Igaz, az idő a segítségünkre van, de ha passzívan csak erre bízzuk magunkat, nem leszünk sokkal jobban.

Az idő minden sebet begyógyít. Legalábbis így tartja a mondás. De vajon igaz ez a lelki sebeinkre is? Vajon tényleg minden könnyebb lesz idővel? Vajon tényleg elmúlik a fájdalom csupán attól, hogy időben távolodunk a problémánk forrásától? A kérdésekre a válasz összetettebb, mint elsőre hinnénk.

A veszteség stressz, a lelki rugalmasság nem adott eleve

Amikor valamilyen veszteség ér bennünk, ha szakítunk, gyászolunk, ha elveszítjük az otthonunkat, munkánkat, barátainkat, önbizalmunkat vagy akár az álmainkat, természetes, hogy hirtelen nagyon intenzíven, elemi erővel fáj. A pszichés sérülések ugyanis éppen olyan fájdalmasak lehetnek, mint a testiek, hiszen az agyunkban egy tőről fakadnak, sok ponton azonos neurobiológiai és idegi alapon nyugszanak. A lelki veszteség stressz, és ahogy az életünket fizikailag veszélyeztető vészhelyzetek esetén, kezdetben ilyenkor is ez tölti ki minden gondolatunkat, leköti a figyelmünket, ez elménkben a leginkább hozzáférhető. Ilyenkor sokkal nehezebb észrevennünk a jó dolgokat az életünkben, kevésbé tudunk örülni azoknak, amiket korábban szerettünk, és kevésbé is vagyunk motiváltak, hogy ezeket keressük. Veszteség esetén a tudatunk beszűkül, a gondolkodásunk zártabbá, mi magunk pedig rugalmatlanabbá válunk, így kevésbé is vagyunk képesek alkalmazkodni a mindennapok kihívásaihoz. 

A pszichológiai kutatásokból tudjuk, hogy ahhoz, hogy valaki boldog lehessen, jól érezhesse magát a bőrében, szükség van arra, hogy képes legyen megküzdeni a nehéz helyzetekkel, alkalmazkodni tudjon a változó körülményekhez, a stresszhez, a traumákhoz. Ezt a képességet nevezzük lelki rugalmasságnak. A pszichológusok sokáig úgy gondolták, hogy a lelki rugalmasság az egészséges psziché természetes része, így a legtöbb ember számára segítséget nyújt abban, hogy a traumatikus eseményeket követően visszanyerjék lelki egyensúlyukat, jóllétüket. 

Az Arizona Egyetem munkatársai a Perspectives on Psychological Science-ben megjelent vizsgálatukban azonban egy longitudinális tanulmány adatainak elemzéséből egészen más eredményekre jutottak. Kiderült, hogy az olyan különösen fájdalmas események, mint a válás, a szeretteink elvesztése vagy a munkanélküliség esetén a pszichológiai jóllétünk jelentősen visszaesik, és ez az állapot akár évekig is fennállhat. Hogy mi következik ebből? Az, hogy hiába vagyunk képesek alkalmazkodni a nehéz helyzetekhez, hiába rendelkezünk a lelki rugalmasság képességével, mindenképpen szükségünk van időre ahhoz, hogy egy trauma után talpra álljunk. Méghozzá azért, mert a lelkünk lomha lény. 

Idővel a trauma okozta hormonális változások, a stressz alábbhagy, új szokásokat, új működésmódot alakítunk ki, csökkentve ezzel a veszteség okozta ürességet. Ezek a folyamatok sem történnek csettintésre, de még mindig gyorsabban zajlanak, mint ahogy az érzelmeink képesek változni. Az érzelmeink lassúak, gyakran lassan érkeznek és lassan is változnak. Tehát valóban szükségünk van időre ahhoz, hogy a sebeink gyógyulni tudjanak, de ez a folyamat nem megy végbe magától, nem az idő hatására, passzívan gyógyulunk, hanem azért, amit mindeközben önmagunkért teszünk. 

Az ugyanis, ha csak várunk, hogy elmúljon a gyász, a harag, a szomorúság, ha megpróbáljuk kibekkelni, hogy az intenzív érzelmek maguktól elüljenek, egyben azt is jelenti, hogy nem nézünk szembe érzéseinkkel, hogy nem dolgozunk magunkkal magunkon. Egy ideig persze tényleg hasznos tud lenni, ha kifelé fordulunk, ha lekötjük magunkat munkával, szórakozással, új külső ingerekkel, bármivel, hiszen gyakran annyira intenzív a fájdalom, hogy nem vagyunk képesek megküzdeni vele. Ez azonban nem mehet így a végtelenségig. Előbb-utóbb eljön az a pont, hogy szembe kell néznünk a fájdalmunkkal. Az érzelmeink ugyanis makacsok és ellenállók: akkor is hatással lesznek az életünkre, az egészségünkre, ha nem veszünk róluk tudomást. 

A kritika csak mélyíti a fájdalmat, az elfogadás segít

Amy Morin pszichoterapeuta, a 13 dolog, amit a mentálisan erős emberek elkerülnek című könyv szerzője arra hívta fel a figyelmet, hogy nemcsak magunknak, de környezetünknek is ártunk azzal, ha kizárólag az idő gyógyító erejébe vetjük a hitünket. Ha ugyanis azt gondoljuk, hogy idővel elmúlnak a problémáink, akkor elvárásokat támasztunk magunkkal és másokkal szemben azzal kapcsolatban, mikor kellene jobban lennünk. Ha pedig nem teljesítjük az elvárásainkat, frusztráltak leszünk. 

Már fél év eltelt a szakítás óta, már jobban kellene lennem. Már évek óta nincs velem az apám, már nem kellene sírnom miatta. 

Ha siettetni próbáljuk a lomha érzelmeinket, ha nem fogadjuk el a jelenlétüket, ha nem hagyjunk magunknak aktívan időt arra, hogy fájjon, akkor a lelki sebeink is nehezen gyógyulnak. Igaz, sokszor félelmetes szembenézni a problémáinkkal. Gyakran nehéz felismerni, megélni és befogadni a nehéz érzelmeinket, de éppen ez az, amit a lelki jóllétünkért megtehetünk. 

A negatív érzéseink a fájdalmaink el- és befogadása éppen úgy a része az életünknek, mint a pozitív érzelmek. Ezek elfogadása önmagunk elfogadásának része, az önmagunk minél jobb, alaposabb és mélyebb megismerésének elengedhetetlen eleme. Nem cél szeretni a fájdalmunkat, a traumáinkat, a sérüléseinket, de az cél lehet, hogy ezeket a saját részünknek tekintsük, hogy ne akarjuk tagadni, ellökni, kiszorítani magunkból. Ez persze szintén nem gyors, és nem is egyszerű folyamat. Az önelfogadás is olyan, mint egy izom: minél többet dolgoztatjuk, annál erősebb és ügyesebb lesz. És hogy mit nyerünk ezzel? A kutatások szerint esélyt a boldogságra.

A sérüléseinkkel való munkának tehát ez az egyik első és legfontosabb lépése, hiszen ez adja az alapot arra, hogy képesek legyünk empátiával, szeretettel és törődéssel fordulni magunk felé. Erre pedig minden sérülésünknél szükségünk van. Ahogy a testi sérüléseinket ellátjuk, úgy a lelkieket is ápolnunk kell ahhoz, hogy azok ne fertőződjenek el, ne kínozzanak annyira intenzíven és hosszan. Arról, hogy konkrétan mit tehetsz önmagadért, hogyan nyújts magadnak lelki elsősegélyt itt olvashatsz.

Az idő tehát tényleg gyógyít. Akkor gyógyít, ha közben mi is ápoljuk a sebeinket, megengedjük magunknak, hogy megéljük az érzelmeinket, és mindeközben igyekszünk megélni a jelent, és haladunk tovább az új utunk felé.