Igazából nem is szeretjük a kávét – Akkor miért isszuk mégis?

Annak ellenére, hogy a világon a koffein az egyik legelterjedtebb pszichoaktív szer, állandó vita tárgyát képezi, hogy mennyire addiktív. A függőségre utaló jelek között találjuk például az elvonási tünetekről szóló beszámolókat: a rendszeres kávéfogyasztók gyakran panaszkodnak fejfájásra, ha kihagyják a reggeli adagjukat. Az is többször felvetődött, hogy a koffeinfüggőség kerüljön be a DSM-be, az Amerikai Pszichiátriai Társaság által kiadott diagnosztikai kézikönyvbe. Tényleg hasonló típusú addikciót okoz, mint például a kokain? Ennek igyekeztek utánajárni a Jénai Egyetem kutatói: munkájukat a Research Digest összefoglalója alapján mutatjuk be.

Hagyjuk a kérdőíveket

Ahhoz, hogy a kávé utáni sóvárgást szét tudják választani a kávé szeretetétől, Nicolas Koranyi és munkatársai egy klasszikus, ám mára elég sokat kritizált mérőeszközhöz nyúltak. Attól tartottak ugyanis, hogy ha az emberek saját magukat értékelik ezeken a dimenziókon, akkor homályos lesz számukra a két fogalom közötti különbségtétel, illetve az is előfordulhat, hogy a megkérdezettek válaszai különböző torzításokat mutatnak például azért, mert nem reálisan látják önmagukat. Így tehát az Implicit Asszociációs Teszt (IAT) egy verzióját alkalmazták a tudósok (a Harvard Egyetem honlapján magyarul is ki lehet próbálni ilyen típusú feladatokat). A teszt lényege, hogy kategorizációs feladatok reakcióidejének összehasonlításával mérje a rejtett attitűdjeinket. Mit is jelent ez pontosan? 

Nézzük inkább a reakcióidőket

A vizsgálat 56 résztvevőjének – mindnyájan egyetemisták voltak – számítógépen kávékról és gyümölcslevekről készült képeket mutattak. Arra kérték őket, hogy amilyen gyorsan csak tudnak, nyomjanak meg egy adott billentyűt, ha kávét látnak, és egy másikat, ha gyümölcslevet. Ezeket a próbákat vegyítették pozitív (pl. cuki kiskutya) és negatív ingerek (pl. emberi koponya) vetítésével, amelyekhez ugyanazt a két billentyűt rendelték hozzá, ám a párosításokat variálták. Tehát volt olyan részpróba, amikor a kávé a pozitív, és olyan is, amikor a negatív ingerekkel került párba, azaz ugyanazt a gombot kellett megnyomni, ha az egyik vagy a másik bukkant fel a képernyőn. A válaszadási sebesség különbségeiből igyekeztek a kutatók arra következtetni, hogy valaki mennyire szereti a kávét, azaz minél gyorsabb volt az illető a kávé-pozitív társításnál, és minél lassabb a kávé-negatív társításnál, a feltételezés szerint annál jobban szerette a kávét. 

Ehhez hasonlóan a sóvárgás vizsgálatakor is kávék és gyümölcslevek képeit kellett szortírozni, amelyek most számok, illetve betűk képeivel voltak vegyítve. A személyeknek azt mondták, hogy a számok jelentik a kívánt kategóriát, ha ilyenkor helyesen nyomják a kijelölt billentyűt, később kisebb pénzjutalmat kapnak. Ismét kombinálták, hogy egy ideig a kávé, majd a gyümölcslé képei társultak a számokhoz, illetve a betűkhöz. A reakcióadási sebesség különbségei szerintük arról árulkodtak, hogy az emberek mennyire könnyen kötik a kávét (no meg a gyümölcslevet) a kívánatos, jutalmazó kategóriához.  

A függőséget folyamatosan etetni kell

Koranyi és kollégái kutatásában azok minősültek kemény kávéfogyasztóknak (összesen 26-an voltak), akik naponta minimum 3 vagy annál több kávét ittak meg, míg a nem fogyasztók csoportjába sorolták azokat, akik egyáltalán nem éltek koffeinnel, vagy maximum napi egy adagra csábultak el. A tudósok azt találták, hogy a kemény kávéfogyasztók és a nem fogyasztók között nem volt különbség abban, hogy ki mennyire szereti a kávét, viszont a kemény kávéfogyasztók sokkal jobban vágytak rá! A szerzők szerint első alkalommal nyert megerősítést, hogy a koffein addiktív potenciálja hasonlít az alkoholéhoz vagy a kokainéhoz: ezeknél a drogoknál már korábban leírták, hogy a motivációval, sóvárgással összefüggő idegi hálózatok aktivitása fokozódik, viszont az emberek idővel egyre kevésbé szeretik ezeket a szereket. Tehát egyre inkább azért használják őket, hogy a függőségüket táplálják, nem az élvezeti értékük miatt. 

Egy jobb napokat látott mérőeszköz

Két évtizede forradalmi vívmányként robbant be a szociálpszichológiába az Implicit Asszociációs Teszt, ám napjainkra egyre több probléma merült fel a használhatóságával kapcsolatban. Az egyik rögtön az, hogy nem igazán tudjuk, pontosan mit mér. Érdekes tapasztalat volt például, hogy a rendszerszintű elnyomással kapcsolatban igencsak tudatos, az egyenlőség mellett elkötelezett, kisebbségi csoporttagságokkal bíró kutatók is rendre magas pontszámokat kaptak a próbák során, mintha sok rejtett előítéletük lenne. Tényleg képesek burkolt attitűdöket kifejezni a billentyűk lenyomásában felfedezhető milliszekundumos különbségek? Sokak szerint aligha. Ma már egyre többen vélik úgy, hogy a teszt inkább azt méri, hogy kinek mennyire ismerős egy adott sztereotípia, milyen gyorsan tudja előhívni a memóriájából. De ez korántsem jelenti azt, hogy egyetértene vele, azt meg pláne nem, hogy a való életben is kirekesztő módon viselkedne. Ilyen típusú torzítás a fenti, kevés résztvevővel zajló kutatásban is előfordulhatott, bár pont Koranyi publikált tavaly hosszú tanulmányt az IAT megmenthetőségéről. Kérdés, hogy most sikerült-e neki.