Képzeljen el egy idős embert, aki egyre nehezebben emlékszik arra, hogy milyen korban és hol is van éppen, aki egyre nehezebben ismeri fel szeretteit, akinek egyedül már megoldhatatlan feladat a mindennapi rutin, aki folyamatos ápolásra, felügyeletre szorul. Képzeljen el egy embert, aki az időskori elbutulás, vagyis a demencia leggyakoribb okával, az Alzheimer-kórral küzd. Megvan? És most nézze meg ezt a videót:
A videón - ami augusztus közepén járta be a netet - a 79 éves, Alzheimer-kórral élő Ted McDermott látható, aki éppen fiával autózik Blackburn városában, és a Quando, Quando, Quando című dalt énekli. Ted McDermott fia, Simon ezzel a videóval egy Alzheimer alapítvány támogatására gyűjtött, ráadásul nem is keveset: apjával több, mint 11 millió forintot énekeltek össze. A videóban azonban nem is ez a legklasszabb, hanem az, amilyen szoros az összhang a férfi és édesapja között, egy olyan erős és mély kapocs, amit valószínűleg az apa betegsége miatt egyébként ritkán élhetnek meg, ha egyáltalán sikerül.
De vajon hogyan lehetséges ez? Hogy lehet, hogy valaki, aki a családtagjai nevére sem emlékszik tisztán végigénekel egy ilyen dalt, és közben a bizonytalanságnak, a tanácstalanságnak a nyoma sem látszik rajta? Ezekre a kérdésekre kereste a választ Catherine Loveday a Westminster Egyetem neuropszichológusa a The Conversation oldalán nemrég megjelent cikkében.
A neuropszichológus szerint hiába hisszük, hogy könnyedén tanuljuk meg a dalokat, ez egyáltalán nem igaz, viszont, ha már egyszer megtörtént a tanulás az nagyon mélyen ágyazódik be a memóriánkba, és nagyon könnyen válik újra hozzáférhetővé. Számos tanulmány bizonyítja, hogy a zenei memóriánk az öregkori elbutulás idején aránylag sértetlen marad, a dalok felidézését érintő agyterületek működését az Alzheimer-kór pusztító hatása ugyanis csak kis mértékben érinti. Nem véletlen, hogy a briteknél már külön szolgáltatás is szerveződött arra, hogy a demenciával élő betegek minél könnyebben férjenek hozzá élőzenéhez.
Énekelni pedig jó. Betegen is jó. Az ének ugyanis segíti a betegeket abban, hogy identitásuk, múltjuk elemeit képesek legyenek egy sajátos formában megélni, és közben csatornát biztosít arra is, hogy érzelmileg kapcsolódni tudjanak a körülöttük élő emberekkel, a szeretteikkel. Úgy tűnik ugyanis, hogy a a zene az érzelmi kommunikációnk alapeleme, tehát ez képzi a bázist emberek közötti szociális kötelékeknek kialakításához. Bár ez az állítás erősnek tűnhet, de ha megnézzük például a beszéd előtti időszakot, ott a kisgyerekek számára az intonáció kiemelten fontos szerepet kap a szülőkkel való interakciókban. Gondoljon csak arra, mennyire jól el lehet lenni egy csecsemővel értelmetlen dolgokat gügyögve. Hasonlóan: a mi beszédünket kísérő zene, a ritmus, a hangerő adja meg mondandónk érzelmi töltetét. Így a zenével akkor is képesek leszünk érzelmeket adni és kapni, ha már az elménk működése nem segíti a társas kapcsolataink fenntartását.
Ha mindez nem lenne elég klassz: a kutatások azt mutatják, hogy a zene a testi és lelki egészségre is remek hatással van. Az éneklés ugyanis csökkenti a szervezetünkben a stresszhormon, a kortizol szintjét, fejleszti az immunrendszert, csökkenti a fájdalom és a depresszió tüneteit. Simon és Ted tehát nemcsak a kapcsolatuknak, de az egészségüknek is jót tesznek, meg persze a miénknek is. Elég jó őket hallgatni.
