„Pár éve kezdtem emlékezni. Arra, mennyire utáltam a nagyszüleimnél lenni, arra, ahogy elbújok a kertben vagy a házban, arra, ahogy kifutok a szobából, arra ahogy csapdába esem a fürdőszobában, arra, hogy állandóan vetkőzésre biztat, fürdet, simogat, hozzám ér ott. Valahogy a földre kerülök, de nem emlékszem semmire a szőnyeg mintáján kívül. Egyszer, kétszer, évekig? Óvodás voltam, de ez még nem ok, hogy ennyire zavaros legyen az egész. A Jézus kép a falon, ami még mindig ott van nagyanyám új lakásában, ahol rendszeresen rám jön az émelygés” – Lolita, 22
Ez a történet sok másikkal együtt a Beszélj róla! nevű oldalra került fel, egy olyan honalapra, ahol a gyerekkori szexuális abúzus áldozatai beszélhetnek szabadon traumájukról. A titokról, ami gyerekkoruk óta kísérti őket, a szégyenről, a bűntudatról, a szorongásról, ami ezekből a korai tapasztalatokból fakad. A gyermekkori szexuális bántalmazás következményei közül ugyanis ezek a legrosszabbak. Nem az fáj a leginkább, ami fizikai szinten történik, nem a fogdosás, az aktus, hanem az, hogy együtt kell élni a titokkal, egyedül. Ez az egyik legfontosabb dolog, ami a Tilos Rádión futó pszichológiai műsor, a Teszt és lélek szeptember tizenharmadikai adásából kiderült, ahol Víg Sára pszichológus és Anoni Mara a a Beszélj róla! projekt egyik alapítója, egykori áldozat beszélt a gyerekkori szexuális bántalmazásról.
De mit is takar pontosan a szexuális abúzus?
Nem feltétlenül magát az aktust. Sőt. Víg Sára szerint a szexuális abúzusba „minden olyan cselekvés vagy közös tevékenység [beletartozik], ahol valamilyen szexuális tartalom megjelenik, és amibe egy felnőtt vagy egy idősebb személy bevon egy nála fiatalabb, gyengébb, kisebb gyereket.” Ez sok minden lehet, akár egy ferde pillantás, egy mozdulat, simogatás, fogdosás, szexképek, pornó mutogatása gyereknek, és természetesen maga a szexuális kontaktus is. Nem az számít, ami valójában megtörténik. Az az érdekes, hogy a gyerek fejében mi van erről. Ebből kiindulva pedig minden olyan helyzet, ahol az idősebb ember szexuális légkört teremt, traumatikusan hathat a gyerekre, különösen akkor, ha ez rendszeres, ha tartósan fennáll.
Mégis ki képes ilyesmire?
Kérdezheti ezt minden jó érzésű ember megrökönyödve, pedig a válasz az, hogy többen, mint sejtenénk. Ma Magyarországon a gyerekkori szexuális abúzus minden tizedik embert érint, ami azt jelenti, hogy a gyermeke óvodás csoportjából, osztályából, átlagosan három gyereket, és azt is, hogy egy vasárnapi hiperes nagybevásárlásnál valószínűleg több áldozat is eltolja ön mellett a kocsiját. Az elkövetők pedig általában nem az idegenek, a pedofilok, a gonosz mutogatós bácsik a lépcsőfordulóból, hanem az esetek nagyobb részében családtagok, közeli ismerősök, olyanok, akikkel az áldozat bizalmi kapcsolatban áll. Elvileg. Az elkövetőknek nincs pontosan meghatározható személyiségprofiljuk, nincs azonosítható pszichés betegségük, nem jellemző, milyen társadalmi rétegből kerülnek ki, nem választják el őket a többségtől sem a körülményeik, sem az iskoláik. Maga az elkövetés pedig messze nemcsak (vagy nem is elsősorban) a szexről, a vágyról szól: ez a hatalom gyakorlásának eszköze. Hogy mit is jelent ez pontosan?
Víg Sára szerint azt, hogy „az elkövető nem hagyományos értelemben érez „nemi vágyat" a gyermeki test iránt (persze ilyen is van, ez a pedofília), hanem a legtöbb esetben a felnőtt-gyerek szerepben megjelenő hatalombéli különbséget éli meg „részegítően", olyannak, ami „bármire" feljogosítja. Ebben nem érzékeli a határt, és ezzel él vissza. A gyerek pedig nincs felkészülve erre a helyzetre, ezért nem ismeri fel, nem tudja a számára tisztázatlan helyzetben megvédeni magát, felismerni és érvényesíteni a jogait. Az elkövető nagyon gyakran olyan környezetben nőtt fel, ahol a hatalomhoz való viszony ezt sugallta: az erősebb bármit megtehet a nála gyengébbel – a férfi a nővel, a nagyobb a kisebbel. Mindeközben az elkövető minden esetben tudja, hogy amit tesz, az nem helyes, tudja, hogy mivel lépi át a határt, mi az, amit nem szabadna. Ezért is része az abúzusnak szinte minden esetben a titkolásra való felszólítás, az áldozat közös titokba való bevonása. Az alapvetően hatalomközpontú és hatalom érvényesítő beállítódás eleve „feljogosítja" az elkövetőt a tetteire, még akkor is, ha tudja, hogy azok törvénybe ütköznek, vagy sérüléseket okoznak egy másik embernek."
A gyermekkori szexuális abúzus tehát sok esetben a gyengébb, a kisebb leigázásáról szól. A leigázás azonban nemcsak ott, abban a pillanatban, abban a helyzetben működik.
A trauma egy életre szól
Az áldozatok agyában hiába nem kattog nap mint nap az abúzus emléke, a trauma hatása az életük számos területére kihat. „Felnőttkorban az áldozatokról általánosságban elmondható, hogy erősen szoronganak" – mondta Víg Sára. – „Ennek számos testi lelki tünetét mutathatják (például pánikbetegség, pszichoszomatikus zavarok, alkohol-, drogfüggőség, fóbiák, stb). Önértékelési problémákkal küzdenek, magukat bűnösnek, selejtnek, rossznak, a testüket értéktelennek élik meg, és ez az intim, baráti, partner és szülő-gyerek kapcsolatokban is megjelenik. Az áldozatok felnőttként sokszor elszigeteltnek, magányosnak érzik magukat, olyannak akikhez nem lehet elég közel menni, mert akkor kiderül róluk, milyen 'mocskosak'. Nagyon gyakori náluk az úgynevezett emlékbetörés, amikor a traumatikus eseményt szinte az eredetivel azonos érzelmi intenzitással élik meg újra és újra, nem úgy, mint egy más (akár rossz vagy szomorú) emléket, a trauma emléke ugyanis nem szelídül meg az idővel. Ez rémálmokban, de éber állapotban is előfordul, és egyes emlékeztető elemek (például színek, fények, szagok, testhelyzetek, stb) előhívhatják. Aki pedig magában tartja, nem mondja el senkinek, az még magányosabbnak érezheti magát, márpedig nagyon sokan a házastársuknak, közeli családjuknak sose mondják el, mi történt velük."
A titok tehát, ahogy gyerekkorban, a trauma elszenvedésének idején, úgy felnőttkorban is nagy teher marad. Nem véletlenül. Gyerekkorban ugyanis gyakran megesik, hogy az áldozatok hiába fordulnak segítségért, hiába próbálják megosztani azt, ami történt velük. A család – ahogy a társadalom is – sokszor nem vesz tudomást, nem hajlandó tudomást venni a történtekről. Nyilván félreértette a gyerek. Kitalálta. A nagypapi nem is úgy gondolta. Biztos a gyerek hibája. Biztosan úgy viselkedett.
Ehhez a hozzáálláshoz pedig nem kell korlátoltnak vagy lelketlenek lenni, elég ha úgy viselkedünk, mint a többség: az igazságos világban hiszünk. Vagyis abban, hogy a jók elnyerik méltó jutalmukat, a rosszak pedig megbűnhődnek. Ebbe a világképbe pedig nem fér bele egy, a szerettei által molesztált, kihasznált gyerek. Ez egy jó világban nem történhet meg. Így hát elhesegetjük a gondolatot, elnyomjuk a mélybe, elfelejtjük ezeket a történeteket, akár másé az, akár a sajátunk.
A titkokat fel kell oldani
A Beszélj róla! projekt egyik célja épp ezeknek a társadalmilag belénk égett tabuknak a ledöntése, és persze az, hogy lehetőséget biztosítson arra, hogy az emberek beszélhessenek a történetükről, és segítséget kaphassanak. Anoni Mara szerint ugyanis a titok feloldása, megosztása már önmagában nagy segítség, ha pedig az ember képes szakértőhöz fordulni, képes elmenni terápiába, az visszaadhatja a bizalmat, a valakire támaszkodás képességét, segíthet levenni az álarcokat, csökkenteni a szorongást. Legalábbis neki sikerült.
Ha érdekli, hogyan próbálhatja megelőzni a szexuális abúzust, kattintson ide, ha pedig gyermekbántalmazást tapasztal, kérjük azonnal szóljon a rendőrségnek, a gyermekjóléti szolgálatnak vagy a gyámhivatalnak!
