Mi kell egy hosszú, boldog kapcsolathoz? Erre a kérdésre (némi gondolkozás után) mindenkinek meglehet a maga válasza. De vajon mit mond a tudomány? Ahhoz, hogy kiderüljön, megkérdeztük a szerkesztőség négy pszichológus szakértőjét, köztük a SelfGuide pszichológiai műhely alapítóit. Sorozatunk korábbi részeit itt olvashatod el.
Szalay Ágnes: Rendszeresen töltsetek időt kettesben!
Hú, ez egy olyan téma, amivel könyvek százait írták már tele. Itt a Díványon is több tucat cikk olvasható róla (például ez), és mind kiemel valamit, ami adott helyzetben nagyon fontos lehet. Most egy olyan szabályt, vagy inkább pozitív iránymutatást írnék le, amit én nagyon igyekszem nem elfelejteni. Olyan párokat feltételezek, akik érzelmeik kútjának mélyén alapvetően szeretik és tisztelik egymást. Önmagukkal is jóban vannak annyira, hogy felismerjék érzéseiket és tudjanak különbséget tenni az én hibám, a te hibád és a félreértés között. Megtanultak úgy beszélni, hogy az esetek nagy százalékában nem sértegetik a másikat, és képesek kimondani azokat az egyszerű, ám sok gondot okozó és gyakran elfelejtett szavakat, hogy köszönöm, ne haragudj! és szeretlek. A rutin, a gyereknevelés, a napi élet gondjai még az ilyen párokat is felőrlik. Ezt elkerülendő a legfontosabb, hogy
rendszeresen töltsetek időt kettesben.
Nem egymás mellett telefont nyomkodva, nem felnőtt társaságban, nem úgy, hogy közben bent alszanak a bármikor felébredő gyerekek. Hanem kettesben.
Az első gyerekünk születése után négy év telt el, mire elmentünk valahova két napot és egy kerek éjszakát együtt lenni (nem követendő, sokkal előbb kellett volna). Fura is volt, néha nem tudtunk mit kezdeni a helyzettel. Én például 17-szer álltam fel vacsora közben, hogy odamenjek a svédasztalhoz, annyira hozzá voltam szokva, hogy állandóan ugrálnom kell étkezés közben, hogy nem bírtam ki fél órát egy helyben. Mégis ez a harminc óra három hónapig hatott a hangulatomra. Egy egész nyarat végigtoltam úgy két kicsivel, hogy nem éreztem azt a „rabszolga vagyok; nem bírom ezt ezredjére újra végigcsinálni; megharaplak, ha csúnyán nézel” érzést, ami előtte sajnos átlengte a napjaimat, és elég rendesen kivetült a hatása a kapcsolatunkra. Még a falra felkent spenót vagy egy kezdődő betegség ijesztő tünete sem okozott katasztrófaérzést, türelmem, optimizmusom, derűs hangulatom két nap miatt három hónapig tartott. Tehát a tanácsom, hogy rendszeresen teremtsetek alkalmat arra, hogy kettesben legyetek. Ha ez el is felejtődik, abban a pillanatban jusson eszedbe, amikor észleled magadon, hogy elégedetlen vagy a pároddal, vagy az életeddel. És tegyétek is meg!
Milanovich Domi: Ne higgyetek az amerikai filmeknek!
Az egyik legfontosabb dolog, amit szerintem egy boldog párkapcsolathoz érdemes megtanulni, furcsa módon pont a felejtéssel kapcsolatos: tudatosan tegyük félre azt a sok hülyeséget, amit az amerikai filmek sulykolnak belénk a szerelemről.
- Kezdetnek például rögtön azt, hogy egy kapcsolat sikerét főként a hosszúságában mérjük. Holott akár már pár hónap vagy év együtt töltött idő is különleges jelentőségre tehet szert az életünkben, felemelhet, jobbá tehet és inspirálhat minket, míg bizonyára mindannyian ismerünk olyan házasságokat is, ahol a felek évtizedeken keresztül pajzsként használják egymást a magány ellen, miközben alig köti össze őket valami.
- Ehhez hasonló tévhit az is, hogy ha megtaláltad a nagy őt, akkor vele spontán módon, magától működnie kell mindennek (a kommunikációnak, a problémák megoldásának, a szexnek), különben mégsem ő az igazi. Persze vannak szerencsésebb összeillések, de azt is érdemes tudatosítanod magadban, hogy tökéletes partner nem létezik. Ha őt kutatva az első nehézségeknél mindig továbbállsz, akkor sok értékes tapasztalatról mondasz le, és a közös fejlődésben rejlő szépségekről is lemaradsz. Azt sem tűnik reális elvárásnak, hogy minden igényedet egyetlen ember elégítse ki: aki egyszerre biztonságos, de izgalmas, figyelmes, de határozott, gyengéd és erőteljes.
- Ha valaki azzal a mozivászonról ismerős szerelmi vallomással állna elő, hogy nem tud nélkülem élni, őszintén mondom, hogy elkezdenék aggódni érte. Ahelyett, hogy a karjaiba omlanék, valószínűleg azt javasolnám neki, hogy forduljon pszichológushoz. A kulturális tanításokkal ellentétben ugyanis a szimbiózistól még senki sem lett boldog, ahogy attól sem, ha a saját érzelmi élete iránti felelősséget egy másik emberre tolta. Egy konstruktív kapcsolatban nemcsak a mi létezik, hanem egyformán odafigyelnek az én és a te ápolására is.
- Fentiekhez hasonló badarság továbbá, hogy pusztán azért, mert elköteleződtél valaki mellett, soha többé nem fogsz másokhoz vonzódni. Ez előbb-utóbb óhatatlanul megtörténik – nem megijedni kell tőle, hanem megtanulni kezelni.
- Végül pedig soha, de soha ne hidd el senkinek, hogy a szerelem szükségszerűen „héjanász az avaron”, olyan érzés, amibe bele kell pusztulni, máskülönben fabatkát sem ér. Ne keverd össze a szenvedélyt az érzelmi hullámvasúttal, pláne ne a bántalmazással. Persze intenzíven hathat rád egy olyan partner, aki minden előjel nélkül totálisan mellőz téged, majd a következő pillanatban hihetetlenül közel húz magához. Megrengeti a világodat? Lehet. De fel is dúlja, anélkül, hogy bármi esélye lenne a közös építkezésnek.
Csonka Balázs: A magunk és másik megismerése a kulcs
Én azt látom, hogy manapság folyamatosan jelen van az életünkben egy olyan kulturális nyomás, hogy egyre nagyobb jelentőséget tulajdonítunk saját magunknak, a saját vágyainknak, szükségleteinknek. Ez bizonyos tekintetben nagyon fontos folyamat, hiszen segít közelebb kerülni magunkhoz, egy másik oldalról viszont alapjaiban rengeti meg mindazt, amit a párkapcsolatokról a korábbi generációktól tanulhatunk. A baj ezzel nem is az, hogy elvetjük azokat a mintákat, amelyek sokszor a szemünk láttára tettek tönkre életeket, hanem inkább az, hogy a távolság és az ellenállás torzításaiban élünk. A távolság torzításában élünk például akkor, amikor nagyszüleink generációjára tekintve (akikkel nem éltünk soha együtt a mindennapokban) azt gondoljuk, hogy pusztán az a tény, hogy ők több évet éltek együtt, mint mi eddig egyáltalán, azt jelenti, hogy jól tudták kezelni a kapcsolatukat, hogy 40-50 év házasság olyan, mint hússzor annyi ideig fenntartani egy 2-3 éves kapcsolatot. Vagyis figyelmen kívül hagyjuk egyrészt azt, hogy ők hogyan tekintettek erre, ahogy azt is, hogy milyen dinamika működött közöttük, és az mennyire betegítette meg akár őket, akár a gyerekeiket, akár mindkettő.
Az ellenállás torzítása ehhez képest az, ami közel van, amit a saját szemünkkel láttunk, amit megéltünk, amiben felnőttünk, és mi másképp akarjuk csinálni. Ez a törekvés általában ott csúszik meg, hogy nem azon a szinten azonosítjuk a problémát, amelyiken szerveződik, hanem azon, amelyiken megjelenik. Egy bántalmazó szülővel felnőve azt mondjuk például, hogy biztosan nem lesz olyan partnerem, aki azt csinálja, amitől szenvedtünk. És jó eséllyel választunk egy olyat, aki másképp bánt. Ha nem foglalkozunk önmagunk megismerésével, könnyen kaphatjuk magunkat tehát azon, hogy pontosan ugyanazokat az érzéseket éljük meg, amiket el akartunk kerülni, csak más jelenetekben. Vagy egyszerűen csak később.
Önmagunk megismerésén túl legalább ennyire fontos, hogy megismerjük egymást, és ezt szeretetre fordítsuk. És a szeretetet itt a Szent Pál-i cselekvésként értem. Amit érzünk, amit szeretetnek hívunk, az valójában kötődés. A szeretet ezzel szemben az, amit a másiknak adunk, amit a másik felé közvetítünk. Ehhez pedig nagyon jól kell ismerni egymást, figyelni egymásra, követni egymás fejlődését, változását – ez pedig akkor működik jól, ha a résztvevők saját magukat is megfelelően ismerik. Szerintem ez az alap. Ami pedig a kulturális nyomást illeti, fontos látni, hogy ezt az egészet ma egy olyan közegben kell tudni működtetni, ami nem kedvez az alkalmazkodásnak. Pedig minden jól működő kapcsolatban ott kell legyen az előtérbe kerülés és a háttérbe szorulás váltakozása és hosszú távú egyensúlya.
Sákovics Diana: A párkapcsolat nem megy magától
Ahogy a múltkori témánknál, itt is rögtön felmerül a kérdés: mit jelent számodra a boldogság? Olyan párkapcsolat ugyanis, amiben mindig, minden pillanatban, örökre csodásan érzed magad, ahol nem léteznek nehézségek, akadályok, ahol nincsenek konfliktusok: nem létezik. Ahol pedig hosszú évek alatt látszólag nincsenek konfliktusok, ott általában kiderül, hogy az egyik vagy mindkét fél magában tartja a problémáit, maga igyekszik megoldani azokat, és nem hozza be a közös kapcsolati térbe.
Ezen a ponton pedig el is érkeztünk oda, ami szerintem a legfontosabb egy olyan hosszú távú kapcsolathoz, amiben a felek éveken át tudják összességében jól érezni magukat, amiben fenn tudják tartani a közelséget, az intimitást, ahol a kapcsolat folyamatosan fejlődni tud. Ez pedig az, hogy a kapcsolatban nem csak két különálló emberként vesztek részt, nem csak két ember igényeit, vágyait, életét kell tudni összehangolni. A kapcsolatban hárman vagytok, és a harmadik maga a kapcsolat. Tehát figyelmet és energiát a másikra, önmagadra és a kapcsolatra is fordítani kell. Mindhármótoknak szüksége van szeretetre és gyöngédségre.
