„Szép tavaszi nap volt, mi megszöktünk a munkahelyünkről egy hosszított ebédszünetre és kiültünk a Duna-partra kajálni és dumálni. Minden adott volt egy igazán jó pillanathoz, de ehelyett arról kezdtünk beszélni, hogy érdemes-e beszereltetni a macskaajtót a házba vagy sem. Aztán elmeséltem, mennyire leteremtett az anyja, mert rászóltam a gyerekre, ő meg sztorizott valami kütyüről, amit szívesen megvenne, aztán nekiállt képet keresni róla a neten. Ültem ott a parton, néztem őt, néztem a vizet és a fákat, és arra gondoltam, hogy soha nem éreztem még magam ilyen kilátástalanul magányosnak” –mesélte egy kedves barátnőm a pillanatot, amikor eldöntötte, hogy befejezi évek óta nehézkesen döcögő házasságát. A legfőbb ok pedig ez volt: a konstans, kilátástalan magány.
Ami, mondjuk, így elsőre furának hangzik. Párban magányosan? De hát úgy ritkábban van az ember egyedül! Az egyedüllét és a magány azonban nem ugyanaz: míg az előbbi egy objektív dolog, az utóbbi korántsem az. A magány ugyanis nem azt jelenti, hogy fizikailag nincs mellettünk senki, hogy nincs párkapcsolatunk, nincsenek barátaink vagy családunk. A magány érzése akkor lép fel, amikor az aktuális emberi kapcsolataink mennyiségben és/vagy minőségben eltérnek a számunkra szükségestől, az ideálistól. Tehát a magány teljes mértékben szubjektív érzés. Szubjektív, viszont átkozottul rossz: szorongatóan szomorú, sivár, néha szégyenteli, az ember bizonytalan általa, védtelen, esetenként céltalan. És ezzel még nincs vége.
A magány megöl. Szó szerint.
Nem véletlenül vagyunk társas lények. A túlélésünk szempontjából mindig is elengedhetetlen volt a közösség, kellettek a jól működő, bizalmon és megosztáson alapuló kapcsolatok. Megfelelő társas támogatással ugyanis sokkal nagyobb eséllyel éltünk túl a természetben, és nincs ez máshogy most sem. A magányhoz társuló kellemetlen érzések azt jelzik, hogy a túlélésünk alapfeltétele hiányzik. (Éppen úgy, ahogy az elviselhetetlen gyomorkorgásra ingerlékenységgel reagálunk.) Ahogy pedig az a tartósan fennálló, életünket veszélyeztető állapotok esetében lenni szokott, nemcsak a lelkünk, de a szervezetünk sem működik megfelelően. Olyan ez, mintha folyamatosan fenyegetné valami a testi épségünket, ezt pedig megsínyli a szervezet. Ezért van az, hogy a tartós magánytól csökken az immunrendszerünk ellenállóképessége, valószínűbben keletkezik a szervezetünkben gyulladásos reakció, nagyobb lesz az esélye a kardiovaszkuláris megbetegedéseknek, a rák kialakulásának. És valószínűbben is halunk meg előbb. 50 százalékkal valószínűbben. Tehát magányosan kétszer akkora az esélye a korábbi halálnak, mint kövéren, és a magány ugyanúgy veszélyezteti az egészségünket, mintha napi 15 szál cigit szívnánk el.
De nemcsak a testünk, a lelkünk is megbetegszik a magánytól. Hajlamosabbak leszünk a depresszióra, a szorongásos zavarokra, ráadásul ebben az állapotban megváltozik az a mód is, ahogy a körülöttünk lévő emberekhez és önmagunkhoz állunk, és nem, nem pozitív irányba. A magányos ember gondolkodását ugyanis idővel meghatározza az önvédelem: jobban szorong, pesszimistább, kevésbé jár el társaságba (ahol egyébként kevésbé is tűnik kellemesnek), kevésbé lelkiismeretes, kevésbé bízik másokban, és kevésbé hisz abban is, hogy ő elég értékes lehet ahhoz, hogy mások megbízzanak benne. Így pedig nehezebb barátkozni, megnyílni, új embereket elfogadni. Igazságtan ördögi kör.
Mind máshogy vagyunk magányosak
Az, hogy ki mikor és mennyire érzi magát magányosnak, számos dologtól függ. Először is a génektől. A kutatások szerint ugyanis az, hogy mennyire vagyunk érzékenyek az izolációra, a szociális elutasításra nagyban a génjeinken múlik, de nyilván a körülmények, az aktuális élethelyzet az, ami aztán kiváltja belőlünk a magányosság érzését. Nem véletlen, hogy sokan kevés baráttal, párkapcsolat nélkül is képesek jól érezni magukat a bőrükben, míg másokban tucatnyi ember között is ott motoszkál a hiányérzet. Persze, vannak olyan nyomasztó, de általános élethelyzetek, amikben szinte biztos, hogy felbukkan a magány érzete, ilyen például a szakítás vagy egy közeli hozzátartozó, barát halála. De ezekben az esetben az érzés mulandó, átmeneti, és ilyenkor a magányosság egészségügyi következményeitől sem kell annyira tartani. Baj akkor van, ha az érzés krónikus, ha tartósan fennáll, ha az élet jellemzőjévé válik.
De kiút innen is van. Ennek pedig a legfontosabb eleme, hogy az ember leálljon a folyamatos önvédelemmel, hogy a figyelmi fókusz a saját maga jóllétéről a másokéra terelődjön, hogy a jó dolgokra, az erősségekre kerüljön a hangsúly, és ezt közvetítse is a környezetének. Ezt persze sokkal nehezebb megvalósítani, mint leírni egy mondatban. De gyakorolni kell. Sokat. Ahogy gyakorolni kell azt is, hogy képesek legyünk kérdezni a másiktól, mert legjobban megnyílni kérdések hatására tudunk, és minél többet, minél mélyebb dolgokat tudunk meg valakiről, annál mélyebb lesz maga a kapcsolat is, és annál többet is ad. Meg persze idő kell ahhoz is, hogy közel kerüljünk valakihez, ebben pedig rengeteget segít az ismerősség. Ezért van szükség rutinokra, hobbira, helyszínekre, ahol rendszeresen felbukkanunk, legyen az edzőterem, hastánccsoport, szokásos kávézó vagy a kedvenc zenekarunk koncertjei. Minél többet látunk ugyanis valakit, annál szimpatikusabb lesz, ösztönösen is bizalmat kelt bennünk, így könnyebben kezdünk vele barátkozni. És persze az is segít, ha az ember párkapcsolatban él. Jó párkapcsolatban.
A kutatások többsége ugyanis állítja, hogy a házasság, a tartós párkapcsolat – épp a biztonság, a támogatás miatt – a magány ellen hat, így jót tesz mind az egészségnek, mind az életkilátásoknak. De párkapcsolatban is élhetünk magányosan. A rosszul működő, nem kielégítő viszonyokban a felek szépen lassan eltávolodnak, elszakadnak egymástól, a napi rutin, az élet menedzselése egy idő után felőrli a közös programokat, a közös érdeklődést, az álmokat, a célokat, a jövőképet. (És ezzel párhuzamosan felőrli a szexuális vágyat is.) Pedig a közös életnek nem kellene unalomba fordulnia, hiszen mindannyian változunk: változnak a vágyaink, a terveink, fejlődünk és alakulunk. Ha pedig nem tudjuk követni a másikban zajló változásokat, ha nem tudjuk megosztani a saját fejlődésünket, eltávolodunk, elmagányosodunk. Ráadásul gyakran a nyilvánvaló magányosság ellenére is benne ragadunk a rosszul működő kapcsolatainkban, mert rettegünk az egyedülléttől. Újabb ördögi kör.
Ahhoz, hogy egy kapcsolatot elmozdítsunk erről a pontról, harcolni kell, keményen. Fel kell rúgni a rutint, a szokásos ritmust, új alapokat lefektetni, újra megismerni, felfedezni egymást. Újra megtudni, miről álmodik a másik, mik a céljai, vágyai, félelmei. (Nagyjából így. Kevesebb sziruppal, nyilván.) Ehhez viszont jelen kell lenni a kapcsolatban, fel kell ébredni, és nekiállni tenni.
