Kedves szerkesztőnk nemrég azt javasolta, hogy írjak többet kutatás-módszertanról, mert végül is igen érdekes és kreatív dolog egy pszichológiai kísérlet megtervezése, lebonyolítása. Nem köteleztem el magam azonnal a módszertani részletezettség felé, de ez az intelligenciakérdés tényleg igényel némi fogalomalkotási, tudománytörténeti és pszichológiai módszertani kitekintést. Egyben arra is példa, hogy triviálisnak tűnő fogalmakat is milyen nehéz pontosan definiálni, és hogy nagy visszhangot kapott kutatásokban is lehet alapvető hibákat elkövetni. A cikkben Scott Alexander itt leírt gondolatmenetét követem, aki egyébként szórakoztató, széles körű műveltségről és humorról tanúskodó cikket írt, ha valaki szeret jó értelemben vett okoskodást olvasni angolul, annak nagyon ajánlom. De térjünk át a fő kérdésre:
Az 1800-as évek végén voltak intelligensebbek az emberek, vagy ma?
Első problémánk az intelligencia meghatározásával van. Nagy vonalakban sejtjük, hogy mit jelent, pontos megfogalmazást adni annál nehezebb. Általában véve a mentális, gondolkodási képességek szintjére utalunk vele. Vannak, akik halál komolyan úgy definiálják, hogy az intelligencia az, amit az IQ-tesztek mérnek. Mert ugye sok terület van, ahol az intelligencia mérhető. Van verbális, logikai, zenei, térbeli stb. intelligencia. Mivel különböző adottságaink vannak, gondolhatjuk azt, hogy valaki attól, hogy rosszak a matematikai készségei, még nagyon jó lehet a zenében. Ezért sok olyan mentális képességfelmérő teszt is van, amelyek különböző típusú feladatokkal operálnak, hogy a különböző területek megmutathatók legyenek.
Van egy általános mutató is, a g-faktor
Az 1900-as évek elején Charles Spearman vetette be a g-faktor, azaz az általános intelligencia fogalmát (a g a general intelligence-ből jön). Az a helyzet azért, hogy bármennyire is az lenne az igazságos, hogy ki ebben jó, ki abban, a tapasztalat azt mutatja, hogy aki mondjuk egy területen kiemelkedően jól teljesít, annak általában más területeken is jobb eredményei vannak. Ebben még mindig nincs teljes egyetértés, de azért a többség elfogadja a g-faktor létezését. Tulajdonképpen erről beszélünk, amikor IQ-ról beszélünk (IQ = intelligenciahányados). Ez is az oka annak, hogy általánosan használt IQ-tesztek, például a Raven, csak egyféle feladattípussal operálnak (a Raven például egyfajta logikai, kombinációs feladatsorral), és ebből mondják meg az IQ-t. Most már csak az a kérdés, hogy mivel lehet a legjobban megragadni ezt a g-faktort? Ezt azért is fontos tudni, hogy választ kapjunk arra a nagyon is gyakorlati kérdésre, hogy az intelligencia fejleszthető-e.
Van egy titkos összetevő, úgy hívják: reakcióidő
A reakcióidő a pszichológusi megfogalmazása annak, amit már ötszáz éve is úgy fejeztek ki a házitanítók és a büszke szülők, hogy „gyorsan vág az esze”. Viszonylag nagy a konszenzus abban, hogy az, hogy valaki milyen gyorsan képes reagálni az őt érő ingerekre, erősen összefügg azzal, hogy milyen eredmény jön ki neki egy IQ-teszten. A feladat faék egyszerűségű lehet: mondjuk ha látsz egy kört a mutatott ábrák között, akkor nyomj meg egy gombot. Az egyszerű feladat is komoly agyi erőfeszítést kíván: lásd meg, fogd fel, hogy mit mutatnak, döntsd el, hogy kör vagy négyzet, majd adj parancsot a kezednek, hogy nyomja a gombot. A lényeg, hogy akinek rövid a reakcióideje, az általában okosabb. Ez a reakcióidő eléggé genetikailag meghatározott, valaki vagy éles késnek születik a fiókba, vagy tompábbnak. De azért nem teljes az egyezés a reakcióidő és az IQ között – ha valakivel sokat foglalkoznak, sok inger éri, gyakoroltatnak vele gondolkodási feladatokat, akkor bizonyos fokig jobban fog szerepelni egy IQ-teszten.
Romlott a reakcióidőnk?
A címben foglalt kérdés azért merülhetett fel, mert már az 1900-as évek elejéről vannak adataink a reakcióidővel kapcsolatban. Itt meg kell emlékeznünk egy pillanatra a zseniális Francis Galtonról (Darwin mostoha-unokatestvéréről). Ő csak olyan dolgokat talált ki, mint a meteorológia, a mai statisztika alapjai sok fő fogalmával együtt, vagy például elsőként tesztelte tudományosan az ima erejét. Tőle és egy Helen Thompson Woolley nevű nőtől elég sok adat van emberek reakcióidejéről.
Michael A. Woodley és kutatótársai 2013-ban fogták ezeket a régi reakcióidő-adatokat, és összevetették az azóta ilyen tárgyban végzett kutatásokkal egészen napjainkig. Azt találták, hogy Galtonék rövidebb reakcióidőket mértek, mint amikhez manapság juthatunk. Mintha az emberek genetikailag butábbá váltak volna egy évszázad alatt.
És az IQ-tesztek?
Ez is tény, amit Flynn-effektusnak hívnak: a fiatalabbak generációról generációra átlagosan jobban teljesítenek az IQ-tesztekben, mint annyi idős korukban az apáik és nagyapáik. Ezt a jelenséget a jobb, vitamindúsabb étkezéssel, a jobb oktatási rendszerrel, hatékonyabb nevelési szokásokkal, és egyéb ilyen külső tényezőkkel szokták magyarázni. Ugyanakkor ez a hatás az utóbbi években visszafordulni látszik. Woodleyék kísérletéből pedig úgy tűnt, hogy genetikailag hanyatlunk, de a környezet, amiben élünk, jobb körülményeket biztosít, és ezért nem látszik ez a hanyatlás a tesztek eredményeiben. Azt mondták, hogy ez a genetikai hanyatlás annak köszönhető, hogy a magas intelligenciájú emberek általában kevesebb gyereket vállalnak, mint kevésbé éles eszű társaik, így az okosabb gének kikopnak a populációból, a butábbak meg fennmaradnak. Ez erős mondás volt, be is járta a sajtót. Azonban a kutatók, akik az IQ-tesztekben is visszaesést mutattak ki, nem genetikai, hanem környezeti okokkal magyarázzák ezt.
Itt jön be a módszertan kérdése
Ha a leginkább genetikai elemet, a reakcióidő változását nézzük, akkor azt mondhatjuk, hogy Woodleyék egyáltalán nem vették figyelembe, hogy kik voltak a száz éve felmért emberek, és kik vannak a mai kutatásokban. Mostanról olyan kutatást használtak összehasonlításként, amely reprezentatív mintával dolgozott – vagyis gondosan ügyeltek arra, hogy mindenféle ember szerepeljen benne, Galton pedig úgy kapta száz éve az adatait, hogy beköltöztette a laborját egy londoni elit negyedben lévő múzeumba, ahol művelt látogatók kb. ma 7000 Ft-nak megfelelő összeget fizettek azért, hogy mindenféle felméréseknek és adatgyűjtésnek vethessék alá magukat pusztán a tudomány szolgálatában. Tehát jól szituált és a tudomány iránt az átlagosnál jobban érdeklődő emberek voltak, nagy többségben férfiak. Korábbi kutatásokból van néhány ténynek tekinthető adat a reakcióidőkkel kapcsolatban, például hogy a jól szituált, magasabb iskolát végzett emberek reakcióideje rövidebb, mint másoké. A férfiaké szintén rövidebb, mint a nőké – bár a két nem között IQ-különbséget nem találunk. És még az is igaz, hogy a fehér embereké általában szintén rövidebb, mint a színes bőrűeké. Tehát száz éve Galtonnak egy olyan kísérleti csoportja volt, ahová a reakcióidőre vonatkozóan a legjobb teljesítményt nyújtó emberek tartoztak, és ezt most egy teljesen átlagos csoport átlageredményével hasonlították össze. Almát hasonlítottak körtéhez.
Így tehát egyáltalán nem állapítható meg az, hogy az ember genetikai hanyatlásnak indult volna intelligencia tekintetében, igaz, egyelőre ennek az ellenkezője sem. Vagyis a válasz arra, hogy száz éve okosabbak voltak-e az emberek, az, hogy egyelőre nem igazán tudjuk.
