„Nézd, így nevettem mindig, amikor játszott velem” – mutatja Hanna szomorú mosollyal a képet magáról, ahogy kopasz kisbabaként vigyorog lakli kamasz bátyjára. „Három éve nem találkoztam vele, és a kisfiát sem láttam, pedig már óvodás. Hiányoznak, és biztos vagyok benne, hogy el fog múlni, hogy nem beszélünk egymással, de ez az ő döntése kell hogy legyen. Én nem nyomulhatok.”
Hanna kiegyensúlyozott családban nőtt fel, de ez a bátyjáról, Péterről, hiába féltestvérek, mégsem mondható el. Péter kisgyerek évei szüleinek megromló kapcsolatával, majd édesanyja korai halálával inkább nehezek voltak. Bár az apa mindent megtett, amit tudott, hogy biztonságban és szeretetben nevelje fiát, maradtak sérülések, meg nem beszélt dolgok, el nem sírt könnyek. Mégsem volt komoly probléma a családban egészen addig, míg Péter be nem mutatta választottját, gyereke későbbi édesanyját. A lány egészen más volt, mint akit elképzeltek. A szülők nehezen fogadták el a hamar megkötött házasságot, nem illett hozzájuk a pár életstílusa – és amikor a fiatalok nehézségekbe futottak bele, nem mulasztották el emlékeztetni őket, hogy „ugye-ugye, mi megmondtuk előre…” Állandósultak a veszekedések, hangos drámák, amik korábban egyáltalán nem voltak jellemzők. Végül, egy nagy kifakadás után a fiatal pár úgy döntött, azért, hogy nyugalomban, a saját maguk által választott módon nevelhessék gyereküket, inkább megszakítják a kapcsolatot a családdal. Hátha a családi befolyás megszűnésével majd egymással is kevesebbet fognak veszekedni.
Hanna, testvérként kicsit kívülállónak érzi magát ebben a történetben. Igaz, hogy ő sem tartja a kapcsolatot a testvérével, de azt gondolja, a „szakítás” nem neki szól. Neki az egész történetben egy alapszabálya volt: a lojalitás. A testvéréhez és a szüleihez egyszerre. Kiállt amellett, hogy tartsák tiszteletben Péterék döntését, adják meg az esélyt, hogy a maguk választotta úton boldoguljanak. Míg a szülők, érthető módon a feleséget és az elsietett elköteleződést hibáztatják, addig Hanna azt is mondja, hogy nem kellett volna annyiszor beleszólniuk. Elfogadni kellett volna őket, nem újra és újra véleményt mondani. De szüleit is megérti. Látta rajtuk, hogy milyen nehéz volt nekik a néha teljesen igazságtalan vádak súlya alatt, és tudja róluk, hogy csak jót akartak a fiuknak. Mindenkinek igaza van, és mindenki hibázott…
Ennek a történetnek még nincs vége. Hiszem, és a tapasztalat azt mutatja, hogy azokban a családokban, ahol alapvetően megvolt a szeretet, az egymással való őszinte törődés, ott előbb-utóbb visszatalálnak egymáshoz az emberek. Kérdés csak az, hogy mit lehet tenni azért, hogy ez mindenki elégedettségére történhessen meg?
Fokozatosan, türelemmel
Néha filmekben látni olyat, és persze az ember magában is erre vágyik, hogy egyszer csak megtörténik a nagy találkozás, sírva egymás nyakába borulunk, beszélgetünk egy nagyot, és onnantól minden ugyanolyan, vagy még jobb lesz, mint régen. Ez hiú ábránd. Csalódás lesz a vége, ha erre számít az ember. És a csalódásból neheztelés születik, ami oda vezethet, hogy a törékeny kapcsolatfelvételi kísérlet újra meghiúsul. A valószínűbben sikeres forgatókönyv az, hogy szépen lassan, egyre csökkentve a távolságot sikerül majd közelebb kerülni egymáshoz, mint ahogy a Kisherceg szelídítette a rókát. Néhány e-mail, esetleg pár telefonbeszélgetés, közöttük szünetek, majd egy rövid kávézás vagy séta. Talán eljön majd a katarzis is, de nem az első pillanatban.
A kapcsolat megszakadásához az vezetett, hogy nem tudták a családtagok figyelembe venni, tapintattal kezelni a másik igényeit, fájdalmat okoztak egymásnak – az újabb fájdalmat minden szereplő el szeretné kerülni. Ezért csak akkor mer igazán őszintén beszélni magáról, érzéseiről (bármelyik félről is legyen szó), ha látja, hogy most figyelnek rá, nem sértik meg, tekintettel vannak az igényeire.
Ez a másikra való odafigyelés először a kapcsolattartásban érhető tetten. Abban, hogy nem rontunk ajtóstul a házba, és a kapcsolat formáját és mélységét a másik számára megfelelően alakítjuk.
Önismeret
A családi kapcsolat megszakadása fájó seb, de ez csak a felszín, a bajok gyökere nem ott van. Régi fájdalmak, sérelmek, sérülések dolgoznak a háttérben. Sokszor ezekkel az ember maga sincs tisztában, nem akar velük szembenézni, vagy, mint a legfájóbb dolgokat az életben, a tudattalanjába száműzi. Ezek az eltemetett érzelmek onnan törnek utat, kerülő úton, gyakran úgy, hogy te magad is meglepődsz rajta. A kapcsolat visszaállításához, ahhoz, hogy ne olyan legyen, mint régen, hanem jobb, igazabb, először önmagaddal szükséges szembenézni. Megérteni, hogy mi zajlik benned, milyen érzelmeid vannak és miért. Ez kell ahhoz, hogy tényleg értőn meg tudd hallani a másikat, és el tudd mondani neki, hogy veled mi van.
Általában erre az önmagunkkal való szembenézésre terápia keretében kerül sor. Egyedül nem megy, mert nem tud az ember kilépni saját gondolatainak korlátai közül. Barátokkal, családtagokkal sem ideális, ők nem képzett segítők, véleményük van róla, érintettek valahogyan, nem tudnak úgy bánni az emberrel, ahogy ehhez a nehéz munkához szükséges lenne. Egyéni vagy csoportos terápiába belevágni nem könnyű döntés, de ha nincs meg a megfelelő önismeret, akkor az ember ugyanazokba a gödrökbe sétál bele újra – egy kapcsolat rendbetételénél pedig ez valószínűleg inkább kerülendő.
Péter és édesapja történetében a gyerekkorból hozott fájdalmak, gyász, neheztelés, tabuk lehettek azok a mélyben dolgozó energiák, amiket az új párkapcsolat mintegy lakmuszpapírként mutatott meg és erősített fel. Náluk is szükség van arra, hogy foglalkozzanak önmagukkal, megértsék saját igényeiket, és őszintén el tudják mondani a másiknak, ami bennük van.
Tedd el a régi lemezt
Kiderülhet, hogy az egyik félnek inkább „igaza volt”. Ha folytatódik a kinekvanigaza verseny, amiben valaki azt várja, hogy győztesként hirdessék ki, akkor abból nem lesz sikeres újrakezdés. Ne tekints úgy a másikra, hogy végre észhez tért – mert ez nem állja meg a helyét. Bármi is volt a nézet- vagy értékkülönbség, ami a kapcsolat megromlásához vezetett, nem elvárható, hogy a másik nézetei, értékei, érzelmei megváltozzanak. Az már más kérdés, hogy viselkedésváltozásra igenis szükség lehet. Elfogadás kell ahhoz, hogy a kapcsolat megváltozzon, nem pedig a nézetek megváltoztatása. Ha mondjuk, a szülő újra azokat a fordulatokat mondja, mint amik elől a gyereke elmenekült (számos ilyen fordulat lehet a hálátlan vagy-tól a megmondtam, hogy korai még a gyerekvállalás-ig), akkor gyanítható, hogy csak a veszekedések sora fog folytatódni.
Nehéz elfogadni a másik viselkedését, ha az ember úgy érzi, hogy világosan láthatóan hibát követ el. Nehéz egy szülőnek feladnia azt a hozzáállását, hogy ő jobban tudja, mit hogy kell tenni – mikor a gyereke már nem kisgyerek többé. Nehéz azt látni, hogy valaki, akit szeretsz, aki hozzád tartozik, olyan dolgokat csinál, amit te esetleg sosem tennél. De az örökös veszekedéseknél, vagy a néma csendnél talán kevésbé fájdalmas. Ilyen helyzetekben azt jó megvizsgálni, hogy mi történne, ha elfogadnám őt a saját igazam ismételgetése nélkül. Valószínűleg megérné.
Néha a családi kapcsolatok megszakítása tényleg arra jó, hogy egy igazibb, intimebb, kevesebb el nem mondott titokkal teli új viszony szülessen. A kulcs csak az, hogy nem az idő oldja meg a problémákat, hanem az emberek. Akik valójában szeretik egymást, és akik hajlandók szembenézni önmagukkal azért, hogy a régi romjaiból valami új és szebb szülessen.
