Emberkísérlet: Hogyan tudna lejönni a cukorról egy édesszájú?

Zanza!

Jó párszor elhatároztam már, hogy legalább egy hétig kibírom finomított cukrok és mindenféle mesterséges édesítőszerek nélkül, de minden egyes próbálkozás már a harmadik napon véget ért. Fogalmazhatnék úgy is, hogy kudarcba fulladt vagy megbukott, de én igenis büszke vagyok a kisebb részeredményekre is, amik nagyon hasznosak, hiszen a korábbi tapasztalatokból tudok tovább építkezni és tervezni.

Az édesség a gyermekkoromat idézi fel

Rá kellett jönnöm, hogy ha valóban létezik cukorfüggőség, akkor gyerekkoromtól fogva rabja vagyok egy bizonyos szinten az édességeknek, mivel nagyon nehezen tudok ellenállni kedvenceimnek, azaz a pudingoknak és gyümölcsjoghurtoknak vagy a különleges kekszeknek. A csokiktól ma már kevésbé jövök lázba, és sokan furán néznek rám, amikor a sütiből csak a krémet eszem ki, a piskótát pedig ott hagyom.

Tizenévesen félig-meddig tudatosan kiiktattam az étrendemből azokat az ételeket, amiknek számomra nem elég karakteres az íze; ilyen például a rizs, a burgonya, a kenyér- és tésztafélék, no meg a piskóta, aminek az állagáért sem rajongok. Az már csak később esett le, hogy ez bizony mind olyan szénhidrát, amit sokan szándékosan és kín keservesen vonnak meg maguktól, mert fogyni szeretnének, számomra azonban ezeknek az ételeknek a fogyasztása nem jelentett örömforrást. A gimis osztálytársak is értetlenkedtek, amikor a csokis csigát csak a csokimáz és a csiga közepe miatt vettem meg, a pizzáról pedig leettem a feltétet, ha a tésztát túl vastagnak és puhának találtam; ha viszont vékony, ropogós volt gazdag feltéttel, akkor az utolsó morzsáig elpusztítottam. Azért egy jó lángosra vagy a sajttal/zöldséggel/hússal/édes krémmel agyontöltött péksütikre nem tudok nemet mondani attól függetlenül, hogy ezek is tésztafélék. Vannak, akik a mai napig – joggal – finnyásnak tartanak, pedig imádom a zöldségeket és gyümölcsöket, a magvakat és a tejtermékeket is, és bár a húst ritkábban kívánja meg a szervezetem, hetente 1-2 alkalommal azt is fogyasztok. De a legnagyobb élvezettel a krémes vagy ropogós állagú édességeket majszolom.

shutterstock 56000203

Gyerekkoromban minden szerdán és szombaton szállították házhoz a friss tejet, amiből nagymamám plusz egy litert vett csak azért, hogy az unokáknak pudingot, vaníliás-gyümölcsös túrókrémet, somlói galuskát vagy más házi tejes finomságot készítsen. Én pedig soha nem tudtam megállni egy adagnál, mindig repetáztam, többször is. Jóformán addig habzsoltam a desszertet, amíg szem előtt volt. Eleinte amikor nem volt otthon semmilyen édesség, nem is hiányzott, nem nyavalyogtam érte. Egy idő után azonban a szervezetem megkövetelte, hogy ne teljen el úgy nap, hogy nem tömök magamba valami cukros finomságot. Gondolom, így váltam szép lassan függővé és azt sem tartom kizártnak, hogy számomra az édességek fogyasztása felér egy kis tudat alatti nosztalgiázással, gyermekkorom felidézésével. Talán ezért sem olyan egyszerű csak úgy megszabadulni a finomított cukroktól. Pedig tudom, hogy képes lennék rá, de azt is tudom, hogy nekem a siker érdekében elengedhetetlen az átmeneti környezetváltozás. Biztosan sokkal könnyebben ment volna az egyhetes koffeinmegvonás is, ha mondjuk egy többnapos kiránduláshoz vagy külföldi úthoz időzítem és nem a rutinszerű mindennapokban kínzom magam a szertartásos kávézgatás hiányával. Azért nagy nehezen összejött, de répacukor nélkül élni eleinte tényleg kemény dió lehet! 

Az ősök

Az evolúciós fejlődés alatt az emberi szervezet megszokta, hogy az édes táplálék egyenlő elsődleges energiaforrásunkkal, a szénhidrátokkal. Gyűjtögető őseink számára a savanyú azt jelentette, hogy éretlen, a keserű pedig azt, hogy vigyázz, mérgező! Ma ételválasztás során a kényelem a legfontosabb szempont, és szinte lehetetlen olyan félkész vagy készterméket találni, ami ne tartalmazna cukrot ízfokozóként vagy tartósítóként.

Mi a célom?

Egyelőre nem az, hogy egy életre megszabaduljak kedvenc ízeimtől - ebbe most még belegondolni is rémisztő -, bár mostanában sokszor megfordult a fejemben a teljes életmódváltás gondolata, ez az, ami nálam nem megy egyik napról a másikra. Sokkal sikeresebb vagyok, ha lépésről lépésre haladok.  Az elsődleges motivációm megértetni a szervezetemmel, hogy nincs szüksége arra a cukormennyiségre, amivel évek óta szinte nap mint nap ellátom. Szeretném azonban hangsúlyozni, hogy bár a környezetemnek is szemet szúr, mennyire oda vagyok bizonyos édes falatokért, azért egy csomó magas cukortartalmú élelmiszert, ami mások napi étrendjének része, én egyáltalán nem vagy csak nagyon ritkán fogyasztok; hanyagolom például a cukros üdítőket és alkoholt is csak nagyon indokolt esetben (esküvő, újév) iszom; leginkább vizet, teát vagy saját készítésű cukormentes italokat (limonádé, gyömbérszörp) tartok magamnál. Sokan ráadásul bele sem gondolnak, hogy a konzerves élelmiszereknek, a félkész ételeknek, a gyümölcsjoghurtoknak, a salátaönteteknek, a gyorséttermi fogásoknak, a chipseknek és más rágcsálni valóknak is magas a szénhidráttartalma – függetlenül attól, hogy édesek vagy sem.

Szóval bízom abban, hogy az ízlelőbimbóim is hálásak lesznek az egy-két hetes kihívás után, vagyis hogy nem fognak lázadni, ha többé nem szórom meg a gabonapelyhet vagy müzlit extra vanillincukorral vagy porcukorral, csak mert nem tartom elég édesnek és élvezhetőnek az ízét. Kedvelem egyébként a keserű ízt is, a teát és a kávét is meg tudom inni cukor vagy édesítő nélkül, az almából pedig soha nem az édesre, hanem a jó savanyú félékre pályázom, amiktől szinte összerándulnak az arcizmaim – mint a grépfrúttól vagy a citromos víztől.

A másik fontos tényező, ami miatt szeretnék a cukorbevitel csökkentésével kísérletezni, az az, hogy édesanyámnál néhány éve 2-es típusú diabéteszt diagnosztizáltak és nálam ugyan eddig semmi jele annak, hogy az inzulinszintemmel és a vércukrommal baj lenne, nem árt az elővigyázatosság, hiszen tudom, hogy hajlamos vagyok a cukorbetegségre...

A legtöbbször egyébként esténként jön rám a nassolhatnék, aztán persze csodálkozom, hogy a sok szénhidráttól nem tudok jókat aludni, de remélhetőleg az órákig tartó forgolódásnak is végre búcsút inthetek, ha már egyszer répacukrot nem ehetek.

shutterstock 125856230

Stratégiaváltás - Most mi lesz?

A legnagyobb nehézség számomra a környezetváltozás hiánya, ráadásul az időzítés is a lehető legrosszabb, nálam ugyanis az ősz közepe az év legnagyobb mumusa hangulatingadozás szempontjából; ilyenkor sokszor vagyok letargiás és alig várom, hogy átvészeljem ezeket a heteket. De nem ér mindig kifogásokkal jönni, és ha egyszer elterveztem (vagyis idáig halogattam), akkor muszáj végigcsinálni.

Nem szokásom a legapróbb részletességgel megálmodni és kőbe vésni, hogy miket fogok a héten enni, de az az elhatározás, hogy „holnaptól viszlát, cukor!”, nem valami motiváló kezdő löket számomra. Ezzel párhuzamosan kell egy olyan kapaszkodó, egy új szokás, ami átformálja a mindennapjaimat úgy, hogy azzal hozzájáruljon a célom - jelen esetben a sóvárgások leküzdéséhez - még akkor is, ha ez eleinte kisebb áldozatokkal jár.

Nem kellett sokat töprengenem a megoldáson. Szerencsére szeretek mozogni és napi szinten igénylem is a fizikai munkát, mivel az a szellemi képességeimet és az érzelmi világomat is karbantartja, ezért amikor csak tehetem, futok, otthon tornázom vagy taijutsu edzésekre járok. A Hiko-ryu taijutsu több mint fél éve az életem része, de még mindig nem eléggé: szeretnék ugyanis több időt a dódzsóban tölteni, mert tényleg pozitív hatással van rám, és az elmémet csak a rendszeres gyakorlás tudja igazán lecsendesíteni. Mindig történik azonban valami, ami miatt azt érzem, nem haladok olyan ütemben, mint amennyire szeretnék; mostanában például a munkaidő miatt félórás késéssel esek be az edzésekre, persze kapkodva és szétszórtan, ami miatt nem érzem magam elég ébernek, ez pedig kihat a teljesítményemre is. Ráadásul az édesség iránti sóvárgás - ami az edzésnapokon egyébként mintha szünetelne - olyan gyengeségre vall, ami nem igazán fér össze egy komoly, fegyelmet, kitartást és alázatot igénylő önvédelmi rendszer elsajátításának folyamatával.

A megoldás tehát az lenne, ha nem csak heti két röpke alkalommal látogatnám a dódzsót, hanem nap mint nap. (Vannak ugyanis kora reggeli edzések is haladóknak, de ahhoz bizony fél 5-kor kell kelnem.). Éppen ezért örültem meg, amikor megtudtam, hogy Koshiro Tanaka sensei, a Hiko-ryu stílus megalapítója néhány hetet Budapesten tölt és minden nap tart nekünk edzéseket, hétvégenként pedig szemináriumokat. Eljátszottam a gondolattal, hogy ha most egy darabig nem is tudok kiszakadni a szürke hétköznapokból, mégis részese lehetek a japán kultúrának azáltal, hogy naponta tiszteletemet teszem a dódzsóban és személyesen Tanaka senseitől veszek taijutsu leckéket – no meg példát és erőt a cukormegvonásos kísérletemhez. Márpedig ha fél ötkor kelek, akkor esténként biztosan nem a nassolás körül fog minden gondolatom forogni, hanem egy mozgalmas nap eseményeinek feldolgozása, egy jó fürdő és a mielőbbi ágyba bújás lesz az elsődleges teendőm.

Szóval bízom abban, hogy elutazás nélkül is tudok egy kis környezetváltozást csempészni a mindennapokba, és hogy ezzel sokkal céltudatosabban és könnyebben előzhetem meg a sóvárgást. Oda fogok figyelni arra is, hogy napközben több sovány húst, sajtot és más, alacsony glikémiás indexű ételeket fogyasszak a megszokott zöldséges fogások mellett, így estére nem fogok kiéhezni a jutalomfalatokra, desszertnek pedig a gyümölcssalátát és a fahéjas banánturmixot nevezem ki. Mert a gyümölcscukor és a tejcukor jöhet. A szacharózzal és az édesítőszerekkel viszont legalább egy hétig köszönő viszonyban sem szeretnék lenni.

Blogmustra