelyünk is, ahol ébren töltött időnk nagy részét töltjük. Mi van akkor, ha ez a családon kívüli két világ gyökeresen eltér egymástól? Mi van akkor, ha én azt tapasztalom, hogy a munkahelyem hónapok óta home office-t rendelt, ha mégis bemennék, akkor hőmérőzés, védőruha, kötelező maszkhasználat van? A párom pedig egy olyan helyen dolgozik, ahol a szobákban nem is kell maszk, kisebb tünetekkel még elvárás, hogy dolgozz, home office-ról szó sincs – és az egész hangulat inkább vírustagadó és a túlzott óvatoskodáson gúnyolódó? Nyilvánvalóan egészen más véleményünk lesz arról, hogy mehet-e a gyerek taknyosan iskolába, vagy megünnepelhetjük-e a nagyi szülinapját.
Egy ilyen típusú, a másikkal való együttélés során naponta ütközést okozó véleménykülönbség hamar parázs vitákhoz és a másik józan ítélőképességének a megkérdőjelezéséhez („te nem vagy normális”) vezethet. És sajnos még az általában működő, a másik számára a saját dolgait megengedő megoldás sem működik, tehát nem lehet az, hogy én bezárkózom, mert óvatos vagyok, te pedig menjél nyugodtan, ha akarsz – hiszen hozzám jön haza a maga összeszedett víruskoktéljával. Így simán lehet, hogy tényleg és konkrétan korlátozni akarjuk a párunkat egy magasabb cél, az egészség érdekében.
Mindennél fontosabbá válik most a kommunikációs készség és a másik tisztelete. Az én igazságom a párkapcsolatunkban ugyanannyit ér, mint az övé – még ha mindketten azt is hisszük, hogy okosabbak vagyunk a másiknál, jobban tudjuk a valót. Félretéve az aktuális problémát, például hogy menjünk-e a nagyihoz, teremtsük meg azt a környezetet – esti beszélgetés, nyugodt kávézás –, ahol az agyunk is emlékezni tud, hogy tulajdonképpen szeretjük a másikat, és fontos ő nekünk. Ha megvan ez az állapot, akkor a másik minősítése nélkül mondjuk el az indokainkat, érzéseinket, kérésünket. Ha ezt megtettük, akkor a másikat is kérjük ugyanerre. Empátiás technika, és ebben az esetben különösen hasznos, ha egyszerűen visszamondjuk, amit hallunk tőle. Tehát nem az ellenérveket gyűjtjük, miközben beszél, hanem arra koncentrálunk, hogy jól értsük, amit mond, és megmutassuk neki is, hogy megértettük. Addig maradjunk ebben a másikra nyitott, érzéseinket is vállaló beszélgetésben, amíg meg nem találunk egy közösen elfogadható megoldást. Mert ilyen szinte mindig van.
Milanovich Domi: Ne meggyőzni akarjátok egymást, hanem megérteni
Ahogy szigorodnak a járványügyi szabályok, egyre kevesebb tere van az egyéni mérlegelésnek abban, hogy milyen szintű óvintézkedéseket tartunk szükségesnek. Ez sok otthoni vitának elejét veheti, ugyanakkor valószínűsíthető, hogy legalább nyár végéig amolyan húzd meg–ereszd meg stratégia fogja jellemezni a korlátozásokat: egy állandó balanszírozás abban, hogy az egészségügy is bírja a terhelést, de a gazdaság se essen össze teljesen. Persze valamennyi mozgástér mindig maradni fog, és eltérhettek a partnereddel abban, hogy mennyire szeretnétek azt kihasználni. Talán mást gondoltok arról, hogy oké-e pár vendéget áthívni, családtagokkal találkozni vagy tömegközlekedni. Az alábbiakban 3 szempontot gyűjtöttem össze, ami szerintem segíthet az előttetek álló egyezkedési folyamatok során:
- Nem az a lényeg, kinek van igaza, hanem hogy mindenki biztonságban érezze magát. A koronavírussal kapcsolatban rengeteg, gyakran egymásnak ellentmondó információval találkozni nap mint nap. Sok múlik azon, hogy az embert milyen példák veszik körül a környezetében, mit ragad ki a közösségi média ingeráradatából, milyen forrásokból tájékozódik. Természetesen hasznos lehet, ha tudtok egymásnak hiteles cikkeket ajánlani a témában, de amikor a közös védekezésről beszélgettek, akkor nagyon elviheti a fókuszt, ha kognitív szinteken igyekeztek meggyőzni egymást. Ez a dolog most nem arról szól, hogy ki a nagyobb Covid-szakértő közületek, hanem arról, hogy mindenki biztonságban érezhesse magát a saját otthonában. Arra kellene törekednetek, hogy megadhassátok egymásnak ezt az érzést akkor is, ha a fertőzés terjedését illetően vannak is véleménykülönbségek köztetek.
- Ne mindent vagy semmit jellegű megoldásokban gondolkodjatok. Míg a fizikai térben megvalósuló társas interakciók radikális lecsökkentése fontos törekvés a mostani helyzetben, a hónapokon át tartó teljes izoláció nem tűnik sem reális, sem kivitelezhető elvárásnak. Ráadásul a testi jóllétünk mellett lényeges a mentális jóllétünkre is tekintettel lenni. Ha valaki úgy érzi, hogy menten megőrül otthon, inkább menjen át egy barátjához, vagy sétáljon vele egyet a környéken. Amikor a partnereddel átbeszélitek, hogy ki mit bír, kinek milyen igényei, nehézségei, félelmei vannak, akkor érdemes olyan kreatív megoldásokon ötletelnetek, amelyek nem fekete-fehérek, hanem többféle szempontot képesek figyelembe venni. Például megállapodhattok abban, hogy oké, találkoztok személyesen másokkal, de hetente csak 1-2 napon, vagy csak szabadtéren, csak maszkban, csak a közelben (hogy ne kelljen utazni), csak olyannal, aki szintén az ideje legjavát önkéntes karanténban tölti, és csak minimum egy héttel azelőtt, hogy a nagyival töltenétek időt, stb.
- Végső soron csak önmagad felett rendelkezhetsz. Lényeges, hogy a járványügyi helyzet sem lehet elfogadható indok arra, hogy más embereken uralkodj. Ez akkor sem oké, ha félsz, ha veszélyeztetett csoportba tartozol, ha úgy érzed, a másik elbagatellizálja a helyzetet. Ha sehogy sem tudtok megegyezni a védekezés közös, általatok kontrollálható elemeit illetően, azt még mindig eldöntheted, hogy te mit teszel meg a saját biztonságodért. Viselhetsz otthon is maszkot, aludhatsz külön vagy átköltözhetsz másik helyiségbe, netán valamelyik szerettedhez, ha van rá lehetőséged.
