Nemrég egy érdekes riportra bukkantunk a TheAtlantic.com oldalon, melynek munkatársa tanúja volt egy méheltávolításnak és a műtét során alkalmazott anesztetikumok kevésbé ismert hatásának.
A helyi érzéstelenítő beadása után a beteg bal kezének hátulján rögzítettek egy kanült, amelyen keresztül egy tejszerű gyógyszert, az általáson altatószerek csoportjába tartozó propofolt adagolt az aneszteziológus, Ian Russell.
“Miután a műtőbe tolták a beteget és rögzítették a monitorokat, Russell egy hosszú szalagot helyezett a beteg teste alá vállmagasságban, ami támogatta a nő kinyújtott jobb karját. Ezután az alkarjára csatoltak egy vérnyomásmérő mandzsettát, a könyökénél pedig további két vezetéket rögzítettek, amelyek lehetővé tették, hogy a műtét során kis áramütéseket küldjenek az alkaron át a kezekhez vezető idegekbe, és ezzel meggyőződjenek arról, hogy az idegek és a kéz izmai akkor is működnek, amikor felfújódik a mandzsetta. Végül a beteg véráramába pumpálták az anesztetikumot, majd kezdetét vette a műtét” - fejtette ki a cikk szerzője.
Az anesztézia (érzéstelenítés, érzéketlenség) olyan eljárások gyűjtőneve, amelyek célja kikapcsolni a külvilágból érkező ingerek feldolgozását a központi idegrendszerben. Az állapot lehetővé teszi, hogy műtétet vagy valamilyen más beavatkozást hajtsanak végre anélkül, hogy fájdalomnak vagy stressznek tennék ki a beteget.
Az anesztézia lehet lokális, regionális vagy általános. A lokális anesztézia az érzékelést a test egy meghatározott részén blokkolja, pl. a fogak körül vagy a bőrfelület egy részén. A regionális anesztézia már egy egész testrészt érinthet, elsősorban a testrész és a gerincvelő közötti kapcsolat blokkolásával. Az általános anesztézia során az érzékelést az agyban blokkolják, és ezáltal az egész testre kiterjed.
A lokális, illetve a regionális anesztéziához nem kell, hogy az agy kikapcsoljon (pl. szedatív, alvó állapot), elég a perifériás idegrendszer által közvetített érzések blokkolása, a páciens ez alatt folyamatosan éber állapotban van. Az éber lokális anesztézia vagy a tudat kikapcsolásával járó általános anesztézia egyaránt előfordul az orvosi gyakorlatban.
Russell 1993-ban az angliai University of Hull - akkor még nem ismert - kutatóorvosaként egy megdöbbentő tanulmányt tett közzé. A Hull Royal Infirmary kórházban 32, nőgyógyászati műtéten áteső beteget monitorozott egy igen egyszerű technikáva, hogy felmérje a páciensek tudatszintjét. Az eredmények arra késztették a szakembert, hogy félbeszakítsa a vizsgálatot.
A pácienseket egy kis dózisú anesztetikus koktéllal altatták el, amit akkoriban azért dicsértek, mert teljes eszméletvesztést okoz. A fő összetevői az (akkor) viszonylag új hatóanyagnak számító midazolam, valamint egy fájdalomcsillapító és izomlazító hatású készítmény voltak.
Az anesztetizálás előtt azonban Russell egy vérnyomásmérő mandzsettát helyezett a nők alkarjára és olyan szorosra húzta azt, hogy érszorítóként funkcionálva megakadályozza a vérnek - és a benne lévő izomrelaxáns hatású szereknek - a felsővégtagi izomzatba áramlását, ezáltal a jobb kéz izmainak ellazulását. Russell abban reménykedett, hogy ezzel egy egyszerű, de zseniális utat nyit az orvos és az anesztetizált páciens közötti kommunikációra.
Miután a páciensek elaludtak, Russell egy fejhallgatót helyezett a fülükre, és az operáció során - az utolsó perceket leszámítva - egy korábban rögzített egyperces hanganyagot játszott le nekik folyamatosan. Az egyes hangfelvételek az éppen vizsgált páciens nevének ismételgetésével kezdődtek, majd az alábbi üzenetet hallhatták a betegek: “Itt Dr. Russell. Ha hall engem, kérem, nyissa ki, majd zárja vissza az ujjait a jobb kezén.”
A vizsgálat tervezett menetrendje szerint, ha a páciens megmozdította az ujjait, Russell megfogta a kezét, kivette a füléből a fülhallgatót, a nevén szólította, majd az alábbi instrukciót adta: “Ha hall engem, szorítsa meg az ujjaimat.” Ha a beteg erre is reagált, Russell tovább ment: arra kérte, hogy ha fájdalmat érez, szorítsa meg újra a kezét. Az aneszteziológus végül egy hipnotikus gyógyszert vetett be, amitől a betegek ismét elaludtak.
A 32 betegből, akikkel Russell végigcsinálta a kísérletet, összesen 23-an szorították meg a kezét arra a kérdésre, hogy hallják-e, és húszan azt is jelezték, hogy fájdalmat éreznek. Az altatóorvos ezen a ponton vetett véget a vizsgálatnak.
Amikor a műtét után az operáció során tapasztaltakról kérdezgették a pácienseket, egyikük sem emlékezett semmire, ám három nappal később néhányan halvány emlékek felidézésének kisebb jeleit mutatták. Egy kis segítséggel kettejüknek sikerült visszaemlékeznie arra, hogy az operáció alatt valamit kellett csinálniuk a jobb kezükkel. Azt ugyan nem tudták felidézni, hogy pontosan mit, de amikor éppen ezen gondolkodtak, mindketten önkénytelenül kinyitották, majd becsukták a jobb kezük ujjait.
A vizsgálat során a betegek közül tizennégyen az enyhe anesztézia jeleit (felgyorsult szívverés, megváltozott vérnyomás, izzadás, könnyek) mutatták, de ez a “kézszorító” alanyok kevesebb mint felére volt csak igaz. Russell szerint összességében ezek a testi jelek “kevésbé értékesnek” bizonyulnak az intraoperatív (műtét alatti) tudat előrejelzése szempontjából. Mindenesetre a szakember az alábbi következtetést vonta le:
Ha az általános érzéstelenítés célja az, hogy a betegnek ne legyen felidézhető emléke a műtétről, és hogy az operációt pozitív élménynek tekintse, akkor az általunk vizsgált rendszer teljesítheti ezt a követelményt. Ugyanakkor az általános anesztézia definíciója normális esetben magában foglalja a műtét alatti eszméletlen és fájdalommentes állapotot - azokat a tényezőket, amelyeket ez a technika nem garantál.
Russell tanulmányában a legtöbb nőnél az érzéstelenítés nem az általános anesztézia vélt hatásait váltotta ki és szerinte inkább
“általános amnéziának” kellene nevezni az eljárást.
A hipnotikus gyógyszerek amnéziás hatásainak ismerete nem újdonság. Az aneszteziológusok - és a betegek - régóta támaszkodnak arra a tényre, hogy a tudatosság “kiiktatásával” számos hipnotikus gyógyszerrel megzavarható a memória. Az amnézia, a felejtés ebben az esetben tehát egy hasznos, és ezért sokak szerint kívánatos mellékhatás.
Az elmúlt években azonban egyre nagyobb mértékben támaszkodtak az új, rövid távon ható intravénás anesztetikumokra, amelyek erős amnéziás mellékhatásokkal bírnak. Néha önmagukban, néha kombináltan használják ezeket a gyógyszereket, amelyek közül az egyik legjobban ismert készítmény a nyugtató, hipnotikus hatású midazolam - amit Russell az 1993-ban végzett tanulmányában is alkalmazott. A másik a propofol, amit pedig manapság használ az aneszteziológus, és ami a legnépszerűbb intravénás altatószernek számít.
Ezeknek a gyógyszereknek számos előnye van; az eszméletvesztés folyamata enyhébb, viszonylag gyorsan átjutnak a szervezeten, valamint lehetővé teszik az orvosok és ápoló aneszteziológusok számára, hogy kevesebb anesztetikumot adjanak a betegeknek, ezzel pedig a gyógyszerek csekélyebb kockázatának és mellékhatásainak teszik ki a pácienseket, akik ráadásul hamarabb és rosszullét nélkül ébrednek fel.
Amit a betegek nem vettek eddig figyelembe, az az, hogy valószínűleg már azelőtt elveszítik az adott eseményhez fűződő emlékeiket, mielőtt kikapcsolna a tudatuk, vagyis hiába fogják fel, hogy éppen mi is történik velük, ébredés után már nem emlékeznek rá. Ezt Peter Sebel amerikai aneszteziológus is megfigyelte, amikor a Xanax és a Valium fő hatóanyagából, a benzodiazepinből szedett be valamennyit egy repülőútja során. Miután Sebel felébredt, sem arra nem emlékezett, hogy evett, sem arra, hogy az utastársakkal beszélgetett, vagyis minden, ami az út során történt, teljesen “kiesett” az emlékezetéből.
Az érdekesség az, hogy az orvos az este egy bizonyos időszakában teljesen magánál volt, ám az emlékeiben nem maradtak meg a tudatos állapotban átélt élmények sem. Ez a hézagos emlékezés azoknak is ismerős lehet, akik túlzott mértékű alkoholizálás után másnap magukhoz térnek. És ezt a rést használják ki egyébként azok, akik a Rohypnol nevű gyógyszerrel kábítják el a bulikban kiszemelt áldozataikat, akiket azután szexuálisan bántalmaznak.
Ugyanakkor erre a résre hagyatkoznak az orvosok is a kényelmetlen eljárásoknál. Azoknál, amelyeknél korábban általános érzéstelenítést alkalmaztak, ma már azonban az úgynevezett tudatos szedáció állapotában végzik azokat. Ez mind az orvosok, mind a betegek számára előnyös, hiszen a szedált páciens képes együttműködni és válaszolni az operáció során az orvosok és ápolók kérdéseire.
A kisebb dózisú anesztetikumok tehát olyan eljárásokat tesznek lehetővé, amelyek egykor kórházi bent fekvést igényeltek, ma már azonban csak néhány órát vesznek igénybe. Az ébredést követően nem émelyeg a beteg és nem telik napokba, amíg kiheveri az érzéstelenítést, ráadásul a túladagolás kockázata is sokkal csekélyebb. És a legfontosabb talán az, hogy ezzel a módszerrel megóvják a betegeket attól, hogy emlékezzenek olyan kényelmetlen vagy megalázó helyzetekre, mint amikor szondát helyeznek a nyelőcsövükbe vagy a végbelükbe.
Az azonban elgondolkodtató, hogy ennek a megváltozott állapotnak a középpontjában nem az “én”, hanem a retrospektív és szubjektív felejtés áll.
Húsz évvel a félbeszakított tanulmány után Russell hasonló kísérleteket végzett az "elkülönített alkar" technikát a bispektrális index monitorral kiegészítve, amely az érzéstelenítés hatásának erősségét méri. Bár az inhalációs anesztetizálás esetében a műtét során feltett kérdésekre reagáló nők száma egyharmadára esett, az intravénás propofol alkalmazásakor a BIS által irányított operációk alatt a páciensek háromnegyede ugyanúgy válaszolt, mint a korábbi vizsgálatokban.
Mindkét technika előnyei és korlátai kapcsán vannak még kérdések, ám Russell hasznos eszköznek tartja a BIS-t, és meg van róla győződve, hogy a propofol titrálásával és az “elkülönített kar” technikával meg tudja találni az aranyközéputat a túl kevés (ami növeli a beteg műtét alatti felébredésének esélyét) és az egészségi kockázatokkal járó túl sok anesztetikum között.
