A pandémia működési mechanizmusainak mélyebb megértéséhez érdemes megvizsgálni a minket körülvevő információs környezet sajátosságait. Miért dőlnek be annyian az álhíreknek vagy a konspirációs teóriáknak? Hogyan lehet az állampolgárokat támogatni abban, hogy jobban meg tudják különböztetni a tudományos ismereteken alapuló magyarázatokat és a kétes forrásokból érkező tartalmakat? Járványpszichológiai sorozatunk harmadik részében arra keressük a választ, hogy mik a hatékony tudománykommunikáció stratégiái, amelyekkel egy világjárvány idején akár életeket is lehet menteni.
Járványpszichológiai sorozat a Díványon
A koronavírus-járvánnyal szemben csak akkor vagyunk képesek hatékony válaszokat adni, ha összefogunk. Ez a tudományos világra éppúgy igaz, mint az élet más területeire. Persze az orvosoknak, biológusoknak kiemelt szerepe van a vírus sajátosságainak megértésében, ezáltal a kezelési módok azonosításában, az ellenszer kifejlesztésében. Ugyanakkor minden terület hozzá tud járulni a védekezéshez a saját tudásanyagával. Mivel a krízis maga komoly pszichés megterheléseket ró ránk, illetve a kezeléséhez tömegek viselkedésváltozására van szükség, így a társadalom- és viselkedéstudományok kitüntetett fontossággal bírnak abban, hogy a lehető legoptimálisabb járványügyi válaszokat adjuk.
Ezt felismerve látott hozzá Jay Van Bavel (New York-i Egyetem) és Robb Willer (Stanford Egyetem) a releváns kutatási területek áttekintéséhez, amely kezdeményezéshez végül 34 kollégájuk csatlakozott a világ számos előkelő kutatóintézetéből. A közös munka eredménye egy olyan tanulmány lett, amely a már meglévő lélektani ismeretek összegzésével igyekszik felhívni a döntéshozók figyelmét arra, hogy az intézkedések megtervezése, kivitelezése, kommunikációja során vegyék számításba az emberi működés jellemzőit. Hogyan lehet egy több millió főből álló, alapvetően szétszakadt társadalomban felerősíteni a proszociális, azaz a segítő viselkedéseket? Hogyan lehet elérni, hogy a félelem és az ellenségeskedés helyett az együttműködés domináljon? Mit lehet kezdeni a magánnyal és a szorongással? Hogyan lehet támogatni a közösség leginkább sérülékeny tagjait? Legújabb sorozatunkban ezekre a kérdésekre keressük a választ. A cikkekben említett témákhoz tartozó hivatkozásokat Bavel és Willer eredeti munkájában találjátok, az alábbi linken.
#1 Nagy fenyegetésekhez nagy magyarázatokat gyártunk
A járvány kirobbanását követően azonnal megjelentek az összeesküvés-elméletek. Egyesek azt kezdték el terjeszteni, hogy a vírus egy biológiai fegyver, amelyet Kína vetett be az USA ellen, vagy pont fordítva. Lélektani szempontból teljesen érthető, hogy a fantáziánk hajlamos meglódulni ilyenkor. Egyes kutatások ugyanis azt mutatják, hogy az embereknek szüksége van arra, hogy a nagy eseményeket arányosan nagy okokkal magyarázzák, még ha ezek a feltételezések soha nem is nyernek megerősítést. Ráadásul könnyebben elhisszük a konspirációs elméleteket akkor, amikor egy történésnek súlyos következményei vannak. Önmagában a krízisállapot is termékeny táptalaja a mindenféle teóriák gyártásának: az alap pszichés szükségleteink frusztrálódnak, a tudatosságunk lecsökkenhet, viszont igyekszünk értelmet keresni a minket ért csapásban, hogy ezáltal is visszanyerjük a kontrollérzetünket. Ennek megfelelően azt várják a szakértők, hogy a válság mélyülésével és a Covid-19 típusú megbetegedések számának emelkedésével tovább fokozódik majd a légből kapott, nagy ívű magyarázatok húzóereje.
#2 A hiszékenységnek súlyos ára lehet
Az összeesküvés-elméleteknek rendkívül káros hatásai vannak. A bennük való hit korábbi vizsgálatok szerint együtt jár a védőoltásokkal kapcsolatos hezitálással, az éghajlatváltozás tagadásával, a szélsőséges politikai nézetekkel, valamint az előítéletek magasabb szintjével. A koronavírus kapcsán azért is kifejezetten ártalmas a konspiráció, mert ha valaki elkezd például mindenféle furcsa gyógymód varázserejében hinni, akkor kevesebb eséllyel fogja elfogadni az orvosok, illetve a közegészségügyi szervek tanácsait. Ez rendkívül veszélyes, akár még halálos is lehet. Ráadásul az ellenségesség is fellángolhat azok iránt az emberek iránt, akiket felelősnek tartanak a pandémia kitörése, terjesztése miatt. De van remény: jó pár tanulmány arra hívja fel a figyelmet, hogy ha az emberek előbb találkoznak a hiteles információkkal, akkor később kevésbé fogékonyak a különféle koholmányokra.
#3 Debunking: a tévhitek utólagos lebontása
Több megközelítés is létezik a szakirodalomban az álhírekkel való sikeres megküzdésre vonatkozóan. Az egyik ilyen stratégia az ún. debunking (magyarul leleplezés), amikor egy hiedelemről bemutatjuk, hogy hamis. Hogyan lehet ezt elérni? Például úgy, hogy szakértőket vonunk be, megbízható forrásokat használunk, tudományos módszerekkel készült, lektorált folyóiratok kutatási eredményeit idézzük, több oldalt, nézőpontot is megkérdezünk. Ennek a stratégiának az lehet a nehézsége, hogy a tényszerű információk csekkolása (fact-checking) nem mindig tudja tartani a lépést azzal a nagy mennyiségű téves információval, amely egy világjárvány idején keletkezik. Ráadásul általában újra meg újra el kell ismételni a tévhiteket ahhoz, hogy aztán meg lehessen cáfolni őket, így félő, hogy pont a korrekcióra tett kísérlet fog hozzájárulni a hamis felvetések terjedéséhez (például valaki olyan olvassa a hiedelmek eloszlatását célzó cikket, aki azelőtt még a hiedelmekkel sem találkozott).
#4 Prebunking: az álhírekkel szembeni immunitás kialakítása
Egy másik megközelítés nem utólag szeretne kezdeni valamit a téves információkkal, hanem a megelőzésre helyezi a hangsúlyt. Az ún. prebunking (előre leleplezés) technikái úgy működnek, mint a védőoltások. Az emberek egy tanulási folyamat részeként találkoznak meggyőzőnek ható érvelésekkel, amelyek legyengített dózisban hazugságot is tartalmaznak, ám ahhoz mégis elég erős mennyiségben, hogy a személyek „immunrendszerét” aktiválják. A mögöttes logika szerint ha az illető egyszer kifejleszti magában azt a képességet, amellyel képes detektálni a valótlanságokat, az később is védelmet jelenthet számára az álhírekkel szemben is. A lényeg a befogadói oldal erősítése lenne, a lakosság médiaműveltségének, kritikai gondolkodásának fejlesztése. Ezt az oktatási célt fontos volna még erőteljesebben megjeleníteni a képzésekben, az iskolákban, például olyan programok segítségével, mint a bárki által kipróbálható, angol nyelvű Bad News nevű játék. Ez az irány nem a terjesztői oldal büntetéséről szól, hanem a médiafogyasztó állampolgárok tudatossá tételéről. Ez utóbbi azonban sajnos nem feltétlenül érdeke az uralkodó típusú hatalomnak, hiszen az emberek eszközökkel való felruházása egyúttal azt is jelenti, hogy vezetők, politikusok hazugságait is könnyebben kiszúrják majd. A tudás azonban hatalom: minél több van belőle a népnek, az annál nagyobb féket jelenthet a mindenkori döntéshozók visszaéléseivel szemben.
Mikor minősülhet „rémhírterjesztőnek” valaki?
„Aki valós tényeket közöl, vagy a véleményét osztja meg, nem követ el bűncselekményt” – olvasható a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) által készített tájékoztatóban. A jogvédő szervezet munkatársai közérthető módon magyarázzák el, hogy pontosan hogyan változtak a Büntető Törvénykönyv rémhírterjesztésről szóló szabályai a közelmúltban, mire érdemes odafigyelnünk magánemberként vagy újságíróként, amikor szövegeket írunk, vagy híreket osztunk meg a közösségi médiában. Érdemes elolvasni a tudnivalókat a linken található elemzésben.
#5 Bökdösni az embereket, hogy figyeljenek jobban
Egy harmadik megközelítés az ún. nudge-ok alkalmazása. A kifejezés magyarra fordítva bökdösést jelent, amelyet kollégáival a közgazdasági Nobel-díjas Richard H. Thaler kezdett el használni. Azokat a technikákat értik alatta, amelyek segítségével úgy igyekszik a hatalom az általa helyesnek tartott irányba terelni embereket, hogy közben nem tilt vagy büntet. Egyes kutatások azt találták, hogy már önmagában az is sokat számíthat, ha az embereket arra figyelmeztetik, hogy gondolják át jobban, amit olvasnak. A megfontolt mérlegelésre való bátorítás csökkentette például, hogy elhiggyék a közösségi médiában keringő álhírek címeit. Az egyes médiaszolgáltatók is kérhetnének időnként visszajelzést arról, hogy az olvasók mennyire tartják alaposnak a cikkeiket, illetve a Facebook-oldalak esetében akár arra is van lehetőség, hogy a követők nyilvánosan értékeljék az újságot. Ez adhat egyfajta támpontot a közösség számára arról, hogy az emberek többsége megbízhatónak tartja-e az oldal által közölt tartalmakat.
#6 Nemcsak hiteles, hanem rétegzett üzenetekre van szükség
Évtizedek óta igazolják a kutatások, hogy a feldolgozás alaposságától függetlenül a több hatalommal, magasabb státusszal bíró személyeknek rendre nagyobb a meggyőző ereje. Hitelességük egyrészt abból táplálkozik, hogy mennyire bízunk meg bennük, másrészt abból, hogy mennyire tartjuk hozzáértőnek őket. Ha a közegészségügyi üzenetek tolmácsolásába szavahihető, komoly szaktudással bíró, hiteles hangokat vonunk be, azzal fokozhatjuk a hatékonyságukat. Ilyen lehet például Győrfi Pál, az Országos Mentőszolgálat szóvivője, aki széles körben ismert személy, és még ha időnként készülnek is róla vicces mémek (amit szimpatikus módon humorral kezel), az évek alatt nem volt okunk megkérdőjelezni az általa mondottakat. Ugyanakkor fontos azt is számításba venni, hogy nem csak az egészségügyi dolgozóknak van szerepük egy járvány kapcsán a nyilvános kommunikációban.
A nyugat-afrikai ebolavírus elleni védekezésben is állítólag az jelentette a fordulópontot, amikor az egyik legfertőzöttebb térségben, Sierra Leonéban a különböző egyházak vallási vezetői hangsúlyozni kezdték a hívek számára a kézmosás és a biztonságos temetkezés fontosságát. Mindebből leszűrhető az a tanulság, hogy egy országban nagyon sokféle ember él, és nem minden csoport számára az a leghatékonyabb üzenet, amely középosztálybeli fehér orvosoktól vagy politikusoktól jön. Ráadásul a különböző kisebbségi csoportokban elevenen élhetnek a kórházakban szerzett negatív tapasztalatok, hiszen az évek során részük lehetett diszkriminációban, kirekesztésben. Így nem lenne csoda, ha vonakodnának rögtön elfogadni a közegészségügyi üzeneteket. Ha viszont a saját csoportjukból hallanának valakit, akiben megbíznak, az várhatóan növelné a tanulási hajlandóságukat.
#7 Mégis mivel lehet hatni a lakosságra?
Ha megvannak a megszólalók, akkor a kontextus és a célszemélyek függvényében többféle üzenettel is érdemes lehet kísérletezni. Lehet hangsúlyozni például a meggyőzés tárgyát képező viselkedés befogadóra gyakorolt előnyeit, mások (köztük a szülők, nagyszülők) védelmére hivatkozni, a morális értékekre hatni, kiemelni a társadalmi konszenzust, az új normákat, a tudományos eredményeket. Alapvetően a hallgatóság sajátosságain fog múlni, hogy melyik üzenet talál be nekik, minek a hatására kezdik el módosítani a vélekedéseiket, attitűdjeiket. Ha azt élik meg, hogy a szükséges információk birtokában vannak, a javasolt viselkedés erkölcsileg is helyes, akkor magabiztosabbá válnak az új nézeteikben, ami ahhoz vezet, hogy a cselekvéseiket is át fogják alakítani.
Lényeges tehát először is megérteni azt, hogy az ország nem egy homogén massza, majd felmérni, hogy az egyes populációknál mely üzenetek működnek a legjobban, végül az adott csoport számára hiteles szereplő segítségével megoldani a tájékoztatást. Ezzel nemcsak azt lehet elérni, hogy a központi intézkedések támogatást nyerjenek, hanem azt is, hogy az emberek egyénileg is minden tőlük telhetőt megtegyenek a vírus terjedésének megfékezése érdekében. Persze a hatékony kommunikáció önmagában korántsem elég: porhintés helyett megfelelő intézkedésekkel kell segíteni az ország legkiszolgáltatottabb tagjait – például a munkanélküli, a nyugdíjas, a szegénységgel küzdő, a hajléktalan vagy a roma embereket –, hogy boldogulni tudjanak a világjárvány közepette.
