Ha nincs meg az ok boomer jelenség, akkor javaslom ennek a cikknek az elolvasását, melyben valamennyire követhető, hogy honnan jön és mit jelent. Ha érzelmileg szeretnéd jobban megfejteni, hogy mi áll e két szó mögött, akkor Dragomán György tárcáját ajánlom.
Írj nekünk
Szerzőnk, Szalay Ágnes pszichológus, több mint 15 év szervezetfejlesztési tanácsadói tapasztalattal. A SelfGuide pszichológiai műhely egyik alapítója. Coachként támogatja ügyfeleit céljaik megtalálásában és elérésében, legyen szó munkahelyi, vezetői vagy személyes fejlődési igényről. Motivációs elakadással, karrierváltással, stresszkezeléssel, szakmai, vezetői fejlődéssel kapcsolatban lehet hozzá fordulni személyesen, vagy olvasói levélben, melyre (a névtelenséget megőrizve) a Dívány.hu-n is szívesen válaszol.
Nagyon röviden: a boomerek, azaz a bébibumm generáció tagjai a 1946 és 1964 között született, mára bőven ötven feletti emberek (egy kalap alá véve egy teljes generációt), akik konzervatív, saját gazdagodásuk és hatalmuk érdekében cserben hagyták a jövő nemzedékeket, béna frizurát viselnek, nem tartanak lépést a technológiával, nem értik az LMBTQ-jelenséget, rasszisták és képtelenek felfogni a klímaválságot – tartja róluk az Y és Z generáció (megint csak egyként kezelve teljes nemzedékeket). Ahogy az idősebb nemzedéknek a mai élhetetlen, önhitt és lusta fiatalokról megvan a maga véleménye, úgy a fiatalok is unni vélik az idősek prédikáló, öntelt és éppen a lényeget nem értő hajlamait, és az ok boomer kifejezéssel jelzik, hogy a párbeszédet értelmetlennek tartják, tekintve, hogy az idősek nem vágják a legfontosabb dolgokat, ellenben önzésükkel tönkreteszik a mostani fiatalok életét, és nem mellesleg a Földet is.
Lehet, hogy már a fenti, a jelenség kissé sarkított kifejtése is sértő volt az olvasóknak, és valóban, a frusztráció és sértettség érzése a legerősebb az oké, boomerrel szimbolizálható szakadék mindkét oldalán. Én, korom alapján pont a pálya széléről figyelhetem a jelenséget, vagy a szakadék aljáról, a két generáció közötti helyzetből. Ezért kevesebb bennem az indulat – inkább szeretném bemutatni F. Diane Barth, egy igazi boomer pszichoterapeuta meglátásait a kérdésről, leginkább arról, hogy megugorható lesz-e, hogy a fiatalok és idősebbek beszélni tudjanak egymással.
Barth Nancy fedőnevű kliense esetén keresztül mutatja be, hogy ő maga is hogyan futott bele a kommunikációs lövészárok ásásába ahelyett, hogy megadta volna a lehetőséget a megértésnek. Nancy még a 2008-as gazdasági válság idején fordult hozzá, hogy szorongásait terápiával oldja. Az erős félelem, ami Nancyban munkálkodott, gyakran harag, támadás és lekicsinylés formában került felszínre. Aminek a terapeutája kiváló alanya volt. Dühösen hajtogatta, hogy a terapeuta nem érti meg őt, úgy beszél csak, mint a szülei, elképzelése sem lehet arról, hogy mennyire kilátástalan a jövő. Barthnak terapeutaként az elsődleges feladata, hogy megértse a kliensét, így egyrészt támadva is érezte magát, hogy értetlenséget látnak rajta, másrészt pedig valóban úgy érezte, hogy érti azt az elkeseredett dühöt, ami kliensében munkál. Hiszen ő maga is fiatalként a hidegháborúban élt, amikor atomkatasztrófa fenyegetett, szóval tüntetett és harcolt a nők jogaiért.
Ezeket hiába hozta fel példaként, hogy bizonyítsa, érti a fiatal nőt, mindenre csak azt a választ kapta, hogy az egészen más, gőze sincs arról, hogy most milyen elkeserítő a helyzet. Barthnak felidéződött ekkor, hogy ő is ugyanígy érzett a hetvenes években az egyetemen tüntetve, amikor az volt a jelmondatuk, hogy harminc felett senkiben se bízz. Ő is megélte azt, amit mai kliensei mesélnek neki, hogy olyan mély a szakadék az ő és szüleik politikai nézetei között, hogy lehetetlen egyáltalán beszélgetni is egymással. Lehet, hogy igaza volt Freudnak, és ez csak az örök, generációk közötti viszály, mert ilyen a természetünk?
Azért talán van előremutatóbb megoldás is, és nem kell belenyugodni, hogy nemzedékek lemondjanak egymásról. Törvényszerű, hogy az idősek, a boomerek szempontjából nehéz elfogadást és empátiát érezni az ennyire kritikus támadóik iránt. Mégis az empátia lehet az egyetlen út, még akkor is, ha az idősebb generáció tagjai egyáltalán nem érzik önmagukra vonatkoztatva jogosnak a kritikát.
Barth is akkor találta meg a közös hangot Nancyvel, amikor végre ráérzett, hogy tökéletesen felesleges megvédenie magát és azt bizonygatnia, hogy Nancy állításai igazságtalanok. Inkább arra kérte, hogy beszéljen bővebben az érzéseiről. Mondjon el minél többet abból, ami benne van. A szavaiban megjelenő harag és kritika erős és rossz belső érzéseket, reménytelenséget, tehetetlenséget takart. Ahogy Barth képes volt elfogadón meghallani (ami nem egyetértést jelent, pusztán a másik érzései érvényességének elismerését) a kliensében dúló érzéseket, úgy nyugodott meg Nancy is egyre jobban. Az évek során csökkent a tehetetlenség érzése, jobban tudta menedzselni a negatív érzéseit, és bár szülei nézetei még mindig irritálták, képes volt velük működő kapcsolatot kialakítani. Azzal, hogy Nancy empátiát kapott, maga és tulajdonképpen a szülei is empatikusabbá váltak. És ez már kitaposta az ösvényt annak, hogy az újabb és újabb frusztrációk helyett kiegyensúlyozottabban tudjanak együtt létezni.
Borítókép: Csabai Kristóf / Dívány.hu
