Nem újdonság, hogy a várandóság és az anyaság biológiai változásokat okoz a nőknél. Az, hogy a csipő szélesebb, a mell nagyobb lesz szemmel látható, az viszont kevésbé, ami odabent, a szervezetünkben történik. Az anyasággal az agy szürkeállományában új idegsejtek és új idegsejtek közötti kapcsolatok keletkeznek, a nők testét pedig elárasztják a hormonok. Mindeközben mi történik a férfiakkal, akik apák lesznek? Semmi. Nekik azért is nehezebb az apaszerepet felvenniük, abba belelazulniuk, mert nincs olyan biológiai, hormonális támogatás a háttérben, ami kihozhatná belőlük az ősapát. Legalábbis ebben a tévhitben éltünk az elmúlt évtizedekben, és gyakran ezzel is magyaráztuk a szegényes vagy nehézkes apai viselkedést. Mára viszont a lelkes kutatóknak köszönhetően tudjuk: van mérhető biológiai háttere annak, hogy ki mennyire viselkedik apaként. Köszi a klassz cikket Greater Good, köszi Berkeley!
A kérdés az, hogy az apa jelen van-e
Az apasággal összefüggő biológiai változások iránti érdeklődés a 2000-es évek elején kezdődött, amikor egy kutatócsoport felfedezte, hogy az apasággal a férfiak testében is hormonális változások indulnak el, például csökken a szervezetükben a tesztoszteron, és nő a prolactin nevű hormon szintje. A kutatók azonban észrevették, hogy ezek a változások kizárólag akkor következnek be, ha az apa rendszeresen együtt van, folyamatos kapcsolatot tart az anyával és a gyerekkel.
2013-tól kezdve ezt a kutatási irányt az Emory Egyetem antropológusa, James Rilling vitte tovább lelkesen, aki kérdőívekkel, agyi aktivitás mérésével és genetikai vizsgálatokkal is kiegészítette a hormonális változásokról szóló tudásunkat. Az antropológus és munkatársai kifejezetten a kisgyerekekről való gondoskodásra fókuszáltak, és megállapították, hogy mind az agy, mind a test többi részében különbség mutatkozott azok között az apák között, akik részt vállaltak a gyerekkel kapcsolatos mindennapi rutinban, és azokéban, akik nem.
Tesztoszteron, herék és az agy
Az elmúlt évek vizsgálataiból kiderült, hogy a kisgyerekekről gondoskodó apák szervezetében magasabb az oxitocin szintje, vagyis azé a hormoné, amit többek között a törődéssel, kötődéssel hoznak összefüggésbe a kutatók. Az eredmények mondjuk nem meglepőek, hiszen számos korábbi vizsgálat is kimutatott már együttjárást az oxitocin és a gondoskodó szülő viselkedés között, mind a nők, mind a férfiak esetében. Egy vizsgálatban például az apák mesterséges oxitocin hatására kevésbé voltak agresszívak játék közben kisgyerekeikkel, és jobban tudták őket támogatni a tanulási, felfedezési folyamatokban azokhoz képest, akik csak placebót kaptak. Mindeközben újabb vizsgálatok erősítették meg a felfedezést, miszerint kevesebb a tesztoszteron azoknak az apáknak a szervezetében, akik több időt töltenek a gyerekeikkel. Ezekkel a hormonális változásokkal összhangban pedig a gyerekgondozásba bevonódott apák agyműködésében is találtak különbségeket a kutatók.
Egy vizsgálatban például a kutatók fMRI segítségével vizsgálták apák és nem apák agyi aktivitását, miközben azok gyerekekről készült fotókat vagy szexuális tartalmú képeket nézegettek. Kiderült, hogy az apák agyában a gyerekek látványa inkább aktivizálta az arckifejezés azonosításáért és a mentalizációért felelős agyterületeket, míg a libidót felpiszkáló képek náluk kevésbé hozták lázba a jutalmazással és a motivációval foglalkozó részeket. Úgy tűnik tehát, hogy a kisgyerek életébe bevonodó, a gyerekekről gondoskodó férfiak több energiát fektetnek abba, hogy mások érzelmi állapotait, szükségleteit megértsék, és kevesebbet abba, hogy saját vágyaik kielégítését keressék. A biológiai logika tehát valahogy így néz ki: a több, gyerekkel töltött minőségi idő általában alacsonyabb tesztoszteronnal és magasabb empátiával jár, tehát növekszik a gondoskodó apai viselkedés valószínűsége.
Persze az összes ilyen vizsgálatban csak együttjárásokról és nem ok okozati viszonyokról beszélhetünk. Egyelőre ugyanis fogalmunk sincs, hogy a biológiai hatások formálják a viselkedést, a viselkedés módosítja a biológiai folyamatainkat, vagy éppen mindkettő hat egymásra. Ráadásul a háttérben ott van a genetikai meghatározottság is, vagyis az, hogy ki mennyire érzékeny a tesztoszteronra. Egy kutatásból például kiderült, hogy a gyereksírásra empatikusabban reagálnak azok a férfiak, akik kevésbé érzékenyek a hormonra.
A tesztoszteron szerepét az apai viselkedésben megerősítik azok a vizsgálatok is, melyekben a hereméret és a gondoskodási hajlandóság összefüggéseit vizsgálták. Kiderült, hogy azok a férfiak, akik nagyobb herével és magasabb tesztoszteron szinttel rendelkeznek, kevesebb időt töltenek gyerekeik gondozásával. Mindeközben a kisebb heréjű férfiaknak társaiknál aktívabbak a jutalmazással összefüggő agyterületei, amikor a gyerekeikről készült képeket nézegetik. Ez persze nem azt jelenti, hogy abból lesz jó apa, akinek kisebb a heréje, hiszen simán lehet, hogy az apai viselkedés és a környezet okozza a szervezetben ezeket a változásokat. Furán hangzik? Pedig nem lenne egyedi eset. A reshus majmoknál például a szaporodási ciklus függvényében változik a heremérét, és tudjuk azt is, hogy a környezet és életmód nálunk embereknél is milyen drámai hatással lehet a szervezetre. Annak függvényében például, hogy mennyit és hogyan eszünk, hogyan mozgunk, mennyire stresszelünk változik a hormonális állapotunk, az emésztésünk vagy éppen a keringésünk.
Mindenki más, de a biológiai támogatás rendelkezésre áll
Rilling szerint ráadásul nemcsak az aktuális környezet, de a korai tapasztalatok, így az apával való gyerekkori kapcsolatok is befolyásolhatják a későbbi apai viselkedést. Az antropológus azonban ezekből a hatásokból nem azt emeli ki, hogy a szülői minták hogyan befolyásolják láthatatlanul a sorsunk alakulását, vagy hogy számos esetben hogyan ismételjük gyerekeinkkel való viszonyunkban a szüleinkkel való kapcsolatot, inkább a korai élmények biológiai hatásaira helyezi a hangsúlyt. Szerinte elképzelhető, hogy az apa nélkül felnövő fiúk a szocializációjuk során túlkompenzálnak, hipermaszkulinná válnak, így fontosabb lesz számukra a kötődésnél és a gondoskodásnál az agresszív viselkedés és a párosodás.
Az apai viselkedés kialakulásában tehát számos faktor játszik szerepet, melyek közül a biológiai adottságok és az aktuális biológiai jellemzők - így a tesztoszteron és a hereméret - csak egy a sok közül. Ráadásul a fenti vizsgálatokban a kutatók a kisgyerekekkel való gondoskodó viselkedésre fókuszáltak, az apai viselkedés más oldalaira, például a közös játékra, a tudás fejlesztésére vagy az értékek átadására kevésbé helyeztek hangsúlyt.
Bárhogy is, ezek a kutatások mégis megtanítanak egy érdekes dologra: arra, hogy ha valaki gyakorolja az apaságot, azt a szervezete biológiai szinten is megtámogatja. Akármilyen ijesztőnek, távolinak vagy bonyolultnak tűnik tehát a kisgyerek körüli apai feladatok ellátása, ezekben érdemes férfiként részt venni, nőként pedig mindezt támogatni. Mindenkinek jó lesz.
