„Őszintének kell lenni magunkkal, ha gyógyulni szeretnénk”

Ekcéma, csalánkiütés, puffadás, hasmenés, szénanátha, asztma, fejfájás, migrén – ízelítő azokból a tünetekből, amelyek a leggyakrabban jelentkezhetnek. Rubin Eszter író és gasztronómus maga is érintett, aki az elmúlt években saját bőrén tapasztalta meg, hogy milyen az élete annak, aki hisztaminózissal küzd. Éveken át tartó küzdelmét követően úgy döntött, szakácskönyvet ír azoknak, akik hasonló problémával élnek. A Hisztaminintolerancia szakácskönyv a héten jelenik meg a Jaffa Kiadó gondozásában.

Alapvetően a hétköznapi ember nem igazán tudja, hogy mi is az a hisztaminintolerancia – talán még a hisztamin fogalmával sem találkozott –, sőt sokan talán azt sem tudják, hogy maguk ebben szenvednek. Itt jóval bonyolultabb a matematika, mint a többi táplálékérzékenység esetében. Hogyan is lehetne ezt a képletet – a matematikánál maradva – bemutatni?

Az elején ez borzasztóan átláthatatlan. Tényleg úgy érzi az ember, hogy lehetetlen megérteni ezt a rendszert. Ezt a szót, hogy hisztamin, ismertem korábban, de elengedtem a fülem mellett, és csak később nyert számomra értelmet. Ahogy sokan, úgy én is szerteágazó tünetek sokaságával küzdöttem, egyik orvostól jártam a másikig. Nemigen találni holisztikus orvost, aki képes egyben szemlélni az embert. Két évet töltöttem azzal, hogy egyik szakorvostól a másikig mentem, akik igazából nem tudnak mit mondani. Akkor került látóterembe a hisztaminintolerancia, és mintegy revelációként hatott. Aztán elvégeztettem a megfelelő vizsgálatokat. Persze ezek tb-re nem elérhetők, így rengeteg pénzt felemésztett. Azután az is világossá vált, hogy maga a hisztaminintolerancia sem az a végső ok, amit kezelni kell, hanem amögött általában a belek gyulladása, különböző hormonális problémák állnak, úgyhogy ennek a gyökeréig le kell ásni, és azt kell gyógyítani. Tehát nem a hisztaminintoleranciát kell kezelni, hanem az azt kiváltó problémát gyógyítani. Persze a célhoz vezető út hónapokban és években mérhető, és nagyon sok lelki, fizikai és szellemi energiát, pénzt követel.

Nálad mi volt az első jele annak, hogy valami nem stimmel? Gondolom, korábban megettél, megittál mindent, akár a vörösbor sem okozott problémát...

Mondjuk ez pont érdekes, mert a vörösborra már tizenévesen is nagyon erős tünetekkel reagáltam, ezért igyekeztem mindig kerülni. Utólag visszatekintve áll össze a kép, hogy ennek az egésznek a csírái mindig is megvoltak. De akkor kezdtem érezni, hogy valami nagyon nem stimmel, amikor erős fájdalmak jelentkeztek a bélrendszeremben, fulladtam evés után, és egyszerűen nem tudtam rájönni, hogy mi miatt. Minden étkezés után ez történt. Nagyon nehéz volt ezt kibogozni. Volt, amikor minden étkezés után iszonyatos fejfájás jött rám, pedig sosem voltam fejfájós. Egyértelműen kapcsolódott az étkezéshez, és szinte lehetetlenné tette, hogy bármit egyek. Itt már nagyon sürgős segítségre volt szükségem. Innen kezdődött a diéta és a terápiák felkutatása.

Lehet azt mondani, hogy a korral haladva a hisztaminintolerancia is erősödhet, vagy legalábbis jobban a felszínre kerül?

Valamilyen szinten minden enzim fogy a kor előrehaladtával, de ez inkább a laktózintoleranciára igaz. Az a normális, hogy az emberi szervezet nem bontja a laktózt, és a laktázenzim működése egyre jobban csökken. A hisztaminlebontó DAO-enzim működése amiatt nem megfelelő, hogy a belek bizonyos gyulladások miatt nem tudnak megfelelő mennyiségű DAO-enzimet termelni.

Hogy áll ehhez hozzá a modern orvostudomány? Kap elég segítséget egy ebben szenvedő?

Azt talán nem merném kijelenteni, hogy nincsenek olyan orvosok, akik segítőkészek a témában, de nagyon-nagyon ritka. A probléma a szemlélettel van: hogy nem gyógyításról beszélünk, hanem kezelésről. Márpedig a hisztaminintoleranciánál elengedhetetlen, hogy feltárjuk a gyökérokokat. Erre se ideje, se kedve, se elhivatottsága nemigen van egy magyar orvosnak. Másrészről az is probléma, hogy kifejezetten azzal szokták elintézni az ilyen helyzeteket, hogy márpedig ilyen nem létezik. Ugyanezt mondták egy-két évvel ezelőtt a Lyme-kórról, az endometriózisról, az inzulinrezisztenciáról, és így tovább. Tehát egyszerűbb azt mondani, hogy ilyen nincs, mint foglalkozni vele, utánaolvasni, gondolkodni róla.

De akkor milyen módszerek maradnak?

Mivel vizsgálat nincs tb keretében, magánutakat kell keresni. Én nagyon sokat rágódtam azon, hogy miért nincs kezelőorvosom, miért nem találok senkit, aki ezt hajlandó elvállalni, végül rájöttem, hogy

nem az embereknek van kezelőorvosa, hanem a kezelhető betegségeknek.

Ezt pedig nem lehet úgy kezelni, ahogy szokták. Leülök, felírom a receptet, mehetsz. Ezzel nagyon komolyan kell foglalkozni, és erre az orvosoknak javarészt se idejük, se kedvük. Ráadásul erre nem is lehet bevenni gyógyszert, egészen más utakat kell keresni. Én teljesen el voltam veszve az elején. Látom, hogy rengetegen vannak, akiknek szintén fogalmuk sincs, hogy mit tegyenek, hogy jobban legyenek, és mit egyenek, hogy ne haljanak éhen.

Amikor kerestem a témába vágó irodalmat, feltűnt, hogy nagyon kevés alacsony hisztamintartalmú recepteket tartalmazó szakácskönyv van, és az is kizárólag angolul. Úgyhogy akkor fogant meg az ötlet, hogy a gasztronómiai tudásomat és az ebben az állapotban szerzett tapasztalatomat mások segítségére kell fordítanom.

Mérhetetlen energiát felemészt ez az egész, totálisan a feje tetejére áll minden. Hogyan élted meg mindezt?

Azt kell, hogy mondjam, hogy ezzel a diagnózissal az ember körül minden darabokra hullik, egy sokkal szigorúbb, zártabb, korlátok közé vont élet következik. De ennek is van előnye: kénytelen vagy még jobban megismerni magadat és a szervezetedet. Én olyan szempontból nagyon szerencsés vagyok, hogy a családom teljes mértékig mellettem áll és támogat. Annak ellenére, hogy mennyire idegőrlő ez az egész, soha senki nem adta fel. De sokan ellenséges vagy támogatás nélküli környezetben próbálnak gyógyulni.

Úgy képzeljük el, mintha az ember egyszer csak érzékeny lenne mindenre, ami körülötte van. Tehát semmit nem tud bevinni a szervezetébe, ami ne okozna súlyos tüneteket. Teljesen kirekesztődik korábbi életéből, sehova nem tud beülni, nem tud megenni semmit egy étteremben. Íróként én korábban is itthon dolgoztam, nem volt stresszes életem, ezért az életmódomon nem kellett drasztikusan változtatnom. Az étkezéssel kapcsolatban pedig hoztam egy döntést: ettem már bőven elég finomságot és izgalmas ételt, most arról van szó, hogy meg kell gyógyulnom. Igazából ez egy olyan állapot, amikor az embernek eszébe sem jut bűnözni. Nem úgy van, hogy valaki felír egy nagyon szigorú diétát, amihez „úristen, de nehezen tartom magam”, hanem eszembe se jut mást enni, mert olyan pokolian rossz állapotba lehet tőle kerülni, és ez ráadásul nem múlik egy-két óra alatt, hanem napokban, hetekben mérhető. Az ember tényleg nagyon egyedül tud maradni ezzel, és én is éreztem, hogy soha nem lesz vége, hogy sehogy nem fogok tudni visszatérni abba a világba, ahol biztonságos volt léteznem, ahol nem kell mindentől félni, hogy bármi tünetet okoz. Vannak ilyen megtorpanások, de visszatekintve két év szigorú diétás küzdelem után most látom csak magamon, hogy mennyire küzdöttem. Ezt közben nem éreztem, csak azt, hogy muszáj, csinálni kell.

Két év szigorú diétája után most újra lehet időnként enned azokat az ételeket, amiket korábban nem?

Sokan megengedhetik maguknak, de én nem fogok visszatérni a korábbi étkezésemhez. A szigorú hisztamindiétát nem is szabad pár hónapnál tovább tartani, utána muszáj visszavezetni bizonyos dolgokat. Én most már nem is követem, de szigorú diétán vagyok még mindig, amitől viszonylag stabil az állapotom. Mivel nekem évekkel korábban is voltak komolyabb egészségügyi problémáim, a gyógyulás nem olyan rövid.

Mit gondolsz, miért van az, hogy az elmúlt években egyre többféle táplálékérzékenység létezik?

A táplálkozásnak egyértelműen nagy szerepe van ebben, ami az utóbbi időben nagymértékben megváltozott. Rengeteg adalékanyagot tartalmaznak a feldolgozott élelmiszerek, ezek rossz hatással vannak a belek állapotára. És amiről kevésbé beszélünk: az orvosok előszeretettel írnak fel gyógyszereket, amiknél eufemisztikusan mellékhatásokról beszélünk, de ha az ember jobban belegondol, nincs olyan, hogy mellékhatás. A fájdalomcsillapítóknak, antibiotikumoknak hatásai vannak amiből az egyik pozitívan hat a szervezetre, míg a többi hatás negatívan.

Tény, hogy a lélek és a test szorosan össze van kötve. Ha az ember azon stresszel, hogy mit eszik, és annak milyen következménye lesz, nagyobb eséllyel jönnek ki a tünetek? A pozitív gondolkodás tud javítani a helyzeten?

Túlzás lenne azt mondani, hogy kizárólag agyban dől el a tünetmentesség, de test és lélek egy egységként, elválaszthatatlanul működik. Ha nagyon rossz fizikai állapotban vagyunk, az a lelkiállapotunknak is rosszat tesz. Ha ezt az ember belátja, akkor könnyebb elfogadni azt, hogy ez fordítva is igaz: ha az ember rossz lelkiállapotban van, az fizikai tünetekben is meg tud mutatkozni. És bár nagyon tudatosnak gondoltam magam korábban, nagy felismeréseket kellett tennem ezen az úton, amelyek pozitív irányba mozdították elő a gyógyulási folyamatot.

Eleinte nagyon el voltam keseredve, és azt gondoltam, hogy most már ez lesz. Aztán eldöntöttem, hogy nem így fogok erre gondolni, hanem úgy, hogy ez is el fog múlni. Másrészt pedig, én azt gondoltam, hogy nekem szuper az életem, és az agyamra ment, amikor valaki a közismert közhellyel jött, hogy biztosan lelki oka van a betegségnek. De ha most visszatekintek, hiába jött minden rendbe, rengeteg trauma ért korábban az életemben. Ezek nem rögtön hatnak, úgyhogy érdemes ezeket is végiggondolni.

Nagyon őszintének kell lenni magunkkal, ha gyógyulni szeretnénk.

Akkor ez egyben egy önismereti tréning is lehet.

Mondhatjuk így is, igen.

Ki lehet ebből gyógyulni, vagy egész életre kiható probléma?

Az az ideális, ha az ember meg tud gyógyulni, de már az is optimális, ha az ember újra egy élhető életet tud élni. Érdemes kialakítani egy életmódot, amelyben sokkal jobban figyelünk magunkra, és próbáljuk fenntartani az egyensúlyt.

Ehhez pedig tökéletes mankó a szakácskönyv, hiszen olyan ételek vannak benne, amik kapcsán az ember nem gondolja azt, hogy bármiben is hiányt szenved.

Sokan úgy indítanak, hogy „én nem tudok főzni”, de ebben az állapotban ilyen opció nincs. Mivel a hisztamin lebontási zavarban a legalapvetőbb dolog az, hogy tökéletesen friss legyen az étel. Ha valaki képtelen az életmódváltásra és lemondásra, az még nincs elég rosszul. Ez viszont nagyon is agyban dől el. Az ember tesz egy elhatározást, és attól kezdve teljesen másként tekint a korábbi életére és a gyógyulásra.

Ez a könyv segít is ebben, hiszen jóval több, mint egy átlagos receptgyűjtemény.

Próbáltam a saját receptjeim mellé összeszedni a tapasztalataimat is, módszereket, hogy hogyan érdemes az ételeket tárolni, honnan érdemes beszerezni őket, hogyan készüljünk fel egy utazásra és így tovább, és valóban, valamiféle motivációt is szerettem volna adni, hogy túl lehet ezt élni, túl lehet jutni a hullámvölgyeken. Ezenkívül fontos, hogy minden recepthez Kulcsár Angéla funkcionális táplálkozási tanácsadó írt egy szakmai kommentárt, az ételek és az abban szereplő alapanyagok áldásos élettani hatásairól. Ezenkívül van a könyvben hisztamintartalom-táblázat: mi az, ami megengedett, mi az, ami kockázatos, és mi az, ami kerülendő. Úgyhogy ez tényleg egy átfogó útmutatás szeretne lenni az ebben szenvedőknek, hogy érezzék, nincsenek egyedül: nemcsak a konyhában, de az életmód- és szemléletváltásban is.

A könyv a napokban jelenik meg, már előrendelhető.