Egy párkapcsolatban egyáltalán nem biztos, hogy a feleknek hasonló igénye van az egyedüllétre. Több kliensem hoz hasonló nehézséget életéből, ki az egyik-, ki a másik oldalt képviselve. Az, hogy mennyit szeret valaki egyedül lenni, és mennyi az igénye arra, hogy folyamatosan kommunikáljon a párkapcsolatban, egyénileg nagyon eltérő lehet. Még akkor is, ha egyébként a pár harmóniában él egymással mutatkozhat különbség az “énidő” idejének megélésében. Ez sok mindentől függhet, alapvető habitustól, önbizalmon át, a kommunikációigény különbözőségéig.
Hogyan is jelentkezik ez az eltérő igény?
Peti és Kati egy munkanap végén színházban voltak, mindketten nagyon élvezték az előadást és egymást társaságát. Hazafelé a kocsiban Peti beszélgetést kezdeményez a darabról, amiben Kati is partner, vitatkoznak, egyetértenek, kicsit mentálisan is lezárják a színház élményét. Mire hazaérnek már közel éjfél van, Kati alig várja, hogy lezuhanyozzon és ágyba bújjon, hiszen holnap kezdődik a következő munkanap. Peti fejében egész más játszódik le, szeretne közösen fürödni egyet, hogy méltó módon érjen véget ez a nap. A különbség hazaérvén felszínre kerül, Peti feszülten fekszik le. Ez a helyzet a pár mindkét tagjának kellemetlen, hiszen Kati azt éli meg, hogy nem tud kedvesének kedvezni, illetve az ő igénye nem kerül elfogadásra. Peti részéről szintén hiányérzet alakul ki, hiszen egyedül fürdik és azt érezheti, hogy nem fontos a másik számára, hogy ő még beszélgetne egy jót.
Mi lehet ennek a hátterében?
Egy ilyen vagy ehhez hasonló eset hátterében rengeteg dolog állhat. Eleve ott van a genetika. Minden csecsemő meghatározott habitussal születik, valaki már egész baba korától kezdve nyugodtabb az átlagnál, sokkal jobban elvan egyedül, míg más gyerekek jobban igénylik a folyamatos kommunikációt, kapcsolódást.
Hasonló adottság az is, hogy valaki mennyire intro- vagy extrovertált. Tudjuk, hogy az az ember, aki alapvetően társaságban érzi jól magát és gyakran igényli a beszélgetést, a programokat inkább extrovertált, míg aki jobban és többet elvan saját maga társaságában inkább introvertált. Természetesen ez nem fekete-fehér, van bőven átmenet a két pólus között. Lehet egy inkább társaságkedvelő ember egy kapcsolatban kevésbé kapcsolódást igénylő, és fordítva. Ez életünk folyamán is dinamikusan változhat.
A kapcsolódásigény hátterében állhat még természetesen az, hogy mit hozunk a szüleinktől, mit hozunk a gyerekkorunkból. Ha alapvetően sosem foglalkoztak velem, és azt tanultam meg, hogy kapcsolódni nagyon ritkán lehet, akkor számomra szokatlan lesz, hogy a párom folyamatosan kommunikálni szeretne velem. Ennek persze lehet korrekciós hatása is, amit azt jelenti, hogy megtapasztalom, hogy milyen is a gyakoribb kapcsolódás, hogy tudok ebben biztonságosan létezni.
Mi jelenthet megoldást?
Egyértelműen a kommunikáció. Az, ha beszélhetővé tesszük kiben mi zajlik akkor, amikor alakul a konfliktus. Ha Kati elmondja, hogy hulla fáradt és az, hogy lefekszik nem azt jelenti, hogy nem fontos számára Peti, sokat segíthet. Fordítva Petinek is érdemes megosztani mit érez, és mi esne neki jól. Amennyiben nem valósul meg este a közös fürdőzéssel egybekötött záróbeszélgetés, számára mi lenne megnyugtató? Például Peti elmondhatja, hogy "amikor azt mondod, hogy lefekszem és nem bírok már beszélgetni szorongást és csalódottságot érzek. Ilyenkor arra kérlek ölelj meg, és pár szóban nyugtass meg, ez nekem sokat segítene.
Érdemes én-közlésekkel (nekem ez ilyen/olyan érzés) kommunikálni, saját magunkról beszélni, kihagyva a másik minősítést (ilyen-olyan vagy, hogy nem beszélsz velem este). Ha sikerül megérteni a másik működését, és kicsit mögé látni a viselkedésének, akkor rájövünk, hogy nem is olyan ijesztő a másik csendje vagy éppen állandó beszédigénye.
Bármilyenek is az igényeink, énidőre a legtöbbünknek szüksége van. Ahogy egy boldog és kiegyensúlyozott kapcsolathoz szükség van arra is, hogy képesek legyünk egymástól távol is kiegyensúlyozottan létezni. Ha ugyanis folyton egymáson lógunk, az kinyírja a párkapcsolatot.
