A gyerek görcsöl, retteg, szenved. Mit kellene tennem?

Zanza!

Az iskolai zaklatást senkinek nem kell bemutatni. Ti is voltatok iskolások, pontosan tudhatjátok, hogy mindig vannak olyan gyerekek (szerencsés, ha nem te vagy az), akiket kiközösítenek, akik köznevetség tárgyai. Ez nagyon kegyetlen tud lenni, életeket, sorsokat, önbecsüléseket dönthet el. Nem az adott, kiközösített gyereken múlik, hogy így jár-e, vagy sikerül a közömbös többségbe belesimulnia.

Nem egy, és nem kettő ijedt szülővel beszélgettem az utóbbi időben, akik elszántan, és a saját ügyeiket, például a munkaidő hivatalos végét teljesen ignorálva szerveztek az iskolás, kiskamasz gyerekeiknek muffin-sütést, délutáni horgászást, vagy bármit, ami elég vonzó lehet ahhoz, hogy néhány osztálytárs hajlandó legyen eljönni. Mindegyikük gyereke azt élte meg az iskolában, hogy a többiek nem barátkoznak velük, magányosak, csúfolják, kiközösítik őket. A szülők kétségbeesett igyekezete nem volt alaptalan: egyrészt ők maguk már szerencsésen kivergődtek egy gyerekkorból, úgyhogy pontosan tudják, hogy nincs annál rosszabb, mint amikor nincs barátod, és kiközösítenek a többiek.

Másrészt pedig azt látták, hogy a gyerekük szenved, mint a kutya. Sír, szorong, gyomorgörcsei vannak, retteg bemenni az iskolába, sőt volt, aki azt mondta, nem ér az élete semmit. Minden szülő megtesz bármit, hogy segítsen a gyerekén, amikor az szenved. Ezek a szülők jó úton indultak, látták, hogy az a megoldás, hogy legalább egy-két gyerek legyen az osztályban, aki kedveli az övéket – és ehhez közös élmények, programok kellenek. Ösztönösen és emlékeikből tudták, hogy ha egy gyerek a perifériára kerül, ha nem állnak szóba vele, ha bántják, akkor ebből szinte lehetetlen kikeveredni, a közösségi helyzete csak egyre rosszabb lesz.

shutterstock 526767715

Egy tinilány próbálja megváltani a világot

Egy amerikai kamaszlány, Nathalie Hampton végigment ezen a poklon. Hetedikben kezdett új középiskolába járni. Nagy reményekkel, hogy majd sok barátnője lesz, élvezni fogja az órákat, igazi klassz dolgok fognak vele történni. Eleinte nem így nézett ki. Nem ismert senkit, és hiába próbálkozott leülni ebédelni egy-egy lánycsapathoz, mindenki azt mondta, hogy te nem ülhetsz ide. Magányosan evett, magányosan lézengett az iskolában. Biztatta magát, hogy ez még csak a kezdet, majd minden megváltozik. Meg is változott. Nem telt sok időbe, hogy elkezdjék csúfolni, mindenféle gúnyneveket aggattak rá, ahogy elhaladt a gyerekek mellett. Hamarosan fizikailag is bántani kezdték. Verték, karmolták, elvették a laptopját, és közben nevettek rajta. Az iskolában működött tanácsadás, Nathalie ment is segítségért. Az iskola vezetésétől, a tanácsadóktól azt kapta, hogy biztosan valamit rosszul csinál, hogy a gyerekek nem kedvelik. Hosszan dolgoztak vele azon, hogy hogyan változzon meg, hogy ne bántsák, miközben a többieket, a bullykat és nevető kívülállókat nem kérte számon senki. Nála is eljött a rettegés, rosszul volt, amikor be kellett mennie az iskolába, mert nem tudhatta, aznap ki, és hogyan veri majd meg. Ahogy belépett az osztályba, eltervezte a menekülő útvonalát, gyanakvó és szorongó lett.

Szép lassan elhitte, amit a felnőttek, az iskola vezetése mondott: hogy vele van a baj, ő nem ér semmit, ő tehet róla, hogy nincsenek barátai. Nathalie története végül happy enddel végződött, bár ez esetben enyhe túlzás erről beszélni. Az mentette meg, hogy végre kilencedikes lett, és másik iskolába került, ahol ismét senkit sem ismert. De itt a gyerekek, amikor látták, hogy elveszve kavar a folyosón, nem kigúnyolták és elutasították, hanem megszólították, és elkezdték megismerni, elkezdtek barátkozni vele. Azt mondja, az, hogy első nap valaki megszólította, hogy leülhetett melléjük, az életét mentette meg. Valószínűleg ez szó szerint így van. Nathalie, azóta, hogy magra talált, azon kezdett el ügyködni, hogyan tehetne azért, hogy mások megúszhassák azt, amin ő végigment. Fejlesztett egy applikációt, Ülj le az asztalunkhoz néven, amin baráti társaságok jelezhetik azt, hogy ők szívesen fogadnak egy új embert az ebédnél (ezt ugye a filmekben látott hatalmas amerikai középiskolák étkezőjére kell elképzelni). Az új gyerek megnézi az app-on, hogy hol látják szívesen, és odamegy. Már százezren töltötték le.

A barátság létszükséglet

A gyerekeknek és tinédzsereknek a barátság nem koktélcseresznye a tejszínhab tetején, hanem alapvető létszükséglet – magyarázza Pamela Paresky, a Kedvesség éve című könyv szerzője a Psychology Today-en. Ha egy népszerű gyereknek azt mondod, hogy így sosem lesznek barátaid, az lerázza magáról ezt, vagy még tesz is azért, hogy az ellenkezőjét bizonyítsa. De ha egy izolált, magányos gyerek hallja ezt, számára nincs senki, aki bizonyítsa ennek ellenkezőjét. Neki olyan ez, mint egy halálos ítélet. Az iskolában, a gyerekeknél is van egy társadalmi hierarchia, elég jól tudják egymásról, hogy ki van feljebb és lejjebb. Ha a gyerekeknek nincs meg az a társas védelem, amit a barátok biztosítanak egymásnak, akkor a gyerek könnyen célponttá válik. Ha valaki bántja azokat a gyerekeket, akiknek alacsony a társadalmi státuszuk az iskolában, az nyer ezzel: saját státusza emelkedik, nő a „humán tőkéje”, hiszen a bántással kiemeli a státusz-különbséget önmaga, és az alacsonyabban álló gyerek között.

Egy másokban röhögést kiváltó gúnyos odaszólással, elgáncsolással az agresszor gyerek humán tőkéje nő meg, a másik státusza pedig még alacsonyabbra esik vissza. Megvédeni egy ilyen alacsony státuszú gyereket, olyan érzés a többi, kívülálló gyerek számára, mintha odabújnának egy tetves valakihez. Nem is teszik meg. Épp ellenkezőleg, az agresszorral, a zaklatóval vállalnak közösséget, ami a saját státuszukat is megnöveli anélkül, hogy bármit kockáztatnának. Ha nem is nevetik ki az alacsony státuszú gyereket, nem is rúgnak belé ők is – az, hogy nem tesznek semmit, tovább csökkenti a bántalmazott gyerek státuszát, hiszen a be nem avatkozás azt mutatja, hogy az ő oldalán nem áll senki.

shutterstock 709801831

Státusz harc gyerekeknél és felnőtteknél: nem kockáztatunk

A kiközösített gyerek lehet bár vidám és népszerű más közösségekben, ha az adott közösségben nem rendelkezik humán tőkével, akkor „érinthetetlenné” válik. Annyira kockázatos lenne vele barátkozni, egyáltalán hozzászólni, hogy a többi gyereknek ez általában meg sem fordul a fejében.

A magasabb státuszú gyerekek azt szokták gondolni, hogy a kiközösített gyerek ellenszenves, visszautasító. Pedig az ok-okozati kapcsolat fordítva van: azért lesz elutasító, mert ki van közösítve. Pedig az egyetlen járható út az iskolai zaklatás, a bullying megszűntetésére az, ha a bántott gyerekkel valaki elkezd barátkozni. De ennek akkora kockázata van, annyit veszít a társas tőkéjéből az, aki szóba áll a kiközösített gyerekkel, hogy általában a gyerekek ki szoktak találni mindenféle indokokat, hogy miért utálják az adott, alacsony státuszú gyereket.

Ez a státusz-játék azután elkísér minket a felnőttkorba is. Mikor Harvey Weinsteinnek nagy hatalma, magas státusza volt, senki nem szólt neki semmiért, maximum annyit, hogy köszönöm, Harvey. Quentin Tarantino a botrány után elismerte: éppen eleget tudtam, többet kellett volna tennem, mint amennyit végülis tettem. De nyilván nem tett semmit, hanem éveken át profitált abból, hogy ő Weinstein nagy cimbije. A viselkedése teljesen általános, az emberek nem reszkírozzák a humán tőkéjüket azzal, hogy szembemennek egy magas státuszú emberrel egy alacsony védelmében. Még ha úgy is érzik, hogy megálljt kéne parancsolni valaminek, általában azt tanácsolják nekik, hogy ne tegyék. Ne szólj bele! Nem a te dolgod! Ne keveredj bele!

A szülők is erre tanítják a gyerekeiket már egész korai korban. Menj arrébb, ne keveredj csetepatéba! Ne vívd meg mások harcait! Nyilván sok szülő van, aki büszke a gyerekére, ha az megvédi a gyengébbeket, de azért azt konkrétan ritkán tanítjuk, hogy menj oda a kiközösített gyerekhez, és barátkozz vele.

Mit tehet az iskola?

Mindenki tudja, hogy az iskolai zaklatás, a bullying rossz. Hogy a gyerekek nagyon kegyetlenek tudnak lenni egymással. De kérdés az, hogy mennyit teszünk, mennyit tesznek az iskolák azért, hogy a bullying egyetlen ellenszerét, a másokhoz való odafordulást, a barátkozást erősítsék, jutalmazzák. Ha visszatérünk kicsit a cikk elején említett szülőkhöz, felmerül, hogy próbálkozásaik vajon sikerrel jártak-e. Mérsékelten. Volt olyan kislány például, aki remek barátnőnek bizonyult az iskolán kívül, de ahogy beléptek az intézmény épületébe, ahol a másik lánynak nem volt magas státusza, ott azonnal újra levegőnek nézte. Az iskola belső rendszerébe a szülők kevéssé tudnak belenyúlni, inkább az intézmények feladata lenne az ilyen helyzetek megoldása, vagy még inkább megelőzése.

shutterstock 693857029

Nekem elsős a kislányom, ki tudja, milyen társas kihívások várnak még rá (ránk). De most azt érzem, hogy sikerült egy olyan iskolát választanunk, ahol millió apró dologgal veszik elejét annak, hogy bárki gyerek a perifériára szoruljon. Az iskola levegőjében van, hogy a gyerekek törődjenek egymással, hogy klassz dolog, ha a nagyok (már alapból magasabb státuszúak) segítik és pátyolgatják a kisebbeket (kinek lehet a szociális tőkéje alacsonyabb egy általánosban, mint egy elsősnek?). Már az első nap úgy zajlott, hogy minden nyolcadikos adott egy kis ajándékot egy elsősnek, majd kézen fogta őt, és együtt mentek le az évnyitóra.

A testvérosztály nem csak címke, hanem tényleg rendszeresen együtt vannak az elsősök az ötödikes testvérosztályukkal, közösen gyűjtenek kupakokat, és nem tudom még mit, amit az iskolában gyűjteni kell. Az osztályon belül minden hónapban ültetés van, hogy mindenki üljön mindenki mellett, és a mélyebb növésű lányomat, aki nem tudna kijönni az iskolából, mert még nem éri fel a kiengedő gombot, rendszeresen lekíséri pár nagylány, hogy kiengedjék. És még sorolhatnám... Nagyon meghatódtam már szeptemberben, hogy mennyire látszik a nagyokon, hogy érdeklődéssel, kedves törődéssel fordulnak a kicsik felé – egyiknek sem ciki, vagy kínos, ha van egy „alacsonyabb státuszú” barátja, vagy szóba kell állnia egy „kisbabával”.

Persze az iskoláknak is megvan a maguk baja. És sem a tanárok, sem a szülők, sem a gyerekek nem szentek. De ha az egymás felé odafordulást nem kezdjük el már a kisgyerekeknek megtanítani, akkor, mire felnőnek, tényleg csak a farkastörvények maradnak.

Blogmustra