Boldog lehetsz akkor is, ha otthonról erre nem kaptál esélyt

Nednek nem volt könnyű gyerekkora. Talán édesanyja párválasztásánál már eldőlt minden, talán nem, ki tudja. Ned édesapja pszichotikus. Ez az elején nem volt nyilvánvaló, de hamarosan egyértelművé vált. A betegsége lehetetlenné tette a házasságot, és azt, hogy apaként működni tudjon. A válás után az édesanya nem maradt sokáig egyedül, de sajnos választása ismét hibásnak bizonyult. A férfi, akit Ned mostohaapjának választott, masszív alkoholista volt. Abból a fajtából, akit az alkohol agresszívvé tesz. Ned számtalanszor látta, ahogy mostohaapja megveri az édesanyját, és ő maga sem úszta meg bántalmazás nélkül.

Ezt az újabb szerencsétlen házasságot újabb válás követte, de a mama itt sem bírta egyedül a gyereknevelés terhét, és kisfiát már tízéves kora előtt bentlakásos iskolába íratta. Lehet, hogy ez felelős döntés volt Ned fejlődése szempontjából, de azért képzeljük el egy pillanatra, milyen érzés egy kisiskolás gyereknek, hogy kiteszik otthonról egy idegen, szigorú szabályok szerint működő helyre, ahonnan szinte csak félévente jár haza. Nem mintha otthon jobb lett volna neki. Eddigre édesanyja is rákapott az alkoholra, ha Ned hazament, csak magára számíthatott. Ha éhes volt vagy tiszta ruhára volt szüksége, nem adott neki senki. A felnőttek vagy éppen be voltak nyomva, vagy a másnapot pihenték ki. A bentlakásos iskolában voltak azért felvigyázók, akik kedvesek voltak a kisfiúval. Talán túlságosan kedvesek is: simogatásaik, öleléseik Nednek, aki felnőttként rájött, hogy mit is tettek vele, messze nem a szeretetről szóltak. Ehhez már csak hab a tortán, hogy a fiú egész életében tanulási nehézségekkel küzdött, ADHD-s és diszlexiás.

Ennek a gyerekkori történetnek az ismeretében milyen esélyeket adnál Nednek a kiegyensúlyozott, stabil felnőtt életre? Nem rá fogadnál biztos befutóként a „boldog élet” díjazású versenyen. A kilencvenes években indult az „Ártalmas Gyerekkori Élmények” vizsgálat (ACES = Adverse Childhood Experiences Study), melyben azt vizsgálták, hogy milyen gyerekkori traumáknak, rossz élményeknek van hatása a későbbi testi és lelki egészségi állapotra. Az elnevezés elég paradox, az ACES angolul ászokat jelent, de ez egy olyan játék, ahol minél több ászt osztanak neked, annál rosszabbul jársz. Egyértelmű összefüggést találtak rengeteg felnőttkori, akár halálos mentális vagy testi betegség és bizonyos gyerekkori élmények között. Az ártalmas gyerekkori élmények közé sorolják:

• Az érzelmi bántalmazást (fenyegetés, káromkodás, megszégyenítés)
• A fizikai bántalmazást (verés, rángatás, ütés)
• A szexuális abúzust
• Az érzelmi elhanyagolást (Ha huzamosabb ideig nem érzed, hogy bárkinek fontos lennél a családból. Ha a családban az emberek nem törődnek egymással, nem támogatják egymást.)
• A fizikai elhanyagolást (Ha nem kapsz enni, nincs tiszta ruhád, nincs, aki törődne veled.)
• A válást
• A családon belüli, házastársi erőszakot (ha tanúja vagy egy családtagod bántalmazásának)
• A szerhasználóval, függővel való együttélést
• A depressziós, mentális beteg családtagot vagy öngyilkossági kísérletet a családban
• Egy közeli családtag börtönbe kerülését

A tíz közül bármelyik feltétel megléte hajlamosabbá tesz a felnőttkori depresszióra, öngyilkossági kísérletre, rákos betegségekre, magas koleszterinszintre, májbetegségre, dohányzásra, függőségre, korai teherbeesésre, felnőttkori abuzív viselkedésre és munkahelyi sikertelenségre. Ha egynél több áll fenn, akkor egyre nő az esély, hogy valamilyen káros következményt tapasztalsz felnőtt korodban, négy feltétel teljesülése esetén pedig már maximálissá válik a kockázat. Ned gyerekkorában a tízből nyolc történt meg huzamosabb ideig. Mégis befutott a boldog élet versenyen: tartós házasságban él gyermekei édesanyjával, sikeres pszichiáter és bestsellerek szerzője, elégedett és kiegyensúlyozott.

Nedet igazából Edward Hallowellnek hívják. Gyerekkorában valóban megtörténtek vele a fent leírt dolgok. Már nyugdíj felé vette a bátorságot hozzá, hogy rátekintsen az életére, és megpróbálja megkeresni, mi volt az a szerencsefaktor (vagy valami más…), ami megóvta őt. Sokkal-sokkal több esélye volt fiatalon lecsúszni, elkallódni, meghalni valami betegségben, mint produktív, sikeres életet élni.

Az élet nem igazságos

Ez az egész egyáltalán nem fair. Mit tehet a gyerek arról, hogy alkalmatlan/bántalmazó/gonosz szülei vannak? Nem elég, hogy a gyerekkora tele van olyan élményekkel, amiket távolról sem szabadna látnia, még a felnőttként sem kap esélyt, hogy normális életet éljen? Sajnos nagyjából így néz ki a helyzet. A gyerekkori stressz olyan elváltozásokat okoz az agy fejlődésében, ami gyengébbé tesz, betegségekre hajlamosít, érzelmileg rugalmatlanná változtat. Emellé jön még az a hit, amit a kisgyerek az élet milyenségéről felépít. Azt tanulja-e, hogy az élet egy biztonságos dolog, ahol szeretet és bizalom van, vagy pedig azt, hogy egész életedben szégyellheted magad, mert rossz és alávaló vagy? A gyerekkori negatív élmények hatására az ember nem alakít ki mélyebb kapcsolatokat, magányossá válik, hagyja, hogy felnőttként is kihasználják, vagy ő maga nem tudja kezelni a dühét. Egyetlen reménysugár van az ACES skáláján magas pontot kapott emberek számára: jelentős a predesztináció a szenvedés folytatódására, de nem száz százalék.

Ahogy Edward Hallowell kiverekedte magát ebből a bugyorból, úgy sok más embernek is sikerült. Hallowell azt írja, és ez összecseng a pszichológusok tapasztalataival, hogy a rossz gyerekkor átkát csak a szeretet tudja megtörni. Ez csöpögősen hangozhat, mintha egy Disney-dal refrénje lenne, de attól még így van. Ha megvizsgálják az ACES-kérdőíven magas számot kapott gyerekek későbbi életét, azt találják, hogy aki ellen tudott állni a rossz elhatalmasodásának, annak volt valaki a környezetében, aki – mint a jó tündérek a boszorkány átkát – felülírta a családi átkot. Egy szomszéd, egy tanár, az egyik szülő, egy edző, a barátja szülei, a nagyszülők, bárki, aki a gyerek környezetében él, viszonylag sűrűn találkozik vele, és őszinte érdeklődést, törődést mutat iránta. Sőt, már az is elég, hogyha a szülők kicsi baba korában, még mielőtt diszfunkcionális működésük beindult volna, el tudták vele hitetni, hogy szeretik és vigyáznak rá. Ezekből a szeretetmorzsákból egy ember (nagy munkával) már képes felépíteni magát, hihet abban, hogy az élet nem csak szenvedésről szól.

Mi van azokkal, akiknek nem volt ilyen ember az életében?

Ahogy Hallowell megírta első cikkét arról, hogy minden esély ellenére neki sikerült, akkor rengeteg csalódott, elkeseredett ember írt neki: nagyon örülünk, hogy téged azért szerettek, és ilyen menő vagy, de mi van azokkal, akiket nem? Sokak számára úgy tűnt, mintha kérkedne a szerencséjével, vagy azt bizonygatná, hogy ő erősebb, mint mások. Pedig a szándéka nem ez volt. Sokkal inkább reményt szándékozott adni azoknak, akikkel már gyerekkorukban kiszúrt az élet.

Ha sokat bántottak, ha sosem törődtek veled, ha azt kényszerültél elhinni, hogy érdemtelen vagy a sikerre vagy a boldogságra, akkor borzasztó nehéz reménykedni. Szinte kivitelezhetetlen, hogy észrevedd a törődés, a szeretet, az emberség kívülről jövő megnyilvánulásait. Mégis ez a kulcs: megtanulni meglátni és elfogadni a szeretetet. Mert az ott van körülöttünk. Számtalanszor látom például a gyerekeim óvodájában, ahogy megtört édesanyákat bátorítanak az óvónők. Meghallgatják őket figyelemmel, jó szándékkal. Vagy ott van a presszósnál, aki padot állíttat az idős hölgynek. Ott van a munkatársukért aggódó kollégáknál. A McDonald’s takarítójánál, Józsi bácsinál.

Ez nem könnyű. Sőt, borzasztó nehéz. És minél többet bántottak téged, annál nehezebb. Mégis, az emberi kapcsolatban lévő erő képes felülírni a múltat. Próbáld meg, kezdd el. Kezdj el felfigyelni arra, ha kedvesen szólnak hozzád. Ha érdeklődéssel néznek rád. Köss ismeretségeket, beszélgess azzal, aki mellett máskor elmennél. Fantasztikus hatása lehet egy kutyának is. Aki önzetlenül tud szeretni, és nem tehetsz mást, mint hogy viszontszereted. Így elkezdhet épülni benned az az alap, amit a családod nem tudott megadni, de még nem késő, hogy felépítsd.