Introvertáltnak lenni nem feltétlenül könnyű, főleg nem manapság, amikor sok minden szól az érdekérvényesítés, önmarketing és csapatmunka mellett. Mintha a világ extrovertáltságot várna, és kevésbé lenne esélye sikerre az introvertáltaknak. Ehhez képest plusz rossz hír az, hogy ahogy öregszik az ember, úgy válik még introvertáltabbá. De biztos, hogy ez rossz hír?
Ha valaki foglalkozik önmagával és másokkal kapcsolatban az intro- illetve extroverzió kérdésével, akkor talán az is feltűnt neki az évek során, hogy idősödve még introvertáltabbakká válunk. Míg az ember a húszas éveiben bulizni jár, és nagy tragédiának él meg egy egyedül, otthon töltött péntek estét, addig a negyvenes éveire már lehet, hogy az a boldogság, ha egy hétvégén senkihez sem kell szólnia.
Írj nekünk
Szerzőnk, Szalay Ágnes pszichológus, több mint 15 év szervezetfejlesztési tanácsadói tapasztalattal. A SelfGuide pszichológiai műhely egyik alapítója. Coachként támogatja ügyfeleit céljaik megtalálásában és elérésében, legyen szó munkahelyi, vezetői vagy személyes fejlődési igényről. Motivációs elakadással, karrierváltással, stresszkezeléssel, szakmai, vezetői fejlődéssel kapcsolatban lehet hozzá fordulni személyesen, vagy olvasói levélben, melyre (a névtelenséget megőrizve) a Dívány.hu-n is szívesen válaszol.
Susan Cain, a téma szakértője, akinek sokat köszönhetünk abban, hogy egyre inkább felismeri a világ az introvertáltságban rejlő értékeket, megerősíti ezt a megfigyelést. Igen, tényleg, ahogy egyre idősebb valaki, egyre kevesebb szociális interakcióra, bulira, közösen töltött időre van szüksége. Valamifajta lenyugvás ez: az évek múlásával az ember jobban megismeri önmagát, inkább tisztában van saját értékeivel és szükségleteivel. Egyre kevésbé van szüksége mások véleményére és elfogadására ahhoz, hogy önmagát definiálni, értékelni tudja. Pszichológusok ezt a megelégedettebb, talán kiegyensúlyozottabb állapotot belső érésnek nevezik. Ez az érési folyamat segít minket abban, hogy fiatal éveinkhez képest érzelmileg stabilabbá, kiegyensúlyozottabbá váljunk. Jobban értjük önmagunkat, jobban élvezzük a saját társaságunkat, talán már fárasztanak is az összejövetelek. Csendesebbé, de elfogadóbbá, kedvesebbé válunk, nincs szükség a sok izgalomra ahhoz, hogy úgy érezzük: élünk. Mint a bor, ami idővel nemesebbé válik.
Az introvertáltak így remetékké válnak?
Nem igazán. Az a helyzet, hogy ez a belső érési, introvertáltabbá változtató folyamat mindenkit érint, az extrovertáltakat is. Ha evolúciós szempontból nézzük, akkor teljesen érthető is a jelenség. A fiatal felnőttkor életfeladata a párválasztás, annak az intim kapcsolatnak a kialakítása, ami majd a családalapítást lehetővé teszi. Ehhez ugye ismerkedni kell – de még ha van is párod, akkor is kellenek az ingerek, a társaság akár annak megállapítására, hogy valóban jól választottál-e. Emellett az ismeretgyűjtés, a munkahelyi szárnypróbálgatás ideje is ez, itt is több kapcsolatra, társas tapasztalatra tesz szert az ember.
A családalapítás és a munka időszakában, egy-két évtizeddel később már nem az a cél, hogy társas kapcsolatainkból a legtöbbet kihozzuk, hanem erőforrásainkat sokkal inkább a gyerekek nevelésére, a munkára fordítjuk. Bele is rokkannánk, ha a gyerekek körüli és a munkahelyi teendők után még heti négyszer buliznánk is, mint tettük ezt egyetemista korunkban. Ez a lenyugvás tehát evolúciósan adaptív, megengedi nekünk, hogy ne vágyakozzunk olyan után, ami most nem a fő célunkat szolgálja.
A temperamentum megmarad
Azért senki sem bújik ki a bőréből. Ahogy Jenn Granneman cikkében írja, az alapvető beállítódásunkat, a temperamentumunkat ez a változás sem alakítja át. A temperamentum az a jellegzetesség, hogy miként viszonyul valaki a külvilághoz, a külső ingerekhez, és mennyire érzékeny, mennyire van nyugalomra szüksége ahhoz, hogy jól legyen. Már egészen kicsi babáknál megfigyelhetők ezek a temperamentum-jellemzők: mennyit sír, hogyan fogad új, ismeretlen ingereket, milyen érzékeny, mennyi állandóságra van szüksége. A kutatások azt mutatják, hogy ezek a kisbabakorban mért jellemzők később is, akár az egész élet folyamán megmaradnak: akinek túlingerlésnek számított az, ami egy másik kisbabának még bőven belefért, az később is így marad.
Így aztán az introverzió és az extroverzió sem íródik felül azáltal, hogy gyakorlatilag a teljes emberiség introvertáltabbá válik az öregedéssel. Ha a gimis osztályban te voltál az ötödik legintrovertáltabb gyerek, akkor a harmincéves osztálytalálkozón is te leszel az ötödik – még úgy is, hogy közben az egész osztály közelebb csúszott az introvertált oldalhoz. Aki pedig gyerekként extrovertált volt, az nagypapaként is az lesz, csak ez már kevesebb bulit, beszélgetést, inkább több egyedül, békében eltöltött időt jelent nála is.
A korral növekvő introvertáltság valójában nyugalmat jelent
Nincs tehát azzal gond, hogy valaki – egy introvertált – azt érzi, hogy még kevesebb társas ingerre van szüksége. Egyrészt mindenki így van ezzel, másrészt pedig ez egyfajta jobb képességet jelent a belső elégedettségre és a megnyugvásra.
