“Ne aggódjon, öregem, jó lesz! A legjobb dolog, ami velem valaha történt, hogy elhagyott a nejem.” - mondta a hatvanas asztalos, és vidáman hátba veregette a barátomat. Ennek majd egy éve, a barátom és felesége akkor váltak el, 12 év házasság és két gyerek után. És ő nem, egyáltalán nem érezte úgy, hogy ez lett volna a legjobb dolog, ami valaha történt vele. Ahogy valószínűleg a jókedélyű asztalos sem érezte ezt akkor, amikor sok évvel korábban a felesége eltűnt és otthagyta őt egy kamaszodó kislánnyal és egy ovis kisfiúval. Az élet aztán szerencsére úgy hozta, hogy az asztalos új feleséget talált, egy cuki, gyerekszerető nőt, akivel azóta is boldogan élnek. Akár a mesében.
De nem végződik minden szakítás happy enddel. Nagyon nem. A szakítás után gyakran sokkoló a nyomor, a fájdalom, a lelki és fizikai gyötrelem. Nehéz megemészteni, elfogadni a család széthullását, meg kell küzdeni az egyedülléttel járó tervezhetetlen nehézségekkel, az elkerülhetetlen magánnyal, a kudarccal, hogy egy mindennél fontosabb dolgot visszafordíthatatlanul elrontottunk. Nehéz megemészteni, és nincs garancia arra sem, hogy ez valaha sikerül. Eközben persze nyílnak új lehetőségek, egy új élet kezdődhet ismerkedéssel, randizással, az addiginál izgalmasabb szexuális élettel, új szerelemmel. Csupa olyan dologgal, amire a hosszú párkapcsolatban élők sokszor csendesen, titkon vágynak. Nem véletlenül.
Átkozottul nehéz feladat ugyanis éveken át dolgozni azon, hogy a párkapcsolatban megmaradjon a szerelem, hogy megmaradjon a vágy, hogy a felek ne sodródjanak el egymástól, ne váljanak magányossá a párkapcsolatukban. Átkozottul nehéz ellenállni a kísértésnek, vagy észre sem venni azt. Átkozottul nehéz őrizni az egységet úgy, hogy közben nemcsak megadja az ember a másiknak, amire az vágyik, de maga sem áhitozik másra, csak arra, amit a partnerétől megkaphat. Átkozottul nehéz hosszú távon annak és úgy szeretni magunkat, amilyenné a másik oldalán váltunk.
Van, hogy csak kérdések viszhangoznak a fejünkben
Amikor egy kapcsolat fordulóponthoz érkezik, rengeteg megválaszolhatatlan kérdés torlódik fel az emberben. Felmerül, hogy fel tudjuk-e adni a ki nem elégülő szükségleteinket, vágyainkat vagy sem, hogy képesek vagyunk-e a családért, a közös múltunkért, egymásért áldozatokat hozni, hogy fontosabb-e nekünk az egység, mint a vágyaink, hogy hogyan leszünk boldogabbak, hogy a saját boldogságunk számít-e egyáltalán, vagy van ennél magasabb rendű érték, aminek alá kell rendelnünk az életünket. Felmerül, hogy azzal, ha lemondunk a saját boldogságunkról, nem sértjük-e a többi, számunkra fontos értéket, hogy lehetnek-e boldogok úgy a gyerekeink, ha mi boldogtalanok vagyunk, hogy az, hogy éppen boldogtalannak érezzük magunkat tartós állapot-e, hogy meg lehet-e találni a párkapcsolatunkban azt, ami hiányzik, hogy ezért mennyit vagyunk hajlandóak dolgozni, hogy képesek vagyunk-e rá, és egyáltalán megéri-e. Egy kérdésbe sűrítve: menni kell-e vagy kitartani?
Ezek azok a kérdések, amikre nincsenek, és nem is lesznek mindenható válaszok. Minden élethelyzet, minden ember más, mindegyik szituáció egyedi válaszra, megoldásra vár. Nem tudjuk, nem tudhatjuk, hogy egy jelenben hozott döntésünket hogyan értékelünk majd tíz és húsz év múlva, nem tudhatjuk, hogy éppen jó döntést hozunk-e. Amit tehetünk az az, hogy megpróbálunk minél több időt fordítani magunkra, arra, hogy meghalljuk mit üvöltünk mélyen odabent, aztán megpróbáljuk legyőzni a félelmeinket, a vágyainkat, bármit. Egy házassági válság ugyanis a kimenetétől teljesen függetlenül rettenetesen fáj. Megúszhatatlanul.
Egy ilyen élethelyzet kellős közepében van most olvasónk, nevezzük őt Krisztiánnak. Egy nyűglődő házasságban él, amibe aztán berobbant egy harmadik, valaki, aki még kontrasztosabbá teszi az előtte álló utakat. Bizonytalan, toporog, dönteni szeretne, furdalja a lelkiismeret és emészti a vágy. Olvassák el a történetét, és kérem, ha éltek át hasonló helyzetet írják meg nekünk a divanycoach@mail.index.hu címre, hogy mi történt, hogyan döntöttek, hogy utólag hogyan látják döntésüket. Én azt gondolom, hogy ezekre a helyzetekre nincsen kész recept, senki nem oldhatja meg helyettünk az életünket. De az is biztos, hogy az ember egy ilyen élethelyzetben nem látja, nem tudhatja, hogy a döntései pontosan milyen következményekkel járnak majd az ő és szerettei életére. Ha megosztanák vele, amit önök tanultak, talán tisztábban látná saját helyzetét.
“Krisztián vagyok, 43 éves, nős férfi.”
“Van 3 gyermekünk, 16 éve vagyunk házasok és egyetem óta tart a kapcsolatunk. Nagyon erkölcsös és vallásos családban neveltek. Valójában azt gondoltam, hogy semmi gond nincs a családi életünkkel, teljesen nyugodtan élünk, bár néha vannak nézeteltérések, de hol nincsenek. Néha úgy érzem, hogy elég sok a harc, hogy le akarjuk győzni egymást. Pedig az elmúlt években hol a szeretet, hol a szerelem váltotta egymást (legalábbis ezt hittem, de már másként látom) Mindketten tisztességesen dolgozunk, neveljük a gyerekeket. Elég sokat kiabálunk a gyerekekkel. Néha olyan, mintha a kettőnk között lévő láthatatlan "feszültséget" rajtuk akarnánk kitölteni. Mindketten érezzük a feleségemmel, hogy ez a kapcsolat már korántsem olyan, mint régen.
De most jön a bökkenő. Sajnos hiába próbálunk rajta javítani, dolgozni, nem megy. És ezt mindketten érezzük, belátjuk. Hiába a sok közös program, mozi, vacsora, randi próbálkozások, wellness hétvége gyerekek nélkül, sajnos nem olyan, mint régen. Olyan lapos, üres, pedig szeretem nagyon, csak már nem úgy, mint régen. A szexuális életünk is unalmassá vált, nagyon hiányzik a vadság, a szenvedély, a vágy. Erre is voltak „javítóintézkedések”, de olyan béna helyzetek jöttek ki, hogy inkább maradtunk a megszokott koreográfiáknál. Ez sem az igazi. Szóval, összefoglalva: van egy középszerű életünk.
A másik bökkenő, hogy fél éve bennem valami megváltozott. Egy nő elrabolta a szívem egy részét és nem tudok szabadulni ettől az érzéstől. Felnyitotta a szememet, hogy sokkal erősebb érzelmek is léteznek, mint amit valaha is éreztem a feleségem iránt. Azóta minden nap küzdök ez ellen az érzés ellen. Szakember segítségét is kértük a feleségemmel, de az érzéseimnek nem tudok parancsolni. Pedig már hónapok óta elfojtom az érzést és próbálom magam meggyőzni, hogy a családommal kell maradni. Kellenek a kompromisszumok, nekem ezt osztotta a sors. De ez igazságos magammal szemben?! Meddig lehet így élni?! Úgy érzem ez a helyzet az önbecsülésemre is kihat. Rettentő gyengének érzem magam, hogy nem merek egy picit sem őszinte lenni magamhoz. Saját magamnak is hazudok és feleségem is „segít ebben”. Folyamatosan azt hajtogatja és sugallja, hogy higgyem el, ennél nem lesz jobb senki mással, a gyerekekkel próbál meggyőzni, hogy kimaradok az életükből, stb. És az egyik percben meggyőz, aztán elbizonytalanodom, hogy miért kellene 43 évesen beletörődni egy középszerű életbe, ha van esély egy sokkal boldogabb életre is.
A nő nálam 14 évvel fiatalabb, és ennek ellenére mégis egy érett nő (neki is van családja). Teljesen egymásba habarodtunk, minden egyes nap olyan, mintha mágnesként vonzana. Ez testileg és lelkileg is igaz. Nem volt köztünk szexuális viszony, csak ölelés, simogatás, csók. A csók után kidobtam, mert megijedtem és féltettem, amit eddig felépítettem. Ha a közelemben van a szívem a torkomban dobog. Kikészülök, ha nem lehet az enyém. Nagyon felnéz rám, számára én vagyok a tökéletes. Elismer, büszke rám. Ilyet soha nem éreztem a mostani kapcsolatban. Olyan energiái vannak, hogy nem lehet nem kizárni az életemből. Valahol a tudatalattimban érzem, hogy vele harmonikusabb és boldogabb életem lehet, még ha nagy lépést is kell meghoznom. De félek, ha sokáig húzom az ügyet, akkor elveszítem őt. Ő most úgy tudja, hogy boldog vagyok otthon, és rendbe hoztam a házasságom. Teljesen elutasító vagyok vele, és ez is nagyon fájdalmas nekem is. Megszakad a szívem érte, hogy hazudnom kell neki.
Sajnálom a feleségemet elhagyni, félek, mi lesz vele és a gyerekekkel, félek mit szól majd a környezetem, és közben félek, hogy elszalasztom életem nagy lehetőségét, és hogy ezt bánni fogom egy életen át. Közben vágyom arra, hogy esélyt adjak egy boldogabb életnek, hogy megpróbáljam az újat, hogy kiteljesedjen a szexuális életem. “
Írjon nekünk!
Segítségre, tanácsra van szüksége? Kérjük, írjon nekünk a divanycoach@mail.index.hu címre, és mi válaszolunk itt, az Ego blog life coach sorozatában, természetesen olvasóink névtelenségét megőrizve!
Steiner Kristóf például örömmel válaszol külföldön új életet kezdők, spirituális útkeresők, étkezési zavarokkal küszködők vagy szexuális orientációjuk, származásuk miatt kirekesztett olvasók kérdéseire, kéréseire. Kuna Gábor pszichológus, család- és párterápiás tanácsadó, az ÖNSEGÍTŐ Személyiségfejlesztő Műhely szakmai vezetője, szívesen válaszol munkahellyel, munkahelyi konfliktusokkal és kudarcokkal, felnőttkori pályaválasztással és élethelyzeti döntésekkel, illetve családi krízisekkel kapcsolatban is. A life coach csapat tagja továbbá Sákovics Diana pszichológus, akihez fordulhatnak párkapcsolati problémákkal, függőséggel, életvezetési válságokkal kapcsolatban is, de bármilyen problémát is vetnek fel, munkatársink igyekeznek majd megtalálni önöknek a legmegfelelőbb szakvéleményt.
