Mára már több mint 60 000 pszichológus és pszichiáter írta alá dr. John Gartner petícióját, melyben Donald Trump leváltását kezdeményezi az elnök súlyos mentális betegségére hivatkozva. A többek között Philip Zimbardót is soraik közt tudó csoport a mentálhigiénés szakemberek kötelezettségének tekinti, hogy figyelmeztessék a pszichés zavarok területén kevésbé járatos embereket a lehetséges veszélyekre. Egy modern szuperhatalom vezetőjének lenni ugyanis óriási felelősség, az elnök döntései az egész világra nézve rendkívül súlyos következményekkel járhatnak. A következmények pedig nem csupán a jelenre, de a későbbi generációk életére is hatással lehetnek. A szakemberek számára éppen ezért nem pusztán felelősség, de morális kötelesség is, hogy állást foglaljanak a hasonló helyzetekben. Egy korábbi cikkünk szavazása alapján olvasóink mintegy 80 százaléka is egyetért ezzel, korántsem mindegy azonban, hogy az állásfoglalás miként történik.
A Goldwater-ügy
Az 1964-es amerikai elnökválasztás előtt a Fact című lap szavazólapokat küldött az Egyesült Államokban praktizáló pszichiátereknek. A válaszlevélben amellett lehetett állást foglalni, hogy Barry Goldwater republikánus jelölt mentális betegsége miatt alkalmatlan az elnöki tisztség betöltésére. A 2417 beérkezett válaszból 1189-en álltak az ügy mellé. Az újság különszámot szentelt az eredménynek, címlapon azzal, hogy 1189 pszichiáter szerint Goldwater pszichológiailag nem alkalmas elnöknek. A választást később Johnson nyerte, Goldwater pedig pert indított a Fact ellen, amit viszont ő nyert meg. Az Amerikai Pszichológiai Társaság etikai alapelvei között ennek nyomán Goldwater-szabály néven szerepel az a bekezdés, mely a szakembereknek megtiltja, hogy közszereplők mentális egészségéről nyilatkozzanak. Az említett kötelességnek ezért sokáig nem lehetett eleget tenni, öt évvel ezelőtt azonban finomítottak a dolgon, és a tilalmat a pszichiátriai diagnózisokra korlátozták.
A címkézés
Egy mentális zavar diagnózisa sok esetben többet árt, mint használ. A figyelmeztetés, a következmények és a veszélyek leírása ugyanis éppen elég ahhoz, hogy a mindenkori választópolgár képet kapjon arról, amiről adott esetben döntenie kell. A diagnózis ezzel szemben a különféle terápiás indikációk szempontjából lehet fontos, és elsősorban a klinikai gyakorlatban van jelentősége. Szakmai körökön kívül a diagnózis pont arra jó, hogy felelőtlenül lehessen vele egymást címkézni, valamint a közgondolkodásban a fogalomhoz tapadó negatívumok mentén stigmatizálni. Gyakorlati haszna azonban nincs. További probléma az is, hogy a pszichiátriai diagnózis egy egészségügyi adat, ezért – bármilyen más betegség diagnózisához hasonlóan – nem lehet publikussá tenni.
Nem is a diagnózis a lényeg
A narcisztikus személyiségzavar diagnózisa lényegében azt jelenti, hogy az adott ember személyiségműködésében meghatározóak a narcisztikus jegyek, ami megnehezíti számára, hogy megállja a helyét az életben. Allen Frances amerikai pszichiáter éppen ezért írja, hogy Trump még akkor se lenne személyiségzavarral diagnosztizálható, ha ez egyébként etikus volna. Hiszen sikeres üzletemberből sikeres politikussá tudott válni. A többit meg nem tudjuk. A dilemmát a személyiségműködés felől megközelítve lehet elegánsan megoldani. A narcizmus esetében például úgy, hogy a szakember a narcisztikus működés általános jellemzőit írja le, ahogy azt többek között Zimbardo is tette.
A narcizmus ugyanis önmagában egy vonás, egy emberi működésmód: van, akire alig jellemző, és van, akire nagyon. És van, akinek ez problémákat okoz az életében, és van, akinek nem. Simán lehet, hogy valaki egy alapvetően narcisztikus személyiségműködéssel komoly üzleti és politikai sikereket ér el. Ahogy az is lehet, hogy az élet más területein ugyanő már kevésbé sikeres, ami visszavezet a személyiségzavar kérdéséhez. Ettől függetlenül azonban maga a narcisztikus működés egy könnyen megfigyelhető és körülhatárolható jelenség, melynek jellemzői és következményei régóta jól ismertek a szakemberek számára. Attól, hogy valakire nem lehet (és nem is kell) bélyeget sütni, nem lesz kisebb a veszély, amit magában hordoz. A veszélyt ugyanis nem a diagnózis, hanem az illető működésmódja hordozza.
A pszichológusok és pszichiáterek felelőssége saját szakmájuk tudása szerint segíteni a társadalmat abban, hogy választott vezetőik alkalmasságáról döntsenek. Ezzel kapcsolatban pedig semmit nem használnak a címkék. A felelős döntéshez arra van szükség, hogy az emberekhez el tudjon jutni mindaz, amit a pszichológia már csaknem egy évszázada tud a kóros személyiségműködésről és annak következményeiről.
