Az önismeret fontos dolog. Ez segít hozzá ahhoz, hogy képes legyél megérteni, ami veled és körülötted zajlik, segít abban, hogy jobban tudj kapcsolódni másokhoz és jobban alkalmazkodj az élet kihívásaihoz, vagyis összességében ez teremt lehetőséget arra, hogy teljesebben éld az életed, hogy több legyen benne a boldog pillanat. De vajon mi vezet az önismeret elmélyítéséhez? Melyek azok az élethelyzetek, tapasztalatok, amelyekben sokat tanulhatunk magunkról? Ezekre a kérdésekre válaszolnak most a szerkesztőség pszichológus szakértői, köztük a SelfGuide pszichológiai műhely alapítói. Sorozatunk korábbi részeit itt olvashatod el.
Szalay Ágnes: A tapasztalás és a tudatosítás a lényeg
„Az ember nem tud új óceánokat felfedezni, míg nincs bátorsága elengedni a part látványát” – André Gide
Éppen 100 éve(!) alapította meg Kurt Hahn a ma is működő Salem Schule-t, amely az addigi oktatási rendszerrel merőben ellentétes felfogáson alapult. Az akadémikus tudás fejekbe pumpálása helyett a tapasztalaton alapuló tanulást helyezte előtérbe (vö. NAT 2020). Hahn azt vallotta, hogy bizonyos tapasztalatok megszerzése önmagában fejleszti az élethez szükséges kulcskompetenciák (együttműködés, tolerancia, segítőkészség, közös problémamegoldás stb.) fejlődését.
Az ő nyomdokain haladva alakította ki David Kolb a tapasztalati tanulás modelljét. „A tapasztalati tanulás olyan folyamat, melynek során a tudás a tapasztalat átalakulása által jön létre.” A tanulás négy lépése: 1. konkrét tapasztalás; 2. a tapasztalás megfigyelése és visszajelzése; 3. ezek alapján absztrakt koncepciók kialakítása, minták felismerése, a változtatáshoz szükséges dolgok megfogalmazása; 4. tesztelés, a koncepciók alkalmazása, kipróbálása. Ez egy kör, a próbálgatásból újabb tapasztalataink származnak, amikkel újraindul a folyamat. Ennek a modellnek a mentén tanuljuk azokat a dolgokat, hogy ki vagyok én? vagy milyen életet válasszak, hogy kiteljesedhessek?, de ha jobban belegondolunk, még a másodfokú egyenlet elsajátítása is e mentén zajlik: megismerem, próbálgatom, megnézem, mit rontottam el, mik a szabályszerűségek, amiket követni kell, majd használni kezdem.
Két fontos elemet emelnék ki ebből: a tapasztalást és a tudatosítást. A régi dolgokat, a rutint már sokszor megéltük, azoktól kevés tanulás várható. A komfortzónából kilépés, számunkra új helyzetek kipróbálása vezethet ahhoz, hogy új dolgokat tanuljunk, vagy jobban megismerjük magunkat. A tudatosítás pedig a tanulás lehetővé tétele. Hiába vagyunk nehéz helyzetekben, lépünk ki a komfortzónánkból, ha az ottani működésünket nem figyeljük meg, nem fogadjuk be a visszajelzést, és nem alakítunk ki belőle gondolatokat önmagunkról, akkor a tanulás elmarad.
Ez eredetileg egy pedagógiai modell, de felnőttek tanulására, önismeretre is igaz. Minden jó tréning, sok terápia és coaching ezt használja: kihívást, nehézséget jelentő tapasztalatok átélése (korábbiak az életből, vagy ott helyben), ezek megszemlélése, a szakember (coach, terapeuta) visszajelzése és a saját reflexiód, és ez alapján új gondolatok kialakítása önmagadról, majd ezek gyakorlatba ültetése.
Bármilyen tevékenység és élethelyzet lehet tehát az, amiből tanulni fogsz, a lényeg, hogy hagyd el a partot, merészkedj új területekre, és utána legyen meg a tapasztalatok elemzése és a tanultak tudatosítása.
Forrás és továbbiak a tapasztalati tanulásról a Kétté Alapítvány honlapján.
Milanovich Domi: Érdemes önmagunkon túltekinteni
Szerintem bármilyen élethelyzetnek, tevékenységnek lehet önismereti vonatkozása, hiszen mindenben, ami velünk történik, a saját személyiségünkkel veszünk részt. Az ember lelkét pedig nem lehet csak úgy felszeletelni, mint egy rúd téliszalámit. Nem érdemes azt mondani, hogy így sportolok, így dolgozom, így randizom, de ez amúgy nem jellemző rám. A legtöbb szituáció elárul rólunk valamit, csak antennák kellenek ahhoz, hogy venni tudjuk ezeket a jeleket. Az alábbiakban most 4 olyan helyzetet mutatok be röviden, amelyekben elég nyilvánvalóak az önismereti információk:
- Írás közben. Pár hónappal ezelőtt egy nagyon érdekes szituációba kerültem. Elkezdtem járni egy szépírókurzusra, ahol az első órán kicsit feszengve, kicsit izgatottan ültünk együtt egy teremben. Egy gyors bemutatkozó kört követően rögtön azt a feladatot kaptuk, hogy 20 perc alatt mindenki írjon egy rövid történetet valamelyik családtagjáról. Utána fel is olvastuk a csoport előtt a szövegeket. Elképesztően izgalmas és beszédes volt, hogy ki milyen sztorit hozott, egyáltalán kiket mutatott be, milyen szavakat használt, milyen témákat jelenített meg. Valószínűleg többet megtudtam az illetőről, mintha hosszan beszélgettünk volna. Rólam is egy csomó minden kiderült az írásom alapján, pláne a többiekével összevetve. Ha bármikor spontán módon nekiállsz írni, akár naplót, akár más szöveget, az biztosan segít tisztázni a benned zajló folyamatokat.
- A művészetek befogadásakor. Egy másik alkalommal elmentem egy irodalmi programra. Krusovszky Dénes Akik már nem leszünk sosem című regényéről volt szó a kerekasztalon, a meghívottak többek között arról beszélgettek, hogy kit melyik rész fogott meg legjobban a könyvben. Egy idő után azon kezdtem el gondolkodni, hogy ez mi mindent árul el magáról az olvasóról is. Ilyen érzésem van akkor is, amikor kiállításra megyek, megnézek egy színházi előadást vagy egy jó filmet – hogy végül mi lesz igazán fontos az élményből, mindig a befogadón is múlik. A művészettel való találkozás lehetőséget teremt arra, hogy újra felülvizsgáljuk a világhoz való alapvető viszonyulásainkat, és tudatosítsuk magunkban az értékeinket.
- Amikor krízisen mész keresztül. A világos értékek abban is segíthetnek minket, hogy átvészeljük a nehéz időket. Ugyanakkor az is igaz, hogy a krízisekkel való megküzdés során (például gyász, szakítás, munkahely elvesztése) általában át is értékeljük az életünket. Ha összedől a világunk, idővel akár egy szebbet is építhetünk a romok helyén. Az új rendszerben megváltozhatnak a prioritásaink, rájöhetünk arra, hogy mi is az, ami igazán számít nekünk. Ha a szélsőséges élethelyzetek közepette meg tudjuk őrizni a kíváncsiságunkat, talán jobban élni tudunk a krízisekben rejlő tanulási potenciállal. Ettől még persze pokolian rossz átélni őket, de a sikeres megoldás hosszú távon hozzáadhat valamit az életünkhöz.
- Ha nyitott vagy a sokszínűségre. Önmagunk megismerése és a világ megismerése összefügg. Amikor például utazunk, nemcsak a tőlünk távolabb élő emberek kultúráját ismerjük meg, hanem ezzel párhuzamosan a saját szokásainkra is rá tudunk tekinteni. Ehhez hasonlóan, ha képben vagyunk más társadalmi csoportok szempontjaival és tapasztalataival, akkor saját magunkat is sokkal könnyebben helyezzük el a nagy egészben, jobban rálátunk a helyzetünkre, az előnyeinkre, a hátrányainkra. A hierarchiában betöltött pozíciónk ugyanis alapvető hatással lesz az általunk megélt valóságra. Az önismeret úgy nyeri el az értelmét, ha rendszerismeret is társul hozzá. Ha nyitni tudunk más nézőpontok felé, akkor többféle igazságot is képesek lehetünk mélyen átérezni, összetettebbé válhat a gondolkodásunk, és szolidárisabbak lehetünk másokkal.
Csonka Balázs: A helyzetnél fontosabb, hogy mit kezdesz vele
Ha szó szerint vesszük, a legtöbbet az élet úgynevezett határhelyzeteiből tanulhatjuk, vagyis azokból a kritikus szituációkból, amelyekben elkerülhetetlenül szembe kell nézzünk az élet alapkérdéseivel. Ezeket a helyzeteket komoly krízisként éljük meg, melyek többnyire komoly szenvedéssel járnak, és éppen ez adja a szembenézés elkerülhetetlenségét, egyben a fejlődés, a legalapvetőbb átalakulás lehetőségét. Ezek általában a legnagyobb tanulságok, a legmélyebb, leggyökeresebb átalakulások. Sokat tanulhatunk ugyanakkor az élet kisebb volumenű kríziseiből, de akár mindennapos tapasztalatainkból is, ezek azonban nem hatnak ránk olyan kényszerítő erővel, mint a súlyosabban terhelt szituációk. A lehetőséget nekünk kell észrevennünk bennük és kibontani belőlük.
Az élethelyzetekből, krízisekből, tapasztalatokból tanulás éppen ezért nem evidens, ahogyan az önismeret sem az. Nem jön automatikusan az évekkel és a tapasztalatokkal, ahogyan bölcs sem lesz valaki pusztán azért, mert idős. Attól lehet bölcs, amit kezdeni tud mindazzal, amit az életben megél. Ez a tanulni tudás, tanulni akarás, én azt gondolom, fontosabb, mint az, hogy milyen tapasztalatok állnak rendelkezésre. Ha az ember akar magáról tanulni, gyakorlatilag minden helyzetből lehetősége van erre. Ez a lehetőség azonban bezárul, ha nem vagyunk készek vagy képesek magunkba nézni.
Ilyen eset például az, amikor egy krízissel egy gyereknek kell megküzdenie, aki koránál fogva még nem képes erre. De ilyen az is, amikor egy krízisben lévő felnőtt ahelyett, hogy magába nézne, másokra hárítja a felelősséget. Előfordulhat, hogy a helyzet kialakulásában vagy a helyzet okozta szenvedésben valóban mások játszottak elsősorban szerepet, ez azonban egy másik folyamat. Egy bántalmazó kapcsolatban például ki kell mondani, hogy ami történt vagy történik, az nincs rendben, ki kell mondani azt is, hogy a határok átlépése a bántalmazó felelőssége, és ez egy nagyon fontos dolog, amit az ember megtehet magáért. Önismereti fejlődést ugyanakkor csak az fog hozni, ha a saját szempontjából is ránéz a folyamatra: a párválasztástól kezdve azon keresztül, hogyan is működik ő az egyes kapcsolati helyzetekben odáig, hogy hogyan vált képessé arra, hogy véget vessen neki. Ez az első lépés afelé, hogy a jövőben jobb eséllyel kerülhesse el a hasonló dinamikájú kapcsolatokat.
Ha az életben tapasztaltakat követően nem történik hasonló feldolgozás, a legtöbb esetben nem történik semmi. Felidegesített a forgalmi dugó, őrjöngtem rajta, megyek tovább. Például. Ugyanúgy megyek tovább, mint azelőtt, nem gondolkoztam el azonban azon, honnan is származik ez a rengeteg harag, ami bennem van és ilyenkor utat tör magának. Vagyis nem veszem észre, hogy rengeteget tanulhattam volna magamról, de nem tanultam. A krízishelyzetek azonban kényszerítő erejűek. Ezekben az emberrel mindenképp történik valami. Az itt elmulasztott feldolgozás nyoma rendre hosszabb ideig fennmarad mély, felszín alatti érzések, indulatok, felszínes, általánosító tanulságok, „életigazságok” formájában, és néha talán pont a fent említett őrjöngésekben öltenek testet.
Sákovics Diana: Figyelem, elfogadás, alázat: ezekre van szükség
Ahhoz, hogy képesek legyünk minél jobban megismerni önmagunkat, hogy fejlődni tudjunk, három dologra van szükség: figyelemre, elfogadásra és alázatra. Rengeteg dologgal találkozunk az életünkben, rengeteg tapasztalatot szerzünk, és ha képesek vagyunk ezek során befelé figyelni, ha képesek vagyunk megállni egy pillanatra és végiggondolni, hogyan vagyunk jelen egy-egy helyzetben, mit érzünk, miért úgy viselkedünk, miért úgy reagálunk ahogy, az segít megérteni, hogyan működünk. Olyan ez, mintha rendszeresen két lépéssel hátralépnénk, és megpróbálnánk kívülről figyelni önmagunkat annak érdekében, hogy nagyobb rálátásunk legyen a saját életünkre, hogy meglássuk az összefüggéseket, a háttérben húzódó rendezőelveket.
Ez a folyamat soha nem lesz tökéletes. A dolgokat ugyanis mindig egy sajátos szemüvegen keresztül nézzük, és lesznek olyan részek, olyan vakfoltok, amikre egyedül nem láthatunk rá, de végül mégis ez a hozzáállás vezethet az önismeret elmélyítéséhez. Persze csak akkor, ha képesek vagyunk elfogadni, amit látunk. Ha képesek vagyunk elfogadni a hiányosságainkat, az elakadásainkat, ahogy azt is, ha hibázunk. Ez az, amihez szükségünk van az alázatra. Arra, hogy elfogadjuk: mindig tudunk újat tanulni magunkról, hogy van hova fejlődnünk, hogy sohasem vagyunk készek, és messze nem vagyunk tökéletesek.
Ez a hozzáállás adja meg a lehetőségét a változásnak, a fejlődésnek. Ezek nélkül sem egy új kihívás, sem egy új párkapcsolat, sem a szülőség megtapasztalása, sem egy krízis, sem egy jó könyv, de még a konkrét önismereti munka, a pszichológussal való rendszeres találkozás sem mélyíti a tudásunkat önmagunkról. Ezekkel felfegyverkezve viszont az életünk minden pillanata az önismeret fejlesztésének potenciális forrása lehet.
