Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Úgy tűnik rengeteg embernek okoz szégyent vagy egyéb kisebb-nagyobb problémát, hogy nyilvános mosdókban pisiljen. Viszonylag gyakori tehát, hogy inkább úgy csinál valaki, mintha már túlesett volna a dolgon, titokban viszont tovább szenved, csakhogy ne kelljen bevallania, hogy szégyenlős.
A szégyenlős húgyhólyaggal rendelkezők saját külön bejáratú egyesülettel és orvosi szakszóval is rendelkeznek, és annyian vannak, hogy időnként még a Family Guy is célba veszi őket. A szociális fóbiák egy hivatalosan is számon tartott válfajával van tehát dolgunk, amelyet paruresis néven tart számon a szakma. A probléma meglehetősen egyszerű: hiába van tele az érintettek hólyagja, mások előtt, illetve az otthonuk megszokott, megbízható falainak és nyílászáróinak hiányában egyszerűen képtelenek elengedni magukat.
Nem vagy egyedül a szégyennel
A Tonic szerint az is hozzájárul egyébként a meglehetősen specifikus, de orvosolható szorongásos zavarral kapcsolatos kisebb-nagyobb gondokhoz, hogy még orvosi körökben sem nagyon beszélnek róla, ami sokszor az érintettek teljes elszigeteltségéhez vezet. A máskor öntudatlanul működő, vizelést szabályozó záróizmok sok érintett esetében rövid időn belül utat engednek egyébként a felgyülemlett, kisebb tavakat megszégyenítő folyadékmennyiségnek, sokan viszont tényleg csak egyedül, csak falak között vagy csak az otthonuk biztonságában képesek kinyitni a zsilipeket.
A Nemzetközi Paruresis Egyesület elnöke, Steven Soifer szerint nagyjából 120 millió embert érinthet a jelenség. Steven maga is „túlélő”: 1996-ban döntött úgy, hogy orvosolni fogja a nyilvános vizeléssel kapcsolatos problémáit. Egyébként állítólag arra is volt már példa, hogy valaki azért választotta a gondnoki pályafutást, mert amikor ideje volt meglátogatni a vécét, néhány „Csúszós padló!” – táblával bármikor elbarikádozhatta magát a mosdóban.
„Megjött a szomszéd, így nem tudok…”
Mások tényleg csak akkor képesek pisilni, ha egyedül vannak otthon, és olyanok is akadnak, akiket még a vékony falak mögött hallgatózó szomszéd is képes megakadályozni ebben. Többnyire férfiakat érint egyébként a dolog Steven szerint, ami valószínűleg a női mosdók nagyobb biztonságot biztosító vécéfülkéinek köszönhető.
Erre mutat az is, hogy az ijedős/szégyenlős húgyhólyaggal felvértezett férfiak amúgy nem szégyellik a micsodájukat és sebezhetőnek sem érzik magukat. Ehelyett sokszor egy-egy traumatikus gyerekkori emlék áll a dolog mögött, a sokkal nyitottabb férfi mosdókban ugyanis jóval gyakoribb, hogy a nagyobb vagy rosszindulatúbb gyerekek megalázzák a társaikat. Az érintettek többsége pedig felnőttként is fél attól, hogy a többi férfi lenézi majd, amiért nem képes bármikor, bárhol dobni egy sárgát.
Gyógyítható!
Bár az érintettek által kidolgozott megoldások (például a légzésgyakorlatok) és a szorongás legyőzésére tett kísérletek személyre szabottak, a probléma felismerése után viszonylag sokan maguktól is képesek legyőzni a fóbiájukat. Ezenkívül a kognitív viselkedésterápia is megoldás lehet: a számukra biztos körülményeket lépésről lépésre egyre nyilvánosabb szituációkra cserélő érintettek pár hónap alatt eljuthatnak odáig, hogy egy fesztivál vagy stadion zsúfolt vécéjében is problémamentesen képesek lesznek két lábon járó vízágyúként viselkedni, ha felszabadul egy piszoár.
