A pasijaimnak segítek, de közben az én életem szétesik

Első látásra teljesen különböző párkapcsolati problémákról számolt be két olvasónk az alábbi levelekben, amiket a Dívány Life coach sorozatának mailcímére kaptunk, ám a háttérben megbúvó okok nagyon hasonlóak lehetnek. A levélírók egyike a kapcsolatképtelenségtől szenved, szeretőként, a második helyre szorulva él egy reménytelen kapcsolatban. A másik kényszeresen segíti, egyengeti a partnere életét, majd csalódik, amikor hálátlanul elhagyják. Pszichológus szakértőnk szerint könnyen lehet, hogy mindkettejük gondja ugyanonnan, az önértékelésükben elszenvedett hiányból fakad.

Vajon csak az egójának kellek?

„Bizonytalan vagyok. Megerősítésre, iránymutatásra lenne szükségem. Évekig kapcsolatképtelennek mondtam magam, aki fél a kötődéstől. Önbizalomhiányos vagyok, gondolom, az ebből is fakadhat. 2 éve megismertem valakit, aki kapcsolatban volt már akkor is. Érzelmi kötődés alakult ki közöttünk, szerelmes lettem. Mivel tudtam, hogy hol vannak a határaink – nincs esély komoly kapcsolat kialakulására –, ezért nem féltem. Felvállaltam, hogy nem érdekel a helyzete, én akkor is vele akarok lenni. Általa egy kicsit több önbizalmam lett, mertem nyitni mások felé és kicsit élni kezdtem. Bárki is került az életembe, mégis ez a srác volt az elsődleges, amivel ő maga is tisztában van. Szerinte többet is szerethet a szívünk egyszerre, de én ebben nem hiszek. Sosem állítanám választás elé, hogy én vagy a párja. Egyszerűen szép csendben tűrtem és élveztem, amit ad – ami, ha őszinte akarok lenni, nem volt több 1-2 találkozónál és sok-sok levélnél. Mostanában viszont eljutottam már oda, hogy többet szeretnék az élettől, többet érdemlek. Talán már nem félnék egy komoly kapcsolattól, nem rettegnék a kötődéstől sem. Szerelmes akarok lenni, és azt akarom, hogy engem is szeressenek. Azt érzem, hogy ettől a férfitól nem várhatok ilyesmit, nem élhetek így, hogy várok valamire, amit talán sosem kapok meg. Nem tudom, hogy valóban szeret-e, lehetséges, hogy csak az egójának kellek?! Nehéz dolog ez a függés. Attól félek legbelül, hogy még van dolgunk egymással, hogy mi van, ha megbánom, hogy elvágom a cérnaszálakat közöttünk?! Vagy csak azért félnék ezt meglépni, mert nem bízok abban, hogy lesz majd olyan, aki fog szeretni minden hibámmal együtt?"

Ezt a kapcsolatot ön tartotta össze a megalkuvással

Egy ilyen kapcsolat, amely természeténél fogva csak egyenlőtlen lehet, amelyben ön az örök második, akkor jöhet létre, ha az ön önértékelése hiányt szenved. A párválasztásainkban, egy kapcsolat kialakításában és működtetésében kulcsszerepe van az önértékelésünk szintjének. Ha az önértékelésünk pozitív, ha magunkat értékesnek tartjuk, ha látjuk magunkban a szerethetőt, akkor el tudjuk hinni, hogy van olyan ember, aki szintén meglátja ezt, és ezért minket választ. Pont minket, és csak minket. Megalapozott pozitív önértékeléssel felvértezve hihetőnek tűnik, hogy mi magunk ki tudjuk elégíteni a partnerünk testi, lelki és intellektuális igényeit, és valaki boldogan és elégedetten élhet mellettünk. A negatív önértékelés, az önszeretet és önelfogadás hiánya viszont százféleképpen akadályozza a boldogulásunkat a párkapcsolatok terén is.

Előfordulhat olyan, hogy valakinek átmenetileg vállalnia kell a második szerepét. Az élet bonyolult, nem biztos, hogy jó pillanatban találkozunk. Lehet, hogy a szerelemünk egy lezáratlan, boldogtalan párkapcsolatban él, és valóban időre van szüksége ahhoz, hogy felszabaduljon, rendezze a helyzetét ahhoz, hogy aztán csak ránk tudjon figyelni. Ilyen megtörténhet, bár nagyon labilis helyzet, ezért általában nem is tart sokáig. A várakozásra, reménykedésre kényszerített fél, ha nem látja a partnere igyekezetét, lassan elveszti a reményt, a másikba vetett bizalom eltűnik, az ígéretek hihetetlenné válnak, és meghal a meg sem született kapcsolat.

Hogy egy ilyen párkapcsolati helyzet hosszú távon fennmaradhasson, valakinek nagy árat kell fizetnie, nagy engedményt kell tennie, akár a saját maga károsítása által is. És ez nyilvánvalóan nem a megcsaló fél. Számára is járhat egy ilyen helyzet lelkiismeret-furdalással, szorongással vagy a lebukástól való félelemmel, de ha hosszú távon képes ezt fenntartani, akkor a mérleg nyelve inkább az érdekes, kényelmes, izgalmas felé billen.

Az ön dolga ebben a kapcsolatban a megalkuvás és alkalmazkodás, ami tovább rombolja azt, amiben eddig is hiányt szenvedett: a pozitív önértékelését. Ez a kapcsolat – mint mindegyik – üzeneteket közvetít, belső tanulságokkal jár. Az öné valahogy így szól: „meg kell elégednem a második hellyel, kevés vagyok hozzá, hogy az egyetlen lehessek”. A kapcsolatukat összetartó cérnaszálak pedig sajnos nem léteznek, vagy nem elég erősek. Ezt az egyenlőtlen kapcsolatot ön tartja vagy tartotta össze azzal, hogy a saját boldogsága árán is képes volt a megalkuvásra. Ha a partnere is úgy gondolná, még dolguk van egymással, már százszor cselekedhetett volna.

Örülök, hogy már úgy gondolja, többet szeretne az élettől és többet érdemel. Az életünket meghatározó belső üzenetek akár pozitívak, akár negatívak, megvalósítják önmagukat. Ha úgy érzi, már képes az egyenrangú párkapcsolatra, akkor képes lesz arra is, hogy ennek megfelelően jól válasszon.

Másoknak segítek, miközben az én életem szétesik

„Az én problémám elég összetett és fura. Egyszerűen nem tudom megállni, hogy ne segítsek embereknek rendbe rakni az életét (leginkább férfiaknak), miközben hagyom, hogy a saját életem teljesen szétessen. Kezdem a legelején: éltem 5 évig Amerikában egy fiúval, akiről akkor azt gondoltam, életem szerelme. Természetesen vége lett, bár 5 éve nem láttam, de tartjuk a kapcsolatot, mert úgy érezzük, egymásnak mi vagyunk az igaziak. Én nem akarom beadni a derekam a békülésre, mert sok a keserűség. Hazajöttem, elkezdtem a főiskolán egy olyan szakot, amit mindig is csinálni akartam. Ennek lassan 8 éve, már eljutottam az államvizsgáig, de már kétszer nem sikerült. És hogy miért? Mert jött egy újabb szerelem... Angliába mentem ki a fiúval, aki nem beszélt angolul. Semmit sem tudott, mindent elintéztem neki, megteremtettem a karriert számára. Most már nagyon jó vezető állásban van, és mi történt, lecserélt egy fiatalabbra 5 év után, mikor már teljesen egyenesbe ért. Hazajöttem megint, mert egyszerűen nem tudtam feldolgozni a történteket. Most vagyok 35 éves, és még mindig nincs semmim, mert másoknak teremtettem meg a jövőjét. És újra ugyanabban a helyzetben találtam magam. Ismét megismerkedtem valakivel, aki ráadásul 10 évvel fiatalabb. Addig csűrtük-csavartuk a dolgot, hogy most megint Angliába készülünk. És ismét mi történik? Semmit nem tud angolul, nincs semmije, de én elintéztem neki az új munkahelyet, az égvilágon mindent, amire szüksége van, arra hogy ott új életet kezdjen. Persze, ez csak egy ilyen laza, nyitott kapcsolat, de én úgy érzem, megint kezdődik minden elölről. Csak kihasználnak, én meg hagyom magam. Én már nem nagyon akarok elmenni, mert most már be akarom fejezni az iskolát, és elkezdeni építeni az életem, de egyszerűen nem tudom eldönteni, mit is akarok tulajdonképpen. És nagyon-nagyon elkeserít az, hogy valakinek szívvel-lélekkel segítek, mindenféle hátsó szándék nélkül, és ha meghallják, hogy én külföldön éltem, megfordul minden, és jönnek a kérések. Nem tudom, mit tegyek."

Ne a partnereit hibáztassa, szeresse meg magát! 

Először is hadd vitatkozzak egy kicsit az első mondatával! Az ön problémája nem fura, nagyon is mindennapos. Sok ember éli így az életét, segít másokon, egyengeti a partnere, a környezetében élők életét, megtesz, elintéz mindent a többieknek. Ez önmagában szép dolog, segíteni jó, néha el is várhatjuk ezt a partnerünktől egy jól működő párkapcsolatban. A baj ott kezdődik, ha valaki ezt hivatásszerűen teszi, ha közben figyelmen kívül hagyja és hátrébb sorolja a saját vágyait, saját életét.

Ön így építi fel a párkapcsolatait. Rendre olyanokat választ, akik támogatásra szorulnak, akiknek segíthet, akiknek egyengetheti az életét, hiszen ön nélkül lehet, hogy nem is boldogulnának. A kérdés: miért? A válasz az ön esetében is a sérült, alacsony önértékelésben keresendő. Megfelelő önértékeléssel el tudjuk hinni, hogy „csak úgy”, magunk miatt vagyunk szerethetők. Ha az önértékelésünk viszont alacsony, ha magunkat sem tudjuk elfogadni, akkor érezzük úgy, hogy kell még valami extra. Segítenünk kell, áldozatot kell hoznunk, szolgálatot kell teljesítenünk. Hátrább kell sorolnunk a saját életünket, a saját igényeinket, és a másikért kell élnünk, a másikért kell dolgoznunk. Ez a hátralépés egyébként is jól megy egy önértékelési válsággal küzdő embernek. Hiszen pont ez a probléma lényege: tudattalanul úgy dönt, a saját élete, a személyisége, az igényei kevesebbet érnek, mint a másoké.

Most újra egy tíz évvel fiatalabb, angolul nem beszélő partner érkezik az életébe, aki bizonyára szívesen venné, ha egy laza, nyitott kapcsolatban (ez magyarul egyébként azt jelenti, „én nem vállalok, nem ígérek semmit”) elindítaná az angliai karrierjét. Nem unalomig ismert már ez a helyzet? Egészen biztos abban, hogy újabb öt évet akar ezzel tölteni?

Ne hibáztassa a partnereit, és ne is bennük keresse a megoldás kulcsát! Bár nyilván úgy éli meg, hogy kihasználják önt, és ez az ön szempontjából biztosan így is van, mégis inkább az lenne a furcsa, ha a partnerei nem fogadnák el a segítséget, amikor szükségük van rá. Ne felejtse el, ön választ! Bár tudattalan, de mégis az ön döntése, hogyan épít fel egy kapcsolatot, mit ad, és mit kér.

Ha végre a saját életét akarja élni, és nem egy újabb segítő kapcsolatba bonyolódni, akkor először is önmagát kell megszeretnie, önmagával kell jó viszonyba kerülnie. Az önértékelését kell ahhoz fejlesztenie, hogy képessé váljon egyenrangú kapcsolatokra. Ebben a munkában minden segít, ami közelebb visz önmaga megismeréséhez, és elfogadásához: könyvek, önismereti csoport, pszichoterápia. A sérült önértékelés oka legtöbbször a gyerekkorban, a szülőkkel való kapcsolatban rejtőzik. Ennek feldolgozása, és megértése is ön előtt áll.