Így érd el, hogy bízzanak benned

Tipikus szülői para: látom, hogy a gyerekemet valami bántja, felfoghatatlan érzelmi kitörései azt sugallják, hogy valami nem oké vele, de hiába kérdezem, mi baja, nem kapok mást, csak a jól ismert „semmi”-t. Munkahelyekről is végtelen példát lehetne sorolni. Mondjuk, van egy vezető, aki azt hiszi, hogy rendes és segítőkész, és egyszer csak azzal kell szembesülnie, hogy a csapata valami tök fontos dolgot eltitkolt előle. Vagy vegyünk egy barátságot, ahol mindent megosztottunk egymással, és odáig jutottunk el, hogy már alig beszélünk és lényeges dolgokat sem mondunk el egymásnak.

Ha valakinek fontos, hogy bízzanak benne, és azzal szembesül, hogy ez mégsincs így, akkor negatív érzelmek széles skáláját élheti át a haragtól az elárultság érzésén vagy csalódáson át a szomorúságig. Vacak dolog. De mit lehet tenni, hogy bízzanak bennem? 

A triviális dolgokkal most ne foglalkozzunk – hogy nem hazudunk, betartjuk a szavunkat és a viselkedésünk is kiszámítható –, mert valószínűleg nem jellemző, hogy dühkitöréseink vannak vagy szétalázunk másokat. Tegyük fel, hogy rendes, őszinte, megbízható emberek, lelkiismeretes szülők, vagy gondos főnökök, törődő barátok vagyunk. Mi hibádzik akkor, hogy mégsem mindig bíznak bennünk?

A coachingban háromféle bizalomról beszélünk. Egy coachnak mindhármat éreznie, élnie kell ahhoz, hogy működjön egy coaching, végső soron, hogy jó coach lehessen. Bíznia kell önmagában, a kliensben és a folyamatban. A bizalomnak ez a három fajtája a hétköznapokban, mindennapi helyzetekben is ugyanolyan fontos, és éppúgy irányt mutat, mint egy coachingban.

Mert ahhoz, hogy bennünk bízzanak, először nekünk kell bízni.

Ahogy gondolkoztam ezen a bizalom témán, annyi hétköznapi példa jutott eszembe, hogy inkább könyvet kéne írni róluk. Most a háromtípusú bizalom kapcsán, három rövid példán igyekszem megmutatni, hogy a mi saját bizalmunk szintje hogyan teszi lehetővé – vagy akadályozza meg –, hogy mások bízzanak bennünk.

• Az önmagunkba vetett bizalom

Vegyünk egy vezetőt: emberközpontú, rendes, csomó konfliktust vállal a főnökével és más vezetőkkel a csapatáért, sokat törődik azzal, hogy minden beosztottja fejlődhessen és megtalálja a helyét a munkahelyen. Történik egyszer, hogy egy szimpla megbeszélésen, valami egészen más témából kiindulva kiömlik az embereiből a panaszáradat: kiderül, hogy az egyik nincs jól, a másik frusztrált, ezzel van baj, azzal van baj, mindenki kész van. A megbeszélés végére az egyik legjobb ember belengeti a felmondását. Szegény vezető sokkban van, és végtelenül elszomorodik. Úgy érzi, hogy minden igyekezete hiábavaló volt, hiszen itt egy csomó kiborult ember. Ami viszont még rosszabb: miért nem sejtette, hogy ekkora a baj? Nem bíztak benne? Pedig neki tényleg mindig mindenki előtt nyitva áll az ajtaja.

Ha visszalépünk az időben egy kicsit, akkor azt látjuk, hogy ennek a vezetőnek van egy alapvető értéke. Megfogadta, amikor kinevezték, hogy ő olyan vezető lesz, akinek minden embere elégedett és boldog. Azt gondolta, hogy akkor lesz ő jó vezető, ha így lesz. Pedig ez hosszú távon lehetetlen küldetés. Ugyanakkor a saját magába mint vezetőbe vetett bizalmát ehhez a feltételhez kötötte. Ez talán benne sem tudatosult, nem is lett kimondva, de az emberei, akik alapvetően nagyon szerették őt és bíztak is benne, ösztönösen érezték, hogy ha panaszkodnának, az a vezetőnek nagyon fájna, ezért inkább győzködték magukat is, hogy minden rendben. Ebben a kérdésben nem, vagy nem eléggé bíztak benne, mert hiába volt a vezető empatikus és érdeklődő, ezen a téren nem bízott magában.

• A másikba vetett bizalom

Ha az előző példát folytatom, akkor a panaszkodó beosztottak nem bíztak a vezetőben, mert úgy érezték, hogy ebben a kérdésben ő sérülékeny, és nem bírná elviselni annak az igazságát, hogy valaki nincs jól.

De van egy másik példám, örök rezonőrömtől, a nagyobbik lányomtól. Ő többé-kevésbé tud úszni, a történet idején inkább kevésbé. Mégis egy tó közepén, a parttól vagy száz méterre, a mély vízben akart ugrálni egy stégről minden segédeszköz nélkül. Kiúsztam vele, apai ráhatásra mondtam, hogy persze, de belül halálra aggódtam magam, hogy ott fullad meg nekem. Semmi baja nem lett, ám egyik nap odafordult hozzám: te figyelj, anya, én igazából sokkal jobban tudok úszni, amikor nem vagy ott. Ez teljesen igaz volt, messziről láttam. Az, hogy én nem bíztam az ő tudásában, a saját önbizalmát is aláásta, és egész egyszerűen rosszabbá tette a képességeit. Valamint bennem is kevésbé bízott az úszásnál, mint az apjában, akiben nem volt meg ez az aggodalom.

Ahhoz, hogy magabiztos és benned bízó emberek legyenek körülötted, elsősorban neked kell bízni bennük. A képességeikben, a tudásukban, abban, hogy meg tudják oldani a saját helyzeteiket. Ha most gondolsz valakire, akiről azt szeretnéd, hogy bízzon benned, akkor gondold végig, hogy te bízol-e őbenne ezen a három területen.

• Bizalom a folyamatban vagy a kapcsolatban

Ha valakinek segíteni akarsz, mert úgy sejted, hogy bántja valami, vagy tanácsra, segítségre lenne szüksége, akkor az a célod, amikor leülsz vele beszélni, hogy mondja el a dolgot, árulja el, miben tudsz segíteni. Ha ez nem történik meg hamar, mert, mondjuk, az időjárásról kezd beszélgetni, esetleg más csevegésbe csap, akkor egyre jobban izgulsz azon, hogy bújjon már ki a szög a zsákból. Kényszerítő gondolataid lesznek: mondja már! Nem vagyok elég jó barátja/szülője? Vagy hazudni akar erről is? Bejön a két másik bizalomvesztés: vagy magadat kérdőjelezed meg, vagy őt. Ha úgy kezdesz beszélni valakivel, hogy hiszel benne is, magadban is, akkor bízz a folyamatban. A beszélgetésetek oda fog kifutni, ahova kell, úgy fog alakulni, ahogy számára vagy számodra a legjobb, és értéket fog adni mindkettőtöknek, akármi is lesz a tartalma.

Ahhoz tehát, hogy bízzanak benned, az kell, hogy bízz magadban, hogy éppen elég jó vagy így, ahogy vagy, bízz őbenne, hogy elég ügyes és rátermett abban, amit csinál, és bízz abban, hogy a kapcsolatotok mindkettőtöknek fontos és értékes, ezért úgy fog alakulni, hogy az mindkettőtöknek adjon valamit.