A rítusok hiánya nehezíti a gyászunkat

Bár a halál mindig ugyanolyan fájdalmas volt, a régiek legalább tudták, mit kell gyász idején csinálni.

Hogyan kell gyászolni? Egyáltalán hogyan lehet? Mi természetes gyász idején, és mi nem? Kell-e, szabad-e a gyászunkról beszélni? Kivel? Mennyit? Ha nemrég vesztettünk el valakit szabad-e társaságba menni, szórakozni? Mit kell mondani egy gyászolónak? Vagy csak békén kell hagyni? Hogyan, hogy az ördögbe kell viselkedni, amikor a halállal találkozunk? Nem egyszerű ezekre a kérdésekre csípőből válaszolni, és nem véltelenül. Ma a legtöbb embernek fogalma sincs arról, mihez kezdjen a halállal, hogyan kezelje saját gyászát és hogyan másokét. Nem, nem azért, mert bénábbak, érzéketlenebbek, hedonistábbak vagyunk, mint rég, hanem azért, mert erre senki sem tanít meg minket. 

Nincs útmutatónk gyászkezelésre

Mindent, amit a különböző helyzetekben való eligazodásról tudunk – például azt, hogy mit kell mondani a boltban, hogy zajlik egy orvosi vizsgálat vagy hogy kell közösen étkezni – tanuljuk. Tanuljuk gyerekkorunkban, ahol mintákat látunk, megfigyelünk, és tanulunk később is, új környezetben, új élettapasztalatokból. Az életben előforduló számos helyzetre tehát van kész forgatókönyv a fejünkben, ami bár nem követheti pontosan a valóságot, útmutatóként szolgál, végigvezet a szituációkon. Na, ilyen forgatókönyvet nem kapunk a gyászhoz. Különösen nem kap egy vallástalan, városi, idősebb generációtól szeparáltan élő ember.

Vidéken ugyanis, ahol a ház körül számos állat él, kisközösségekben, ahol több generáció lakik egy fedél alatt, a gyerekek óhatatlanul is találkoznak a halál tényével, szembesülnek az elmúlással, tapasztalják az élet körforgását. A városi, mikrocsaládokban felnövő gyerekek ezzel szemben legfeljebb a papagájuk pusztulásával szembesülnek, hacsak a szülők – puszta védelemből és szeretetből – a döglött madarat nem helyettesítik még aznap egy épp ugyanolyan állattal. A dédszülők, nagyszülők kórházakban halnak meg, az élőkre leginkább az adminisztráció és a temetés megszervezése marad. A gyásszal kapcsolatos forgatókönyv nálunk nagyjából ki is merül ennyiben, nem csoda, hogy az így felnövő gyerek felnőttként nem tud mihez kezdeni a halállal. A helyzetet ráadásul az is nehezíti, hogy ilyenkor a halál gyakran a kommunikációban is tabu, egy félelmetes ismeretlen, amiről inkább nem beszélünk, aminek a tényétől megóvjuk a gyerekeinket, aminek a gondolatát is igyekszünk elhessegetni. Pedig a halál az élet természetes velejárója, elkerülhetetlen része, amivel mindannyian többször találkozunk az életünk során. 

Régen a rítusok segítették a gyászolót

A különböző vallások nemcsak magyarázattal szolgálnak arra, mi is van a halál után – csökkentve ezzel a szorongató bizonytalanságot – de szabályozzák a halál körüli rítusokat is, vagyis olyan mankókat, olyan forgatókönyveket kínálnak, melyek segítik az embert gyászában. Ugyanezt tudja a közösség, és ezt tudják a közösségben kialakult szokások. A régi magyar hagyományok szerint például a halált a ravatalozás követte, és amíg az elhunyt a házban volt az élőknek számos szigorú szabályt kellett betartaniuk, rengeteg különleges feladatuk volt a halott gondozásán át, a berendezés megváltoztatásáig, és az olyan babonáknak való engedelmeskedésekig, mint például a tükrök letakarása. Ilyenkor az életben maradtak fontos funkciókat, feladatokat kaptak, dolgokat, amiket még megtehettek a halottért, miközben a közösség, a család, a barátok, ismerősök mind segítették őket, mint jelen voltak a virrasztás, a siratás, a tor idején.

Hozzánk hasonlóan az írek is napokig virrasztottak a halott mellett, ők lakomával, ivással búcsúztatták az elhunytat. Más kultúrákban persze egészen máshogy alakultak a gyász rítusai, a maláj szigetvilágban például kétszer temették a holtakat. Náluk az első temetés után a halott lelke még a ehhez az élethez tartozik, így gondoskodást igényel: naponta kétszer vittek friss ételt a sírhoz. Hetekkel később, a második temetés pedig valójában egy befogadási rítus volt, ezzel lépett be a halott az elhalt ősök világába. 

A különböző kultúrákban rengeteg formája létezik a gyásznak, de abban mind közösek, hogy a biológiai halál, a szervezet halála, és a szociális halál, ami során a közösség engedi el a halottat időben és térben is erősen szétválik egymástól. A szociális halál folyamatát pedig rítusok övezik, amik segítenek csökkenteni a fájdalmat, a bizonytalanságot, utat mutatnak, az egyébként kontrollálhatatlan érzelmeket kezelhető mederbe terelik, és biztosítják a közösségnek, az életben maradtaknak az összetartozás érzést, a támogatást. A rítusok sorával közösségben gyászoló ember nem lesz kevésbé boldogtalan, összetört, megrendült vagy dühös, de érzelmei nem lesznek számára olyan ijesztőek, mintha egyedül élné meg őket, és nem marad egyedül a gyászában sem. A rítusok segítenek abban, hogy a halál ne tabu legyen, hanem az élet természetes része, éppen olyan, mint a születés vagy egy esküvő.   

Mit kezdhet a halállal a vallástalan, magányos városlakó? 

Bár nekünk már nincs lehetőségünk rítusoktól kipárnázva megélni a halált és a gyászt, de a régiektől annyit megtanulhatunk, hogy gyász idején a közösség jelenléte, támogatása milyen sokat jelent, ahogy sokat jelent az is, ha van kivel beszélni az érzésekről, történésekről. Mind különbözőek vagyunk, máshogy szeretünk és máshogy gyászolunk, de az, hogy legyen kire támaszkodni ebben az időszakban, akár érzelmileg, akár a praktikus, mindennapi teendők terén, fontos. Ha tehát szerettünk gyászol, érdemes megpróbálni mellette lenni, még akkor is, ha zavarban vagyunk, segíteni bármiben, amitől a másoknak könnyebb, ha pedig mi kerülünk hasonló helyzetbe érdemes megpróbálni beszélni, keresni mások társaságát. Ahhoz, hogy a gyász ne legyen ennyire félelmetes, ijesztő esemény, érdemes lenne a mindennapi életben is kivonni a tabuk sorából, beszélni róla a gyereknek, beszélni róla a szülőkkel,  beszélni róla bárkivel, mindenkivel. Ahhoz, hogy ezt képesek legyünk megtenni, valószínűleg az első lépés szembenézni saját halandóságunkkal, hiszen ahogy Révész Renáta Liliána pszichológus, gyásztanácsadó fogalmazott egy tavalyi nekünk adott interjújában: “a gyász mindig az életről szól, arról, hogyan tudunk tovább élni a fájdalom után, hogy hogyan tudjuk elfogadni saját halandóságunkat.”