Isteni szelfik – a tükörbe inkább nem nézek... Online boldogságparádé és offline valóság kapcsolata az idővel. Ezzel a címmel tart előadást Tari Annamária pszichoanalitikus április 16-án, szombaton, 18 órától az Angyalföldi József Attila Művelődési Központban megrendezésre kerülő Pszinapszison. A nemrég megjelent Generációk online című könyv szerzőjét most az online és offline lét kettősségéről kérdeztük.
Előadása absztraktjában azt írja, hogy “online boldogságparádé és mindennapos offline szorongások tarkítják a mindennapokat, miközben telik az idő”. Mit ért pontosan ez alatt?
Az internet előtti időkben az embereknek jóval több személyes interakciója volt, és bár jóllehet, ezen kapcsolatok száma kevesebb volt, mi ma az online térben fellelhető, a kapcsolattartás során érzelmeiket a realitásban élték meg. Ma a texting és az instant üzenetküldés általában két emberre szorítkozik, így bensőségesebb, mint egy Facebook falak közti “beszélgetés”, és ezek a szöveges megoldások (instant messaging) még akár a személyesnél is intimebb hatást kelthetnek. Mivel a partnerek egy képernyőre néznek, nem egymás szemébe, valamint – gyakrabban, mint nem – általában nem ugyanabban a térben vannak, kevésbé érzik rizikósnak és kényelmetlennek személyes érzéseik megosztását másokkal. De miközben bizonyos érzelmek az online tér segítségével jól kikerülhetők, és úgy tűnhet, hogy a nehezebbek (szorongás, félelmek, harag vagy düh) jól oldódnak, valójában a valódi életben megmaradnak feldolgozatlanul.
Mi jellemzi ezt az online-offline kettős életet?
Egy tanulmányban, amiben egyetemistákat vizsgáltak, a kutatók kapcsolatot találtak az alany Facebook használatának és a mások relatív boldogságának percepciója között. Azok a diákok, akik több időt töltöttek a Facebookon, egyetértettek abban, hogy a többi ember boldogabb. Plusz, ha több Facebookos barátjuk is volt, akiket nem feltétlenül ismertek élőben, abban is egyetértettek, hogy a többiek élete jobb. Tehát az egyik lehetséges elmélet, hogy a Facebooktól azért érezzük magunkat magányosnak, mert a “barátaink” több és érdekesebb emberrel lógnak és sokkal többet szórakoznak, mint mi.
A fiatalok ma olykor órákat töltenek olyan ismerőseik sikereinek vizsgálatával, akiket csak a Facebookon ismernek, és ettől a “kukkolós” aktivitástól egyszerre érzik magukat versenyképesnek és inadekvátnak. De az a probléma, hogy a saját élet „szeretet”, vagyis az önelfogadás, a jó önértékelés és az optimális önbizalom lenne a legfontosabb az életben, mert ezek segítenek a sikeresség, szociabilitás, célok kialakítása, döntések meghozatala tekintetében. A közösségi média felületén állandóan összemérünk, akkor is, ha nem tudunk róla, és ez a folyamatos hasonlítgatás kellő énerő hiányában ahhoz vezethet, hogy miközben online valaki látszólag sikeres és boldog, a valódi életében épp, hogy döcög...
Milyen problémákkal, nehézségekkel kell még szembenéznünk, ha aktívan élünk az online és az offline világban egyaránt?
A 40-50-es korosztálynak általában strapabíró offline kapcsolatrendszere van, de a harmincasok szerintem már megosztottak: a jóérzések megszerzése terén gyakran látjuk, hogy intenzíven igénybe veszik az online teret, de a legkomolyabban a tinédzser, kamasz és kiskamasz korosztály helyzetét kell venni. Náluk különösen fennálla a veszélye, hogy az online kapcsolati tér valójában nem érzelmi kiegészítő, hanem az önértékelésük folyamatos fenntartója lesz, melynek hiányában egyre nehezebben élik meg a realitást.
Tegnap találkoztam egy előadás után szülőkkel, akik elmondták, hogy kamasz gyerekeikkel egyre nehezebb beszélgetni, mert nincsenek szavaik az érzelmeikre, úgy beszélnek, ahogy írnak... Ez a redukált írásforma, a rövidített közlések törvényszerű átkerülése a való életbe, komoly hátrányt jelent az interperszonális helyzetekben. Az érzelmileg mélyebb kapcsolatok egyik fontos feltétele, hogy a benne levők sebezhetőek legyenek, ami nem a bántásra való felkészülést jelent, hanem azt, hogy képesek vagyunk érzelmeket elviselni, vagyis kötődést nem a szeparációs szorongás és a félelmek alakítják. Olykor kényelmetlen dolog lehet a másik személyt szembesíteni a gondolatainkkal és érzéseinkkel, de ez az emocionális rizikó az, ami közelebb hoz minket egymáshoz.
A képernyőn keresztüli kommunikáció viszont nagy mértékben csökkenti az emocionális rizikók szükségességét kapcsolatainkban. Végül is sokkal egyszerűbb kitalálni, hogy mit akarunk mondani, majd megosztani azt egy biztos távolságból, ezzel megúszva a másik fél őszinte és gyakran kiszámíthatatlan válaszát. Sherry Turkle azt állítja, hogy ez a távolságtartó kapcsolat-management végül az intimitás teljes hiányához vezet. Arra figyelmeztet: “Nagy a kockázata annak, hogy a másikat tárgyként kezeljük, amit el lehet/kell érni – és csak azokhoz a dolgokhoz, amik számunkra hasznosak, szórakoztatóak vagy kényelmesek.” Az intimitás kiüresedése komoly veszély, aminél csak azt látjuk, hogy például a gyerekek egyre jobban kapcsolódnak, de egyre kevésbé kapcsolódnak valójában egymáshoz.”
Mit kellene tennünk azért, hogy tisztábban lássuk a saját életünket, saját vágyainkat, céljainkat?
Jóban kellene maradni a realitással. Nem árt, ha valaki képes arra, hogy rendszeresen legalább kicsit végiggondolja az életét, a kapcsolatait, azt, hogyan érzi magát a bőrében... Nagyon könnyű érzelmeket szerezni az online térben, de attól még a lakásunk offline ajtaján kell majd kimenni...egy offline térbe, mert ott kell továbbra is élni.
