Annyiféleképpen lehet aggódni azon, hogy elrontja az ember a gyereke nevelését. Van, amikor magadtól rájössz, hogy ajaj, Grétikém mindenható hercegnőnek képzeli magát, és vaskézzel uralkodni akar az egész családon – valamit nagyon elszúrtam. Vagy Gáborka nem eszik semmit, csak rántott húst – mit kellett volna másképp csinálnom? Sokszor pedig az arcodba nyomja a Facebook, vagy a szomszéd néni, hogy mennyire rosszat tettél a szigorú/liberális/túl engedékeny/túl fejlesztésközpontú neveléseddel. A szülő nagyon elveszett tud lenni abban, hogy mikor bánik jól a gyerekével, hogyan biztosítja a gyerekkor boldogságát úgy, hogy közben felkészíti a csemetét arra, hogy az élet nem habos torta.
Egyik terület, amin rendszeresen aggódnak a szülők, különösen az iskoláskor elérkeztével, hogy mennyire kitartó a gyerekük, mennyire képes a célja érdekében erőfeszítést tenni, illetve mennyire futamodik meg valamitől az első nehézségeket tapasztalva. Sokan hiszik azt, hogy gondjai lesznek a gyereknek az iskolában, mert nagyon hamar feladja a dolgokat. Ha nem sikerül a pónit megrajzolni, összegyűri és elővesz egy másik lapot, vagy otthagyja a rajzolást a csudába. Nem nyer a társasjátékban, nem ül le még egy körre, hanem elmegy autókat tologatni. Nem hajlandó a cipőfűző megkötését megtanulni, mert túl nehéznek tűnik, ezért inkább bele se fog.
Tény, hogy sokaknak - nekünk felnőtteknek is - nehéz elviselni, a kudarcot. Ha valami nem sikerül. És az is tény, hogy a fejlődés, bármilyen dolognak a megtanulása teli van hibákkal, kudarccal. Akkor tud valaki mesterévé válni egy tevékenységnek, ha túl tudja tenni magát a nehézségeken, ha nem adja fel az első szerencsétlen próbálkozás után, ha képes kitartó lenni.
Felnőtt korban elég nagy egyéni különbségek vannak abban, hogy ki mennyire tűri a kudarcot, és mennyi energiát hajlandó fektetni abba, hogy elérje a célját. Ezeket a jellemzőket részben az ember személyisége, de nagyrészt a korábbi tapasztalatai, élettöténete határozzák meg. Az, hogy mennyire bátorították, mennyire volt súlyos következménye a tévedéseinek, hibáinak, volt-e lehetősége próbálgatni a saját képességeit. Sokszor jelennek meg cikkek arról, hogy nagyon sikeres emberek hányszor buktak el az életükben, mielőtt elérték volna azt a teljesítmény, ami miatt most felnézhetünk rájuk. Napjaink egyik legnépszerűbb nevelés-elmélete, a Growth mindset szerint például nagyon fontos az, hogy ne az eredményt és a képességeket dicsérjük, hanem az erőfeszítést. Ne azt mondjuk a gyereknek, hogy milyen okos vagy, hogy jól megcsináltad a feladatot, hanem, hogy milyen jól dolgoztál.
A Growth mindset is, meg általában mi szülők is, akkor kezdünk el foglalkozni a gyerekünk kitartásának és eredményességének a kérdésével, amikor iskolába kerül, amikor megmérettetik, hogy milyen jól teljesít feladatokat. Pedig egy friss, az MIT-n végzett kutatás szerint már sokkal korábban, akár egy éves korban kialakulhat a gyerekekben az a hozzáállás, hogy kitartóak-e egy helyzet megoldásában, vagy hamar feladják. És hogy hogyan alakul ki? Utánzással. Figyelik a szüleiket, a felnőtteket, és lemásolják azt, hogy mennyire érdemes kitartónak lenni.
Julia A. Leonard, Yuna Lee, Laura E. Schulz 15 hónapos babákkal végeztek egy kísérletet. A gyerekek először végignézték, hogy egy felnőtt modell próbál megoldani valamit. A felnőtt modell megpróbált kivenni egy játékot egy tartóból, vagy leakasztani egy kulcsot egy kulcskarikáról. A babák egyik csoportjánál ezek könnyedén, erőfeszítés nélkül sikerültek nekik. A másik csoportnál viszont nehezen ment, a felnőtt küzdött a feladattal mielőtt sikerült neki. Közben végig magyarázta az őt figyelő babának, hogy látod, próbálom, mindjárt sikerül, még ezt itt áthúzom stb. Ezek után a babák kaptak egy teljesen másik tárgyat, egy játékot, és azt figyelték meg a kutatók, hogy milyen hosszan próbálkoznak azzal, hogy működésre bírják a játékot. Az a csoport, akik azt látták, hogy a felnőttnek nem kellett kitartóan próbálnia a saját feladatát megoldani, hamar abbahagyták. Azok a gyerekek viszont akik azt látták, hogy a felnőtt hosszan próbálkozott, maguk is sokkal több energiát fektettek abba, hogy rájöjjenek, hogyan működik a kezükbe kapott játék. Fontos, hogy a gyerekek egy teljesen más tárgyat kaptak, mint amit előtte a felnőttnél láttak, a tevékenység nem az adott tárgyhoz kötődött. Sokkal inkább a hozzáállást másolták.
A kutatók a kísérlet magyarázatában felhívják a figyelmet arra, hogy a gyerekek már ilyen pici, egy-két éves korukban is, irgalmatlan sokat tanulnak. Folyamatosan szívják magukba, hogy hogy működik a világ, mikor mit kell csinálni. Ez egy igencsak fárasztó folyamat, ezért a gyerekek takarékosak az erejükkel. Nagyon jó radarral veszik le, hogy a fő tanítómestereik, akik ebben a korban többnyire a szülők, mibe fektetnek energiát, és mibe nem. Így aztán azt is, hogy meddig érdemes próbálkozni valamivel, ha elsőre nem sikerül, a szüleikről mintázzák. Tehát a szülők, már jóval az iskoláskor előtt, példaképpé válnak a kitartás szempontjából. Ha azt látja a baba, hogy a szülője kitartó, nem adja fel, akkor valószínűleg ő is átveszi ezt a hozzáállást.
Jó, oké, mondhatod most, itt állok harminc-negyven évesen, olyan kitartó vagyok, amilyen, nehéz lenne ezen változtatni a gyerekem nevelése kedvéért. Ez így van (bár persze változni mindig lehet), de van egy nevelési szempont, amit talán érdemes figyelembe venni. Manapság szülőként azt hiszi az ember, hogy fontos minőségi időt tölteni a gyerekkel (igen, fontos), és ezért lehet, hogy ügyelsz arra, hogy amikor a gyerekeddel vagy, akkor ne a saját feladataid elvégzése közben lásson, hanem csak vele foglalkozz. De a kísérlet eredményéből levont következtetés alapján nem lenne haszontalan, ha akkor is látna a gyereked, amikor a saját, esetleg nehézséget okozó dolgoddal törődsz. Akkor tudná ellesni, hogy milyen kitartónak lenni, hogy a sikerhez néha küzdelem árán lehet csak eljutni, ha látna téged, a szülőjét, a példaképét, kitartóan dolgozni azért, hogy elérd a célod. Ezzel a példamutatással még akkor is jó irányba terelgetheted a gyereked nevelődését, amikor nem is vele foglalkozol.
