Ezért beszélj a szüleiddel a gyerekkori sérelmeidről

A korai éveink, a gyerekkorunk, az akkor minket ért sérüléseink, traumáink, a szüleinkkel való kapcsolatunk meghatározza az életünket, a párkapcsolatainkat, a karrierünket, azt, hogy mit gondolunk magunkról, másokról, a világról, és hogy hogyan érzünk ezekkel kapcsolatban. A múltunk azonban – bármilyen jelentős is legyen – nem betonoz be minket, az ugyanis, hogy mit kezdünk vele, rajtunk múlik. Sokan mégis úgy vélik, felesleges a szülőkkel a gyerekkori sérelmekről beszélgetni, hiszen már amúgy is túl idősek, ilyenkor már nem változnak. De vajon mit gondolnak erről a pszichológusok? Négy szakértőnket, köztük a SelfGuide pszichológiai műhely alapítóit kérdeztük. Sorozatunk korábbi részeit itt olvashatod el.

Sákovics Diana: Ha a szüleinken akarunk változtatni, rossz a cél

A szüleim már idősek, nem változnak, felesleges velük a gyerekkori sérelmeimről beszélni…

Ez a mondat rengeteg sebből vérzik. (Pedig sokszor találkozom ezzel a klienseimmel való beszélgetések során.) Először is, ki számít idősnek? Hol húzzuk meg a róla már lemondunk határát? 50 felett? 60 felett? 70 felett? Valóban létezne egy pontosan meghatározható időpontja annak, hogy kivel érdemes beszélni a múltról, és kivel nem? Nem hinném. 

A következő a változás kérdése. Vajon miért gondoljuk azt, hogy egy bizonyos életkor után már nem változunk? Miért hisszük azt, hogy van az a kor, amikor már készen vagyunk? Amikor gyerekek vagyunk, azt hisszük, hogy ez felnőttkorban, a húszas éveinkben történik meg. Aztán azt, hogy ott áll meg az élet, amikor megállapodunk, családot alapítunk, aztán azt, hogy a gyerekek kirepülése után már nem tartogat az ember számára újat a világ. Ahogy azonban egyre idősebbek leszünk, rájövünk, hogy mindig van mit tanulnunk a világról, önmagunkról. Ez egy végtelen folyamat, végtelen út, amin az életünk végéig haladunk. Igaz, fiatalon gyorsabban, látványosabban, idősebb korban lassabban, kevésbé feltűnően. A változás tehát nem lehetetlen, de messze nem biztos, hogy valaki annak mentén, abban az irányban változna, amit mi várunk tőle. 

Végül a legfontosabb: nem azért van szükség beszélni a sérelmeinkről, mert azzal megváltoztatható lenne a múlt vagy éppen a másik ember. A sérelmeinkről részben azért érdemes beszélni, hogy ne cipeljük azokat egyedül, hogy ne legyenek belénk zárt titkok, amik elszigetelnek másoktól és magányossá tesznek. Persze azért, hogy ez ne így legyen, nem feltétlenül a szüleinkkel érdemes beszélni. Megtehetjük a partnerünkkel, a barátainkkal, sorstársainkkal vagy éppen a pszichológusunkkal is. 

A szüleinkkel való beszélgetés abban segíthet (bármi is a kimenetele), hogy más szintre lépjünk a velük való kapcsolatunkban. Egy olyan szintre, ahol már nem alárendelt, kiszolgáltatott, védtelen gyerekek vagyunk, hanem egyenrangú felnőttek, akik ki tudnak állni saját magukért. Ezt persze sokkal könnyebb mondani, mint megtenni vagy megélni. Az a védtelen gyerek ugyanis ott él bennünk, és ha a szüleinktől nem kapta meg azt, amire szüksége van, nekünk magunknak kell megtanulnunk megadni neki a szeretetet. Azt a hiányt, az űrt, amit a szüleink hagytak, nem ők fogják begyógyítani, ezt valóban felesleges lenne várnunk, ezt csak mi tudjuk megtenni. Ebben viszont sokat segíthet, ha kiállunk magunkért, ha megvédjük magunkat és megerősítjük a függetlenségünket. 

Szalay Ágnes: A szülőkkel való kapcsolattal mindenképpen érdemes foglalkozni

Sokan tapasztalják meg azt, hogy szüleikkel a viszonyuk újra- és újrajátszott, mindenkiben bosszúságot, elkeseredettséget hagyó játszmákból áll. Vannak olyanok is, akiknek jó a kapcsolata a szülőkkel, de vannak olyan témák, amikről nem beszélnek, vagy azt érzik, hogy valódi önmagukat nem tudják megmutatni, elfogadtatni a szüleikkel. Mások unják a „lemezeket”, ami a szülőkkel való kommunikációban minduntalan előjön, nem kérnek a kioktatásból, amelyben az ősök elmondják, mit hogyan kéne tenniük. A felnőtt gyerekeknek a szüleikkel különböző nehézségű lehet a kapcsolatuk. Sokan egy terápiás, önismereti folyamatban jönnek rá, hogy amit okénak gondoltak, az nem is az, és igyekeznek szabadulni a szüleik befolyása alól. Vannak, akik egyenesen megszakítják a kapcsolatot a szülőkkel, a tengely másik végén lehetnek azok, akik harmóniában, szépen töltik együtt az időt, csak éppen van pár dolog, amiről nem beszélnek egymással.

Tapasztalatom szerint minden ember vágyik rá, hogy szülei „lássák” és elfogadják őt. Ezt az igényt még a csecsemőkorból hozzuk magunkkal, amikor ez még konkrétan létszükséglet – de nem múlik el később sem. Az ember erősítgetheti magában a gondolatot, hogy nincs szüksége a szüleire, de ez általában csak kétségbeesett igyekezet, hogy a hiányt letagadhassuk magunk előtt. Két esetben nem látom, hogy felnőttként a szülőkkel együtt javítani lehetne a kapcsolaton: ha már meghaltak, és ha szélsőségesen reflektálatlan, abuzív, mérgező szülőkről van szó. Ezekben az esetekben is fontos viszont „rendezni” a kapcsolatot, csak éppen az önismereti munka során. Egy halott, de életében sok sebet okozó apa még a halála után negyven-ötven évvel is kifejtheti hatását – az apa már elhunyt, de az apakép, a szavai élénken élnek az akár egészen idős gyerekében, és beugranak a leghétköznapibb helyzetekben. Tehát ha rendezetlen a kapcsolat a szülőkkel és ők nem elérhetők, akkor is fontos ezt feldolgozni, a kapcsolatot elgyászolni. Viszont ha nem ez a helyzet, a szüleink élnek, és nem is kell tartani attól, hogy a találkozás velük súlyosan traumatikus lesz – akkor nagyon is érdemes igyekezni megváltoztatni a kapcsolatot. Ami először belül kezdődik. Az önismereti munka során tudja az ember tisztázni magában, hogy mire van szüksége, mit érez, mi fáj és mi ad neki erőt. Az első lépés az, hogy megértsük saját magunkat. Ha ez valamennyire megvan, és már nem áldozatnak érzed magad, hanem rátalálsz a belső erőforrásaidra, akkor megnyílik a tér, hogy másokat is megérts és tisztán láss.

A szülőkkel való kapcsolat megváltoztatásának nem az a helyes útja, hogy az ember jól beolvas nekik. Sokkal inkább úgy indul, hogy megnyitod a füled és a szíved feléjük, és nemcsak a hibáikra, korlátaikra figyelsz, hanem elkezded meglátni az igyekezetüket, az értékeiket – és észreveszed az apró lépéseket, amikkel ők is meghaladják önmagukat. Ha értőn figyelsz rájuk, akkor elindulhat egy magasabb szintű kommunikáció, ami rengeteg értéket adhat neked is. Nem utolsósorban pedig oda is eljuthattok, hogy te képes leszel nem bántón, hanem magadról beszélve elmondani, hogy mi bánt, mire lenne szükséged, és ők képesek lesznek meghallani ezt. Hiszek abban, hogy mindenki tud változni, fejlődni, nincs ez másképp a szülőkkel sem. Többen jártak hozzám a hatodik X után is, és elképesztő elszántan és nagyon is eredményesen dolgoztak az önismereten, néha éppen pont a gyerekeik miatt. Szóval akármit is sejtesz a szüleid változási képessége felől, ha azt gondolod, hogy jó lenne javítani a kapcsolatotokon, akkor érdemes ezt megpróbálnod. És valószínűleg meg fogsz lepődni.

Csonka Balázs: A szüleinkkel való kapcsolat bennünk él

Ebben a témában szerintem három dolgot nagyon fontos látni. Az első ilyen, hogy a szüleinkkel való kapcsolat nem csupán egy két ember közötti kapcsolat. A szüleinkről, akik általában csecsemőkorunktól velünk vannak, az évek során a legkülönfélébb benyomásokat, érzéseket és tudást raktározzuk el magunkban. Mindezeket a pszichológia nyelvén belső reprezentációknak hívjuk, és alakulásuk, alakításuk nagyban múlik azon is, hogy mi magunk milyen korúak voltunk egy adott eseménynél, ott mi történt, abból mit értettünk meg, mit éreztünk, hogyan éltük meg, hogyan reagáltunk, milyen érzelmi vagy tudásszintű tanulságokat vittünk magunkkal későbbi életünkbe. Hogy a történet még nehezebb legyen, az ilyen tanulságok nagy része tudattalan marad, sőt felidézve torzulhat is a történet forgatókönyve: másként emlékszik egy kétéves, mint egy felnőtt (olyannyira, hogy az emlékezet két idegpálya működéséhez köthető, melyek közül csak a későbbi érésű ún. lemniszkális pálya alkalmas az emléknyomok differenciálására). Ebből vannak később azok a viták, amikor egy jellemző gyerekkori eseményt vagy érzelmi helyzetet a szülő a saját emlékezetére támaszkodva megkérdőjelez, egyszersmind kétségbe vonva és érvénytelenítve a gyermeki lélek saját megéléseit. Ilyenkor fontos tudni, hogy az egyik fél (a szülő) az általa felidézhető (és gyakran amolyan önvédelmi jelleggel torzított) szituatív tényekre támaszkodik, míg a másik (a gyerek) épp fordítva: az érzelmi megéléseit, a történtek általános hangulatát próbálja konkrét történetekhez kötni. 

A másik szerintem fontos dolog, hogy a szülőkkel megélt kapcsolatok messze nem csak a szülőkhöz kötődnek. Aki szereti a pszichológia nyelvezetét: kapcsolati munkamodelleket alakítunk ki belőlük. Ez annyit jelent, hogy alapvetően a szüleinkkel való kapcsolat alapján tanulunk meg kapcsolódni másokhoz, az ott begyakorolt kapcsolódási minták és érzelmi helyzetek lesznek ismerősek, azokhoz fogunk tudni illeszkedni a későbbi életünkben, sőt saját magunkkal is hajlamosak leszünk éppen úgy bánni, ahogyan velünk bántak, éppen úgy tekinteni magunkra, ahogy ránk tekintettek gyerekkorunkban. Vagyis keresni (és találni) fogunk olyan embereket, akikkel működnek azok a mintázatok (játszmák), amikben járatosak vagyunk, akikkel megélhetők azok az érzések, amiket ismerünk. Ezt egyébként könnyen észrevehetjük a mindennapi életben is: felismerhetjük valamelyik szülőnket a partnerünkben, felismerhetjük a szülői tekintélyhez való viszonyunkat a munkahelyünkön, vagy akár a barátainkkal beszélgetve azt, milyen támogatást, megerősítést tudunk „hasznosítani”. 

A harmadik ilyen pedig az, hogy a sérelmeinket nagyon fontos legalább kimondani (persze, nyilván sokkal jobb, ha megértő, megerősítő, támogató reakció érkezik rá, de erre nem mindig van lehetőség). Ha sikerül megfogalmazni az alapvető érzelmi élményeinket gyerekkorunkból úgy, hogy azt nem érvényteleníti, nem tagadja, nem relativizálja, bagatellizálja, stb. sem a szülő, sem a belső szülőfigura (lásd fent), az egy nagyon fontos mérföldkő a káros, szenvedést okozó mintázatokból való kilépés felé vezető úton. 

Milanovich Domi: Ha túl sok minden van a szőnyeg alatt, mozdulni sem tudtok

Biztos veled is előfordult már, hogy rosszul gyakoroltál be egy mozgásformát. Síeltél, vezettél, szerváltál valahogy, ami egy ideig egész eredményesnek is tűnt, aztán kiderült, hogy nagyon máshogy kéne csinálni ahhoz, hogy fejlődni tudj. Ezért elkezdted elemeire szétszedni a hosszú évek óta automatikussá vált mozdulatokat. Kínkeserves volt a folyamat, közben a teljesítményed is jelentősen visszaesett, de ez volt az ára annak, hogy később egy magasabb szinten tudd újraszervezni önmagad. 

Valami nagyon hasonló történik akkor is, amikor elmész pszichológushoz. Az első pár ülés eufóriája után általában jön a melós rész, amikor elkezded átdolgozni a mentális szokásaidat. Az elhárításaid, amelyek kezdetben megvédtek, már nem fenntarthatók. Rengeteg energiába kerül, hogy ne zsigerből reagálj, hanem tudatosítsd a hiedelmeidet, és újfajta értelmezéseket adj a külső és belső folyamatokra. Nem is csoda, ha átmenetileg rosszabbul vagy, hiszen óhatatlanul szét kell egy kicsit esned ahhoz, hogy az alapoktól tudd ismét felépíteni magad. 

Amikor ennyi minden kavarog benned, az egyrészt elkerülhetetlenül hatni fog arra, ahogyan a legközelebbi társas kapcsolataidban jelen vagy, másrészt gyakran az is megváltozik, ahogyan a múltadat látod. Lehet, hogy nem értesz dolgokat, és információra van szükséged a családtagjaidtól, mert valahogy nem áll össze a kép. Lehet, hogy már nem osztod azokat a vélekedéseket, amelyek a gyerekkorodról szóló, családilag kreált történetekből kihallatszanak. Lehet, hogy elkezdesz olyan ismétlődő mintázatokat felfedezni nemcsak a saját, de a szüleid viselkedésében is, amelyektől még manapság is képes vagy pillanatok alatt védtelen gyereknek érezni magad – holott már rég nem vagy az.  

A mentális egészséged fontos és figyelmet érdemel. Amikor arra invitálod a szüleidet, hogy a gyerekkorodról beszélgessetek, akkor igazából esélyt teremtesz magatoknak, hogy autentikusabb legyen közöttetek a kapcsolat. Persze ezek a beszélgetések nagyon megterhelők is lehetnek, így érdemes készülni rájuk. Ne rohand le őket, hanem tervezd meg az alkalmat: mondd el nekik, hogy miről szeretnél majd beszélgetni velük, tegyél javaslatot időpontra, helyszínre, írd össze a gondolataidat, fogalmazd meg én-közlésekben, legyen melletted valaki megfigyelőként, ha úgy nagyobb biztonságban érzed magad. Az is megeshet, hogy túlságosan félsz a személyes beszélgetéstől. Ebben az esetben nyugodtan írj levelet. Ennek a formátumnak nagy előnye, hogy bátrabban fejezheted ki magad, tökéletesítgetheted a tartalmat, mások véleményét is kikérheted róla, a szüleid pedig többször el tudják olvasni, le tud ülepedni bennük, mielőtt reagálnának. 

És hogy mit fognak reagálni? Ez az, amit előre nem tudhatsz teljes bizonyossággal, így nem is érdemes helyettük eldöntened. Persze az eddigi viselkedéseik alapján lehetnek előrejelzéseid, de az is megeshet, hogy meglepődsz, és rád cáfolnak. Ahogy te sem vagy már az a védtelen gyerek, aki egykor voltál, úgy ők sem azok a fiatal felnőttek, akiknek a gondjaira voltál bízva. Ki tudja, talán beindul közöttetek egy érdemi párbeszéd, és a folyamat hatására közelebb tudtok kerülni egymáshoz. Ha viszont meg sem próbálod, akkor ezek a kimondatlan feszültségek mindig gátat fognak képezni közöttetek. Annyi mindent söpörtök a szőnyeg alá, hogy mozdulni sem lehet a lakásban, csak feszengve ülni, és maximum az időjárásról csevegni. Egyre nehezebb lesz fenntartani a látszatot, ha egyáltalán érdemes. Ha azonban teszel egy kísérletet, de elutasítanak, az fájdalmas ugyan, de legalább sokkal tisztább lesz a helyzet – akkor ismét nálad pattog a labda, hogy eldöntsd: fenntartasz velük egyfajta kapcsolatot, amelyben érzelmileg kevésbé vagy jelen, vagy fizikai értelemben is meghúzod a határaidat, és ritkítod, szünetelteted, vagy akár meg is szünteted a velük való találkozásokat.