Így indulj el az önismeret útján

A legegyszerűbb válasz erre az, hogy fordulj pszichológushoz, terapeutához vagy coach-hoz – kezdj el egy szakértő, képzett, támogató szakemberrel egy önismereti folyamatot. De egyáltalán nem biztos, hogy ennek kell az első lépésnek lennie. Teljesen természetes, vagyis inkább itt, Magyarországon általános, hogy az ember ódzkodik attól, hogy azt mondja magának, még inkább a környezetének, hogy úgy érzi, valami lelki, viselkedésbeli, kapcsolati dologban segítségre van szüksége. Széles körben osztott gondolat az, hogy aki terápiára vagy pszichológushoz jár, az „nem normális”. (Az én családomban már maga a pszichológus is a nem normális kategóriába tartozott, volt is fejcsóválás, amikor gimiben bejelentettem, hogy hova mennék egyetemre.) 

Imádunk panaszkodni, és általában „szarul, de büszkén” vagyunk – panaszaink többnyire másokra (főnök, férj, gyerek, rendszer, a sok hülye) irányulnak. Ha el is ismerjük, hogy van olyan tulajdonságunk vagy viselkedésmódunk, ami miatt sokszor bajba kerültünk már, vagy ami sokszor akadályozott minket, arra meg azt mondjuk, hogy hát hiába, én ilyen vagyok. Nekem ez nem megy. Így jártam. Pedig sokszor irracionális hiedelmeink és meg nem ismert, a tudattalanunkból automatikusan feltörő érzelmi reakcióink azok, amik megakadályoznak minket abban, hogy elégedettek lehessünk az életünkkel.

Nincs olyan tökéletes gyerekkorú, kiegyensúlyozott ember, akinek ne jönne jól valamilyen önismereti munka az élete során valamikor – vagy inkább folyamatosan. Ha azonban erre nem válhatott nyitottá gyerekkorában, ha a „nyavalygás”, lelkizés szégyellnivaló volt, ha az érzelmekről nem beszéltek, akkor igazán pokolian kell éreznie magát ahhoz, hogy megtegye az első lépést egy segítő szakember felé. Ha nem érzed magad mélyponton, mégis mostanra úgy tűnik, nem lenne ördögtől való valamilyen önismereti fejlődés, de a pszichológus vagy egy önismereti csoport erősnek tűnik, akkor érdemes először olvasgatni, információt gyűjteni.

Olvassunk, de mit?

Vannak először is a rövidebb lélegzetű, könnyebben emészthető olvasmányok, az ismeretterjesztő cikkek. Itt a Díványon például rengeteg ilyen születik, a pszichológia keresőszót beírva meg lehet találni őket. De más magazinokban is rendszeresek a pszichológiai önismereti cikkek, általában megjelölik a forrást, a könyvet, ami alapján íródnak, és ha egy téma felkelti az érdeklődésed, akkor érdemes a forrását is elolvasni, ahol mélyebben kifejtik a dolgot.

Egy nagyon szubjektív lista következik, óceánnyi irodalomból egy kis pohár, leginkább azok a könyvek kerültek bele, amik rám nagy hatást tettek. Ha általában nyitott vagy a pszichológiára, akkor híres pszichológus szerzők könyvei is sok tanulságot rejthetnek – ha csak a magyar (származásúakat) nézzük, messze a teljesség igénye nélkül: Popper Péter, Ranschburg Jenő, Mérei Ferenc, Vekerdy Tamás vagy Csíkszentmihályi Mihály könyvei. Egy külföldiként megemlítem Irvin D. Yalom egzisztencialista pszichoterapeuta könyveit, melyekben szépen megírt, izgalmas eseteken, sorsokon keresztül szembesülhetünk az önismeret (az emberi élet) nagy kérdéseivel.

Amikor a könyv már maga egy önismereti utazás

Vannak azok a könyvek, amelyeket mély pszichológiai és terápiás gyakorlattal bíró szerzőik úgy írtak meg, hogy már kitapasztalták, mik azok a módszerek, gondolati irányok, amelyek segítették a klienseiket, hogy sorsfordító belátásokhoz jussanak önmagukkal kapcsolatban. Ezekkel a könyvekkel már úgynevezett biblioterápiát lehet végezni, vagyis ahogy halad az olvasó a könyvben, úgy végez el feladatokat, válaszol kérdésekre, tölt ki teszteket. Ezek mind azt a célt szolgálják, hogy a kívül, ésszel olvasottakat belülre fordítsa, érzései, története a felszínre kerüljön, ráébredjen arra, hogy mitől szenved, mik azok a mintázatai, amelyek fogva tartják, útjába állnak a kiteljesedésnek.

Személyes hálából is F. Várkonyi Zsuzsa könyveinek ajánlásával kezdem ezt a sort. A Tanulom magam és a Már százszor megmondtam című könyvei mély empátiával foglalkoznak a szülők, szerelmespárok, szülő-gyerek kapcsolatok tipikus problémáival. Ezeken és a történetekkel teli fejezetek végén található feladatokon keresztül juthat közelebb az olvasó önmaga megismeréséhez, elfogadásához.

Aki úgy sejti, hogy valószínűleg vagy biztosan szülői bántalmazás túlélője volt gyerekkorában, annak saját érdekében szinte kötelező olvasmány Susan Forward Mérgező szülők című könyve. Ugyanígy bántalmazáson, hatalmi erőszak elszenvedésén átesett, vagy abban éppen benne lévő embereknek ajánlom Judith Herman alapművét, a Trauma és gyógyulást. Vagy itt van egy egészen friss könyv, ami hatalmas siker lett, és abban segít, hogy az ember a transzgenerációs hatásokat felismerje (vagyis azt, hogy a felmenők által megélt traumák hogyan hatnak a mi életünkre): Orvos-Tóth Noémi Örökölt sors című könyve.

Mi a cél ezzel?

Egy olvasó egy cikk kapcsán azt kérdezte nemrég: Mi történik, ha felismertem a jeleket? Mi van, ha szeretnék valamit a megjavításáért tenni, vagy csak szeretném megszakítani a kört? Nem tudom, milyen utak felé érdemes elindulni. Nem tudom, milyen célokat tud az ember belőni.

A végső cél a szabadság, az autonómia. Az, hogy pontosan értsd meg a saját érzéseidet, ismerd meg a céljaidat, ne berögzött mintázatok, magad által sem értett érzelmi és viselkedéses reakciók, kételyek és lemondások lökdössenek ide-oda az életben, nagy károkat okozva a kapcsolataidban vagy a munkádban. „Egészséges az, aki dolgozni és szeretni tud” – mondja Freud. Vagyis aki produktív, és szeretetét, nyitottságát nem mérgezik félelmek, túlzott ragaszkodások, szorongások, a múlt fájdalmai. Képes önmaga és embertársai felé is szeretettel fordulni.

A megjavításhoz, a kör megszakításához vezető út pedig megértésen, belátáson – és gyakran erőteljes érzelmi megtisztuláson (katarzisokon) át vezet. Első célként érdemes azt kitűzni, hogy a napi életben jelentkező mintázatait felismerje az ember. Vegye észre az érzelmeit, és a felszínes érzelmek mélyén megbúvó valós, erős, gyermeki érzéseket. Néha már a felismerés is elég a kör megszakításához, és az eredmény közérzetben, hangulatban és a környezet pozitívabb reakcióiban máris kézzelfogható.

De sokszor nem ez a helyzet. Ilyenkor érdemes tovább ásni, az azonosított dolgokkal már specifikusan foglalkozni – további információkkal vagy szakember segítségével. A másik cél, amit a megértés hozhat magával, önmagunk elfogadása. Legtöbben azért szenvednek, mert kíméletlen bírái, ostorozói önmaguknak. A lehetett volna (apám/anyám/párom szerethetett volna; lehettem volna egészséges...) elgyászolása, a megtörténtek hiábavaló tagadási kísérlete helyett megnyithatja az utat afelé, hogy együttérzéssel, elfogadással tudjunk magunk felé fordulni.

Ha valaki elindul az önismeret útján, elszánja magát, hogy feltárja saját működését, az általában kedvet érez ahhoz, hogy már ne álljon le. Bár az út rögös és sokszor fájdalmas, egy-egy siker, valami addig törvényszerűnek gondolt dologtól való megszabadulás megmutatja, hogy érdemes továbbmenni. Magunkért, a gyerekeink jövőjéért, azért, hogy megszakítsuk a kört, és megélhessük a szabadságot.