Nevetni klassz. Különösen azokban a ritka pillanatokban, amikor úgy szakadunk a nevetéstől, hogy abba se tudjuk hagyni, amikor újra és újra visszatér a roham és a könnyünk is kicsordul – amikor már szinte fáj. Valahogy így:
De miért nevetünk? Hogyan? Milyen nevetésfajták léteznek? Változnak-e korral a nevetési szokásaink? És van-e ennek az egésznek bármi értelme evolúciós szempontból? Sophie Scott agykutató ezeket a kérdést járja körül TED-es előadásában. Összefoglaltuk, amit a nevetésről feltétlenül tudni kell.
Nemcsak mi tudunk nevetni
Amikor levegőt veszünk, beszélünk, a mellkasunk, a bordaközi izmaink melóznak, és nincs ez máshogy akkor sem, ha nevetünk. De míg a beszédnél az izmaink finoman húzódnak össze, addig nevetés idején az izom-összehúzódások durvává, sűrűvé, lökésszerűvé válnak, ez adja meg a hang szaggatott, szinte görcsös jellegét. A beszédhez szükséges izom-összehúzódásokra rajtunk kívül más faj nem képes, de a közhiedelemmel ellentétben a nevetéssel messze nem vagyunk egyedül a világban. Sőt. Az emlősök jó része, például a majmok, a patkányok is képesek rá. Ráadásul minden élőlény hasonló helyzetben nevet: társaságban.
A nevetés ugyanis alapvetően társas tevékenység, a kommunikáció, a társas interakció része, akár egy beszélgetés. A kutatások szerint legalábbis harmincszor valószínűbb, hogy másokkal együtt nevetünk, mint az, hogy magunkban kacarásszunk. És nem, nem azért nevetünk együtt másokkal, mert az emberek olyan átkozottul mókásak lennének. Azért nevetünk, mert ezzel is kifejezzük, hogy megértjük őket, hogy egyetérünk velük, hogy egy csoportba, társaságba tartozunk, hogy kedveljük a másikat. A nevetéssel tehát nemcsak a jókedvünket, felszabadultságunkat, de a másikhoz való viszonyunkat, a vele kapcsolatos érzelmeinket is kommunikáljuk. Azt, hogy ez mennyire így van, jól mutatja a tény, hogy a nevetés ragályos, különösen olyan emberek között, akik jól ismerik egymást.
Másképp nevetünk, ha csikiznek vagy ha éppen randizunk
Neurobiológiai bizonyítékok alapján kétféle nevetést különböztetünk meg. Az első – a fenti videókon is látható – akaratlan hahotázás evolúciós szempontból egy régebbi rendszer, míg az illedelmesebb, tipikusan másikra reagáló társasági nevetés evolúciónk során később alakult ki. Az agytérképező eljárásokból tudjuk, hogy az előbbi esetben agyunkban a hallásért felelős agyterületek aktívabbak, tehát ezt a nevetésfajtát a hallással foglalkozó területek dolgozzák fel mélyebben, míg a tudatos nevetés esetén az a terület tüzel lelkesebben, ami a társaink viselkedésének, érzelmeinek, gondolatainak megértéséért felelős.
A két nevetésfajta között könnyen különbséget teszünk: egyszerűen máshogy hangzanak. Az akaratlan nevetés hosszabb, magasabb, míg a tudatos nevetés egy kicsit erőltetettnek, kamunak tűnik, pedig egyáltalán nem az: fontos társas kulcsinger. A különböző nevetésfajták az összes jellemzőjükkel együtt egyébként más fajoknál is megfigyelhetőek, a csimpánzok például másképpen nevetnek, ha egymással játszanak, és akkor is, ha csikizik őket. De hogy nevet egy majom, ha csikizik? Egy bonobó például így:
Korral egyre jobbá válunk az akaratlan és akaratlagos nevetés elkülönítésében, egy hatéves például még nem nem igazán tud különbséget tenni a nevetésfajták között. Azt viszont általában tudja, hogy ő is részt akar benne venni, és könnyen át is ragad rá a kacagás. Ez egy 30-40 éves emberre már kevésbé jellemző, erre az időszakra leszünk ugyanis profik annak megállapításában, hogy mikor miről szól a nevetés. Idősebb korban már nem akarunk ösztönösen részt venni a mulatságban, szükségünk van arra, hogy ismerjük a szituációt, a társas környezetet, a nevetés okát és körülményeit.
A nevetés a közös érzelemszabályozás eszköze
A nevetés tehát a kommunikáció egyik eleme. De miért alakult ki? Miben segíti az életünket? Többek között az érzelmeink szabályozásában. Ez jól látszik abból a laborkísérletből, ahol a kutatók házaspárokat szívattak, méghozzá azzal, hogy poligráffal (hazugságvizsgáló) felszerelve kellett elmondaniuk a másik irritáló tulajdonságait. A fiziológiai mérésekből látszott, hogy már magától a feladattól stresszelni kezdtek a párok, de akik képesek voltak a feladatot poénkodásba, nevetésbe fordítani, másoknál mérhetően alacsonyabb szintű stresszt éltek át, és kevésbé is tartották kellemetlennek a feladatot. A későbbi vizsgálatokból kiderült, hogy ezek a házaspárok összességében elégedettebbek voltak a kapcsolatukkal, és a többieknél valószínűbben is maradtak együtt. Úgy tűnik tehát, hogy a szoros kapcsolatokban az együtt nevetés remek mutatója annak, hogy a felek mennyire képesek összehangolni érzelmeiket, mennyire képesek egymás érzelmeit kezelni.
Amikor tehát nevetünk, nem mást teszünk, mint ősi evolúciós örökségünkhöz nyúlunk, ami ahhoz segít hozzá minket és emlőstársainkat, hogy szociális kötelékeket alakítsunk ki és tartsunk fenn, hogy szabályozzuk érzelmeiket, és jobb kedvre derítsük egymást és önmagukat.
