Lezárult a csoda határait súroló mentőakció, amitől, ezt olvastam valahol, talán a világ egy kicsit jobb hely lett. A thai fiúk, akikről egy, a mentésben résztvevő barlangi búvár könnyeivel küzdve mesélte, hogy milyen elképesztően erős, stramm gyerekek, kikerültek a barlangból. Kérdés, hogy túlvannak-e már a nehezén? Fizikailag remélhetőleg. De mi lesz a lelkükkel? Hogyan változtatta meg őket ez az esemény? Hogyan fognak visszailleszkedni a normális, megszokott életükbe?
Dr. Andrea Danese gyermekpszichiáter, még a mentés során nyilatkozta a BBC-nek, hogy esélyes, a gyerekek közül jópárnak nem pusztán múló érzelmi problémái lesznek, hanem olyan mélyebb megrázkódtatást szenvedtek, ami már mentális zavarokat okoz majd. Számít arra, hogy többeknél PTSD (poszt traumás stressz szindróma) fog kialakulni. Mit jelent egy gyerek számára átélni egy traumát?
Pontosan mit értünk trauma alatt?
Olyan eseményt, amely valakinek a halálát, vagy súlyos sérülését okozhatja. Ahhoz, hogy valaki átéljen egy traumát, nem kell, hogy ő legyen az, akinek az épsége veszélyben forog. Ha valaki tanúja egy ilyen eseménynek, az már traumatikus élménynek számít. A barlang fogságába esés nyilvánvalóan trauma, minden fiú élete egy hajszálon függött. Ilyenek még a természeti katasztrófák, a balesetek, és valamilyen formában az erőszak megtapasztalása. Például a családon belüli erőszak, elhanyagolás, fizikai vagy pszichés bántalmazás, melyek nagy részének sajnos gyerekek az elszenvedői.
Ha átél egy gyerek egy traumát, akkor PTSD-je lesz?
Nem feltétlenül. Az amerikai kormány PTSD-re vonatkozó statisztikai adatai szerint a gyerekek és tinédzserek 14-43%-a él át traumatikus eseményt. Közülük a lányok 1-15%-a, a fiúk 1-6%-a sérül lelkileg mélyebben, és alakul ki náluk a poszt-traumás stressz szindróma. Az, hogy kialakul-e náluk ez a zavar, több tényezőn múlik. Egyrészt, hogy milyen súlyos volt a helyzet, amit átéltek, másrészt ők maguk milyen közel voltak hozzá, és a szüleik hogyan reagáltak az esetre.
Egy másik kutatásban ennél súlyosabb arányokat találtak: a Katrina hurrikán gyerek túlélői, és a chilei földrengést átélő gyerekek negyedénél jelen voltak PTSD-re utaló tünetek, jóval az esemény után is.
Hogy néz ki az, ha egy gyereknek PTSD-je van?
A gyerekek gyakran látják a katasztrófa okát másban, mint a felnőttek. Hajlamosak lehetnek azt gondolni, hogy az ő rossz viselkedésükre kapott büntetést volt, amit átéltek. Vagy azt gondolják, hogy voltak tutibiztos előjelek, a történés előtt, és később nem szűnnek meg ezeket az előjeleket keresni a hétköznapi életükben. A kisebbek (12 év alattiak) gyakran a játékukban ismételgetik a traumatikus esemény egy-egy részletét, visszajátsszák azt – de a játék nem adja meg az érzelmi megkönnyebbülést, félelmük, szomorúságuk, haragjuk nem csökken tőle. Nehezíti számukra a feldolgozást az is, hogy nincsenek még meg a szavaik, amikkel kifejezhetnék belső érzelmi állapotukat.
A nagyobbak, tinédzserek PTSD-je jobban hasonlít a felnőttekéhez, csak még impulzívabb, kevésbé kontrollált. Jellemzők az esemény emlékképeinek betörései a tudatba (flashbackek) ébren, vagy rémálmok formájában. A PTSD-ben szenvedők elkerülik az olyan helyeket, embereket, cselekvéseket, melyek valamilyen formában emlékeztetik őket a traumára. És jellemző még az alvászavar, a koncentráció nehézsége, irritáltság, dührohamok.
Fontos itt hozzátenni, hogy ezek a tünetek mind „normálisak” az áldozatoknál közvetlenül a trauma után, PTSD-ről akkor beszélünk, ha három hónap után sem múlnak el. Dr. Danese a barlangban rekedt fiúkkal kapcsolatban éppen ezekre hívta fel a figyelmet: sok minden az esetre emlékeztetheti őket, és nem csak az, hogy félnek este a sötéttől, de az újságírók jelenléte, a nagy felhajtás is. Elképzelhető, hogy izolálódnak, mert úgy érzik, nem értik meg őket, nem tudnak mit mondani a társaiknak. Viselkedésük annyira elkerülővé válhat, hogy mindentől visszahúzódnak.
Mit lehet tenni?
Különbözőek vagyunk abban, hogy hogyan birkózunk meg egy traumával, ezt szokták a reziliencia kifejezéssel jelölni. Felnőttek és gyerekek között is vannak jobban és kevésbé reziliensek. Annak viszont sok tényezője van, hogy valaki mennyire bizonyul reziliensnek, és ezek közül sok a környezetén, a szülein, a barátain múlik. Az előélet is fontos: minél elfogadóbb, empatikusabb, az érzelmeket megengedő környezetben nő fel valaki, annál több esélye van arra, hogy felálljon egy ilyen eset után.
A traumatikus események közben is lehet azon dolgozni, hogy elviselhetőbb legyen. Ezt a barlangban rekedt gyerekeknél minden bizonnyal jól megtették. Figyeltek az ellazulásra, meditációra, megvolt a csapatban az összetartás, nem érezték magukat egyedül.
Fő cél, hogy bármit is érez, az legyen oké
A megmenekülés után pedig első és legfontosabb az elfogadás éreztetése. Bármit is tapasztal a túlélő (félelem, sírás, flashback, rémálom) fontos éreznie, tudnia, hogy ez rendben van, elfogadjuk, hogy ez történik vele. Nem szerencsés, ha sajnálkozást, elharapott mondatokat, félrenézéseket tapasztal. Ugyanezzel az empátiával és elfogadással érdemes kezelni azt is, ha beszél a vele történtekről.
Könnyen elképzelhető, hogy nem akar beszélni róla, akkor a legjobb hagyni. Egy túl korán javasolt terápia, ahol azt érezheti, hogy beszélnie kell arról, amiről nem akar, még a visszájára is elsülhet. Így a mentális segítők legfontosabb feladata ilyenkor a környezet felvilágosítása, és a biztonságos, elfogadó közeg megteremtése. Viszont ha beszélni szeretne róla, akkor hallgassuk meg ítélkezéstől mentesen. Fontos, hogy érezze, nem hagyjuk egyedül, de nem is kényszerítjük semmire.
A fizikai állapottal is érdemes törődni. Egyen, igyon, aludjon, mozogjon eleget. Lehet próbálkozni relaxációs, meditációs technikákkal, jógával. És ha mégis hosszabban fennmaradnak a tünetek, és kialakul a PTSD, akkor erre specializált szakértő terapeutához (pl. CBT, EMDR) érdemes fordulni. A legeslegfontosabb viszont az elfogadó, támogató jelenlét, amit a család és a barátok tudnak megadni.
