A hiedelmek, a félelmek, a traumák makacs jószágok, gyakran tovább élnek, mint maguk az emberek. Azok az alapvető tapasztalatok, amelyeket a dédszüleink, a nagyszüleink vagy a szüleink szereztek a világról, nem enyésznek el a halálukkal – bennünk dolgoznak tovább. Ott lapulhatnak a szorongásaink, az elakadásaink, a félresikerült párkapcsolataink vagy az ismétlődő kudarcaink mélyén anélkül, hogy egyáltalán tudnánk róluk.
Ez első hallásra kicsit ezoterikusnak hangozhat, de ma már számottevő pszichológiai tudás gyűlt össze a transzgenerációs hatások létezésének megerősítésére. Ezeket az ismereteket mutatja be olvasmányos formában Orvos-Tóth Noémi klinikai szakpszichológus Örökölt sors című könyve, amely ahhoz is eszközöket ad, hogy mi magunk elkezdjük megvizsgálni az őseinktől kapott csomagunk tartalmát. Érdemes akkor is elvégeznünk a családi történetünk megismerésével járó önismereti munkát, ha egyébként nincs különösebb lelki nehézségünk? Lehet-e magánéletünk egy családban, vagy ott egyszerűen már minden mindenkire tartozik? Milyen előnyei és hátrányai lehetnek annak, ha máshogy kezeljük a családtagjainkat, mint a barátainkat? A szerzővel készített interjúnkban ezeket a témákat jártuk körbe.
2018 decemberében jelent meg a könyved, amely azóta is töretlen népszerűségnek örvend, gyakorlatilag letáborozott a sikerlisták élén. Mit gondolsz, miért foglalkoztatja ennyire az embereket ez a téma?
Egy bizonytalan, nagy sebességgel változó világban élünk, amelyben tömegek alapélménye, hogy nincsenek kapaszkodók, érvényes viszonyítási pontok és hiteles magyarázatok mindarra, ami velük történik. Azt hiszem, az Örökölt sors érthetővé teszi az egyén élményeit, és rávilágít az elakadásaink, kapcsolati nehézségeink okaira. Nagyon sokáig azt hittük, hogy kizárólag mi magunk számítunk, minden rajtunk múlik, és pusztán elhatározás kérdése az, hogy milyen életet élünk. Jó pár évtizedig kizárólag az Énben gondolkodtunk, szinte leválasztottuk önmagunkat a tágabb kapcsolati hálónkról. Időközben azonban kiderült, hogy ez nem tartható. Az életünk, a döntéseink, az érzelmeink és a viselkedésünk megértése is csak akkor lehetséges, ha kitágítjuk a képet, ha megnézzük, honnan jövünk, mi a családi hátterünk, kik voltak az őseink.
Nem kell feltétlen nagyon messze mennünk, de ha a szüleink, nagyszüleink vagy a dédszüleink életének legalább egy-egy részletét ismerjük, az sokat segíthet önmagunk megértésében. Mindaz, ami velük történt, alapvetően befolyásolja azt, hogy mi hova születtünk: milyen körülmények között, milyen érzelmi klímában nevelkedtünk, milyen lehetőségeket nyitottak meg nekünk, vagy éppen zártak el előlünk. Nagyon fontos, hogy önmagunkat egy kapcsolati háló részeként is lássuk. Szerintem a könyv sikerének a másik oka pont ez: rávilágít arra, ami száz éve még egyértelmű volt, mára azonban úgy tűnik, elfelejtődött, hogy senki sem egy önálló sziget, mindannyian egy családi rendszer részei vagyunk.
A kultúránk mégis az egyént helyezi a középpontba, a fogyasztói társadalom pedig azonnali kielégülésre ösztönöz. Ezek a hatások a pszichológiában éppúgy leképeződnek, mint az élet bármely más területén: elterjedtek a gyors állapotjavulást ígérő instant módszerek. Egy ilyen kontextusban mi motiválhat valakit arra, hogy fáradságos munkával feltárja akár a dédszülei, az ükszülei történetét?
Minden tekintetben felgyorsult a világ, így a pszichológiával kapcsolatban is megjelent az az elvárás, hogy gyorsan adjon egy magyarázatot, gyorsan adjon egy módszert a változásra. Rögtön mondd meg, hogy miért érzem magam így, és azt is, hogy hogyan tudom magam jobban érezni. Ha lehet, ezt öt mondatban foglald össze, mert igazából nincs több időm. A gyorstalpaló képzések, az instant megoldást kínáló cikkek azonban lassan kimennek a divatból, mert már számtalanszor bebizonyosodott, hogy semmit nem érnek. Hiába klikkelsz a hangzatos címekre, ott nem a nagy titkot vagy az azonnali megoldást találod. A változáshoz sok idő és energia kell. Ezt nem tudjuk megspórolni, türelem nélkül nem fog menni. Gondolj bele, az az elakadás, amivel talán küzdesz, lehet, hogy évtizedekkel korábbi eseményekre, vagy akár a szüleid, nagyszüleid traumáira vezethető vissza, így képtelenség egy-két hét alatt feloldani.
Több általad leírt esetben kirajzolódik az a régről ismert pszichológiai összefüggés, hogy a bántalmazó szülőknek általában maguknak is nehéz gyerekkoruk volt. Míg az őket ért traumák megtörténte egyértelműen nem az ő hibájuk, addig felelőssé tehetők-e azért, hogy akár egész életükön keresztül feldolgozatlanul hagyták a sérüléseiket, ami így negatívan hatott a saját családjukra is? Ha igen, akkor kevesebb-e azoknak a generációknak a felelőssége, akik egy olyan korban éltek, amikor még a középosztálybeli emberek számára sem voltak elérhetők pszichológiai szolgáltatások?
A felelősség a tudással és a belátással kezdődik. Néhány évtizeddel ezelőtt még nem léteztek azok a pszichológiai ismeretek, amelyek most a rendelkezésünkre állnak, pláne nem a nagyközönség számára. Az is főként a felső középosztálybeli emberek kiváltsága volt, hogy egyáltalán foglalkozzanak azzal, hogy hogyan érzik magukat. Ők voltak azok, akiknek volt erre idejük, anyagi lehetőségük, míg a nagy átlag a túlélésért dolgozott nap mint nap. Igazából a legtöbb ember elvárásai egészen más természetűek voltak. Az én nagymamámnak például nem az volt az életcélja, hogy jól érezze magát. Eszében sem volt az érzelmi életét boncolgatni. Ő boldogulni akart. Túlélni. Ételt tenni az asztalra. Fedelet a család feje felé. Ha ez megvolt, akkor úgy érezte, megtette, ami tőle elvárható. Nem gondolkodott azon, hogy a saját gyermekkori hiányai vajon mennyiben befolyásolták, hogy anyaként alig-alig ölelte magához a gyerekét. Csak a halála előtt kezdett el azzal foglalkozni, hogy mennyi minden maradt ki az életéből, akkor engedte magához közel a fájdalmas emlékeit.
El kell fogadnunk, hogy jó néhány generáció nőtt fel nagyon nehéz gyerekkori tapasztalatokkal, korán megnyomorított lélekkel. Mára egyértelműen igazolható, hogy a múlttal dolgunk van. Tudjuk, hogy az örökölt traumák, hiedelemrendszerek fontos szerepet játszanak a sorsunk alakulásában. Felelősök helyett érdemesebb a megértést keresni, és azon dolgozni, hogy a rossz minták lehetőleg ne adódjanak tovább, hogy megállítsuk a szenvedés, a szorongás, a bizalmatlanság tovaterjedését.
Ahhoz, hogy majdani szülőként tisztában lehessünk a bennünk élő tudattalan hiedelmekkel, szerintem mindenkinek részt kéne vennie legalább a gyerekvállalás előtt egy hosszabb önismereti folyamatban akkor is, ha nincsen különösebb pszichés tünete. Te hogy látod ezt?
Egy ideális világban már kicsi gyerekkortól tanulnánk önmagunk és a másik megértését, de a szülővé válás előtt mindenképpen. Az élet kezdete egy sokszorosan kitüntetett időszak. Az első néhány hónap, év annyira érzékeny, hogy ott különös jelentősége van annak, hogy szülőként hogyan reagálunk a babánk igényeire, megértjük-e a szükségleteit, érzékenyek vagyunk-e a jelzéseire. Felvesszük-e, amikor sír? Értjük-e, hogy nem hisztizik, hogy nem rossz, hanem segítséget kér, mert ő még nem tudja önmagát megnyugtatni? Keresi a közelséget, mert belé van programozva, hogy akkor van biztonságban, ha érzi a bőrünk érintését, ha hallja a szívünk dobbanásait. Ha mi ebben a nagyon érzékeny időszakban rendelkezésre állunk, és figyelünk az ő szükségletére, az jótékony hatással lesz a jövőjére.
A baba rajtunk keresztül tanulja meg, hogy fontos és értékes ember, aki jelezheti, elmondhatja, ha valami bántja, mert a másik komolyan veszi, nem ítéli el, hanem segít neki. Ekkor alakul ki az ősbizalom érzése, amiből később az önbecsülés és önbizalom is fejlődik. Ezekkel az összefüggésekkel például minden szülőnek tisztában kellene lennie. Lényeges volna, hogy a szülésfelkészítésnek részét képezze ezeknek az ismereteknek az átadása is. Ahogy például azt is jó tudni, hogy minél háborítatlanabb a szülés, annál nagyobb az esély arra, hogy a baba, az anya és az apa között spontán módon ki tudjon alakulni a kötődés. Ha fölöslegesen beavatkozunk, ha kívülről diktáljuk a tempót, ha sürgetjük a természetes folyamatot, ez mindenkinek sokkal nehezebb lesz.
A kulcsszó a szülőségben is a tudatosság. Ennek eléréséhez párbeszédet kell kialakítanunk önmagunkkal. Mit érzünk, honnan ismerős ez az érzés, mi a gyökere, mikor éltünk át valami hasonlót, mit üzen az érzés? Így, ebben a belső beszélgetésben alakul az önismeret. Ez segít közelebb jutni önmagunk megértéséhez. Akkor leszünk a gyerekeinknek elég jó anyukája meg apukája, ha önmagunkkal is jól boldogulunk. Ha viszont nem foglalkozunk a lelkünkkel, akkor nem marad más, mint hogy az automatizmusaink irányítsák az életünket: így visszük tovább azt, amit otthonról hoztunk.
A tudatosság kialakulását viszont nagyban nehezítheti, ha a családi történetünknek csak egy retusált verzióját ismerjük. A könyvben azt írod, hogy minden családnak van valamilyen titka, csak idő kérdése, hogy mikor derül ki. Szerinted hol húzódik a határ magánügy és titok között? Mennyire lehet magánéletünk egy család tagjaként?
Egy kicsit szálazzuk szét ezeket a kérdéseket. Kezdjük a retusált családtörténetekkel. A családok előszeretettel szépítik meg a történeteiket. Nem beszélnek alkoholista szülőkről, elhallgatják a bántalmazásokat, kiírják a családi legendáriumból az öngyilkos felmenőket, tudomást sem vesznek szexuális abúzusokról, vagyis igyekeznek fátylat borítani azokra a történésekre, amiket szégyenteljesnek éreznek. Elkezdődik a titkolózás, az alternatív valóság megteremtése, ami szétveri a bizalom és a biztonság érzését. Hogyan bízhatok bárkiben, ha a családomban nehéz titkokat rejtegetünk? Hogyan hihetem el, hogy a másik igazat mond, ha a legelső kapcsolataimban hazudtak nekem? Gyakran nem is tudjuk, hogy mi a titok tárgya, mégis érezzük, hogy valami nem kerek, valami nem stimmel. A testünk, a sejtjeink érzik a hamisságot. Ha egy családban titkolóznak, az megmérgezi a kapcsolatot, a bizalmatlanság befészkeli magát az életünkbe.
Amikor titkot őrzünk, az alapvetően befolyásolja a kapcsolat intimitási szintjét. Ha én elkezdek előled titkolni valamit, akkor próbálok távolságot tartani, és azt te meg fogod érezni. Nem fogod pontosan tudni, hogy mi történik, de valahol a gyomrodban érzed majd, mintha lenne egy határ, amit jobb, ha nem lépsz át. Ez pedig ragályos, gyakran több generáció életét is megkeserítő élmény. A bizalmatlanság, a biztonságérzet hiánya szülőről gyerekre szállhat, és adódik tovább, míg valaki meg nem állítja, ki nem mondja az addig elhallgatottat, fel nem ismeri, hogy beszélni kell, akkor is, ha beszélni nehéz.
És akkor nézzük meg, hol húzódik a határ magánügy és titok között. A különbséget talán akkor értjük meg legpontosabban, ha a szégyen oldaláról közelítünk. A titok tárgya, témája vállalhatatlan, mert szégyenteljes érzéseket, tetteket foglal magában. Elrejtem, mert ha a másik megtudná, akkor elveszíteném a tiszteletét, a szeretetét, a megbecsülését. Nem merem vállalni, mert az befolyásolná a most így vagy úgy, de legalább meglévő kapcsolatunkat. A magánügy ezzel szemben olyan valami, ami nem része kettőnk kapcsolati terének, nem érinti a másikhoz fűződő viszonyomat. A magánügy az enyém, a titok közös. A családban a magánügy, az intim szféra fontos, a titok ezzel szemben ártalmas.
Mit várhatunk őszinteség tekintetében a családoktól egy olyan országban, amely máig nem tudott nyíltan, a saját felelősségét is mérlegelve szembenézni a 20. század nagy történelmi traumáival? Ahol a nemzetiemlékezet-politikában még mindig előrébb való szempont a fennálló hatalom igazolása, mint a kollektív feldolgozás elősegítése?
Ami a nagyobb rendszer szintjén zajlik, az mindig hatással van a kisebb rendszerekre. Ha fent tagadás van, lent sem lesz könnyű a nyílt beszéd, ha fent kozmetikázunk, lent is nehéz lesz az őszinteség. Az igazi erő, az igazi érettség a felelősségvállalással kezdődik. A felelősségvállalás higgadt, stabil és nyitott hozzáállást jelent, amikor nem mentegetőzünk, nem másokra mutogatunk, nem mosdatjuk magunkat, hanem készek vagyunk a szembenézésre. A múltat nem csűrni-csavarni kell, hanem minél több elemét feltárva, kellő érzelmi távolságból elemezni a folyamatokat.
Ahhoz, hogy a nagy társadalmi tabuk felszínre kerülhessenek, illetve hogy társadalmi, családi és egyéni szinten is elinduljunk a gyógyulás útján, először is ismerni kell az ember lelki működését: például azt, hogy hogyan válik valaki elkövetővé vagy áldozattá, mi az egyik oldal története és mi a másiké. Amíg nem látjuk át ezeket a mechanizmusokat, addig a szégyen vagy a düh járja át az egész témakört, és esély sincs az őszinte kommunikációra.
Én egyébként azt látom, hogy a családokban ott van az öngyógyító képesség. Elég egy pici szikra vagy bátorítás, és az emberek elkezdenek megnyílni. A könyv hatására nagyon sok családban kezdtek el kérdezni, beszélgetni, kimondani évek-évtizedek óta kimondatlan dolgokat, érzéseket, elmesélni réges-régi történeteket. Ez jó, mert közelebb visz a másikhoz, és önmagadhoz is közelebb kerülsz. Olyan, mint amikor végre megtalálod a hiányzó puzzle-darabot, és összeáll a kép. Hirtelen megérted, hogy miért úgy viselkedsz, hogy miért úgy alakulnak a kapcsolataid, hogy mi áll a boldogulásod, az előrelépésed útjában. De arra is fény derül, hogy mennyi erőforrást, küzdeni tudást, kitartást hozol a múltból – mert az örökségben azért többnyire jó dolgok is vannak.
A család egy meglehetősen ambivalens jelenség. Sokak életében a legfőbb érték, idealizált formában jelenik meg a politikai közbeszédben is, ugyanakkor több százezer ember szenved érzelmi, fizikai, szexuális erőszaktól a zárt ajtók mögött, a saját otthonában. A szupervízorom egyik izgalmas kérdése, hogy vajon akkor is szívesen töltenél-e időt a családtagjaiddal, ha történetesen nem lennének a rokonaid. Ez egy zavarba ejtő felvetés lehet, mert sok ember sok hozzátartozója nem menne át ezen a szűrőn. Te mit gondolsz róla?
A családot nem érdemes más kapcsolatokkal összehasonlítani, mert teljesen más az érzelmi jelentősége az életünkben. Egy barátoddal megszakadhat a kapcsolatod, elsodródhattok egymás mellől anélkül, hogy ezzel különösebben dolgod lenne. Ha azonban az anyáddal, apáddal, gyerekeddel vagy a testvéreddel szakad meg a kapcsolatod, az egy olyan helyzet, amivel dolgod van, amit érzelmileg a helyére kell tenned. A családtagjainkat nem szimpátia alapján választjuk, és nem is azt várjuk tőlük, amit a barátainktól. Annál sokkal többet várnánk, és gyakran sokkal kevesebbet kapunk. Fájdalmas igazság, hogy a legtöbb egyéni traumát pont ott szenvedik el az emberek, ahol a biztonságot, a szeretetet, a védelmet kellene megélniük. A családon belüli bántalmazás, az erőszak különböző formái sajnos előszeretettel vándorolnak egyik generációról a másikra. Ezt nem lehet eltagadni.
A családnak ez a kiemelt jelentősége azért elég komoly terheket is rak ránk. A legtöbb ember például hosszú éveken keresztül elviseli egy családtag bántalmazó magatartását, míg ha egy barát részéről tapasztalna hasonló viselkedéseket, rögtön felállna.
A családból nem olyan egyszerű felállni. A lojalitás erősen beköt a rendszerbe. A „tiszteld apádat és anyádat” bibliai parancsával szembemenni nagyon nehéz. Ezért sokan tűrnek és nyelnek, és azt várják, hogy egyszer csak a másik fél rádöbben, hogy mit tesz velük, és valami csoda folytán megváltozik az élet. Persze az is megnehezíti a helyzetet, hogy a bántások között felnövő ember gyakran el sem tudja képzelni, hogy lehet máshogy is. Számára a megalázás, az érzelmi zsarolás, a fizikai erőszak jelenti az ismerős komfortzónát, és paradox módon az az élet tűnik idegennek, sőt félelmetesnek, ami nem így néz ki.
A családban egy rejtetten megbújó hiedelemrendszerbe is belenövünk, magunkba szívjuk, majd e szerint éljük az életünket, és ezt adjuk tovább a gyerekeinknek is. Ahhoz, hogy a bántalmazás különböző formáinak ördögi körét megszakítsuk, értenünk kell, ezek hogyan terjednek egyik generációról a másikra. A trauma nemcsak egy rossz emlék vagy egy fájdalmas élmény, hanem egy olyan tapasztalat, ami meghatározza a testi-lelki-érzelmi működésünket, hat a viselkedésünkre és a gondolkodásunkra is, és így akár a saját gyerekeink életét is befolyásolni képes.
Vegyük azt a helyzetet, hogy valaki megérti a traumák és az agresszió generációkon átívelő hatását, de a szülei, a nagyszülei nem nyitottak erre a tudásra, nem akarnak vagy tudnak változni. Mit lehet ilyenkor tenni? Hogyan tovább?
Az eset súlyosságától függ, hogy mi az, amit lehet vagy érdemes tenni. Láttam olyat, amikor a páciensem, megértve a családi múltat, átalakította a szüleihez, a nagyszüleihez való viszonyát, amit ők is nyitottan fogadtak, így sokat javult a kapcsolatuk. Előfordult az is, hogy bár a felmenők nem sokat változtak, a páciensem át tudta alakítani, hogy mit vár el tőlük. Csillapodott a dühe, csökkent a velük kapcsolatos frusztráltsága, egyfajta szelíd elfogadással és belenyugvással tudott viszonyulni a családjához.
A súlyosan bántalmazó és mérgező családokban azonban sokszor a legdrasztikusabb lépés, a kapcsolat teljes megszakítása lesz az egyedüli megoldás. A leválást, az elhatárolódást persze komolyan segíteni és támogatni kell, mert a bántalmazó kapcsolatoknak hatalmas a szívóereje, könnyen visszacsábul az ember a patológiás dinamikába. A gyógyulás, az önbecsülés kialakítása, a saját értékességünk felismerése hosszú folyamat, ami akár többgenerációnyi ideig is eltarthat.
