„A narcisztikus személyiségzavarról szóló tömörebb vagy hosszabb leírások leginkább a megfigyelhető vonásokra és főleg a magatartásra összpontosítanak, de a belső, rejtett részt, a dinamikát és az okokat nem világítják meg” – véli Bánki György pszichiáter, akinek tavaly megjelent könyve, A legnagyszerűbb könyv a nárcizmusról pont azért olyan értékes és izgalmas olvasmány, mert a lehető legközelebb hozza ezt a bonyolult jelenséget a laikusokhoz, miközben egy csomó félreértést helyre tesz. Sőt, a szerzőnek még azt is sikerült elérnie, hogy olvasás közben folyamatos önvizsgálatot tartsak; hogy átértékeljek egy-egy fontos vagy éppen jelentéktelennek tűnő mozzanatot az életemből. Bánkival a Café Vian Gozsduban beszélgettünk. Ott, ahol ezen a köteten éveken keresztül dolgozott.
Bizonyos vonások miatt elég sok mindenkire ráfogjuk, hogy narcisztikus, de maga a személyiségzavar ennél jóval súlyosabb probléma. Meg lehet határozni, hogy mikortól számít valaki kórosan narcisztikusnak?
Nagyon nehezen. A narcizmust azonosíthatjuk az önbecsüléssel és önszeretettel is, ami lehet jó, közepesen jó és rossz is. De a kóros narcizmus, ami a pocsék, szenvedést okozó önértékelés elrejtése egy különlegességet sugárzó, ezzel ellentétes álca mögé, vegyülhet egy csomó más dologgal. Ráadásul annyira fokozatos az átmenet a kielégítő és a szörnyű önbecsülés között, hogy nem egyszerű külön kezelni az egyes vetületeket. Egyrészt talán onnantól számít kórosnak, amikor már nagyon nagy számban és intenzíven vannak jelen olyan tulajdonságok, mint hogy az illető iszonyatosan fontosnak tartja magát; mindig csak a saját érdekei hajtják; nincs igazán empátiája; feljogosítottnak érzi magát például arra, hogy neki nem kell sorba állnia, vagy hogy a színházi előadásnak meg kell őt várnia, ha elkésik; és hogy az ő véleménye egy abszolút igazság. Emiatt pedig az emberi kapcsolataiban is lehet könyörtelen és kizsákmányoló. De nem elég, hogy a környezet számára kényelmetlen mértékben halmozódnak bizonyos tulajdonságok. Ugyanilyen fontos, hogy ez az emberi személyiség valójában másként működik, mint az egészséges, és ez az, amit többek között a sématerápia nagyon jól szemléltet.
Mi a sématerápia lényege?
Tömören az, hogy a személyiségzavarokban elkülönült én-részek tudnak aktiválódni, vagyis nem igazán érik össze, hogy én ki vagyok. Bizonyos személyiségrészeim nagyon intenzíven működnek úgy, hogy egymással néha alig állnak kapcsolatban, és ami az egyik állapotomban evidencia, az a másikban szinte eltűnik. Ez leginkább a borderline zavarnál figyelhető meg, de a narcizmusra is igaz. A narcisztikus nagyon stabilan tudja tartani azt az én-állapotot, hogy ő csodálatos és különleges. Ugyanakkor a nagyzásosság fenntartásához állandó tápanyag kell, amit a narcisztikus a környezetétől kaphat meg. Vagyis miközben tagadja, hogy függene bárkitől, tulajdonképpen mindenkitől és mindentől iszonyatosan függ, hiszen a csodálat és a különlegesség impulzusait mások lapátolják neki. Nézz meg engem, ahogy itt ülök a saját asztalomnál, interjút adok és közben még fotóznak is. Ennél csodálatosabbat egy narcisztikus el sem tud képzelni magának!
De ez a lapátolás nem mehet a végtelenségig.
Erről van szó. Idővel a partner elfárad, a gyerekek kamaszodnak, egy kábé tisztességes választáson a másik párt is nyerhet, a beosztottaknál betelik a pohár, és a szépség is megfakul. Akár kisebb, akár nagyobb apadásról van szó, ilyenkor a narcisztikusnál beüt a fájdalmas elárvultság és csökkentértékűség érzése, és a magányos gyermek állapotába kerül. Ez az igazi tapasztalata, nem az, amit a külvilágnak megmutat. Ő egy megsebzett, becsapott gyermek, akit érzelmileg elhanyagoltak és magára hagytak, és ezért kénytelen volt kitalálni, hogy mivel csikarhatja ki a megbecsülést és a különlegességet. Átlagos helyzetben ezt az elkeseredett én-állapotot - ha nincs közönség - önlenyugtató (tévézés, internetezés, alkoholfogyasztás) vagy önizgató tevékenységekkel (amfetamin, szexuális kalandok, extrém sportok) igyekszik elkendőzni önmaga elől.
Szóval az, amit a felszínen látunk, abból fakad, hogy a narcisztikust gyerekként kihasználták vagy elhanyagolták?
És megszégyenítették. Van egy kifejezés, a „narcisztikus együttműködés rendszere”, amit eredendően olyan családokra alkalmazok, ahol a szülők valamilyen – inkább rafinált, mint nyílt – eszközökkel úgy intézik a gyerekek sorsát, hogy az maguknak a szülőknek kedvezzen, az ő önbecsülésüket támogassa. Ott van a nyolc éves Pistike. Otthon tök hideg a hangulat, de amikor anyuka fociedzésre viszi a gyereket, akkor ő is mindig jókedvű, együtt dalolnak. Pistike ilyenkor azt érzi, hogy ő egy jó gyerek, arról pedig mit sem sejt, hogy anyukájának tetszik a fociedző. Hazafelé már nincs olyan fene nagy jókedv és persze Pistike nem azon agyal, hogy anyukája becsapta, hanem azon, hogy biztosan megint elrontott valamit. De fogalma sincs, hogy mit. Ettől kezdve igyekszik kialakítani egy olyan személyiséget, aki majd mindenféleképpen tökéletes lesz a világ szemében. Kívülről teljesen normálisnak tűnhet egy olyan család is, ahol a gyerek úgy érzi, csak akkor fogadják el, csak akkor kap valamiféle elismerést és szeretetet, ha lojális, ha gondozza a szülők lelki életét, ha szépen táncol vagy jó jegyeket hoz haza, vagy ha apuka aranyos pici fia vagy lánya.
Nekem azonban már eleve gyanús, amikor a terápián azt állítja valaki, hogy neki milyen fantasztikus gyermekkora volt. Az ugyanis, hogy a család jól teljesít, jól működik, gyakran a szülői propaganda része, amivel a gyerek kényszerűen azonosul. Előfordul, hogy a páciens először viccesnek, kedvesnek ír le egy gyerekkori emléket, aztán néhány hónap elteltével már zokogva idézi fel újra ugyanazt a történetet, mert rájött, hogy ebben a sztoriban őt valójában megalázták, megbántották; hogy nem vele együtt, hanem rajta nevettek a „szerettei”.
Szóval azok a gyerekek hajlamosabbak átélni és aztán felnőttként veszélyeztetve lenni a szégyentől, akiket nem becsültek meg eléggé. Egy narcisztikus számára az, hogy ő igazából kicsoda, egy szégyenforrás. Amikor a valódi önmagával „találkozna”, akkor szégyellnie kellene magát, amikor pedig nem kell szégyenkeznie, akkor nem a valódi önmagát adja.
Mennyire tudatos náluk ez a működésmód?
Vannak narcisztikusak, akik egyáltalán nem tudnak arról, hogy valójában mit csinálnak, és vannak érzékenyebb, reflektívebb típusok, akik tudnak róla, de nem tudnak tenni ellene. És olyanok is vannak, akik szenvednek, hogy olyanok, amilyenek és akarnak is tenni valamit. Újabban előfordul, hogy valaki azért jelentkezik terápiába, mert azt gondolja magáról, hogy narcisztikus.
Van, aki bekopog, hogy jó napot kívánok, én narcisztikus vagyok és szeretnék segítséget kérni?
Igen, ez ma már egyáltalán nem ritka, hiszen elég sok mindent magunkra vonatkoztathatunk az interneten keringő információáradatból. Az más kérdés, hogy ebből mi igaz és mi nem. Persze alapvetően nem így szokott lenni: az emberek leginkább azért mennek terápiába, mert szenvednek valamitől, mert üresnek, lehangoltnak, szorongónak érzik magukat, vagy mert mások szenvednek tőlük és azt tanácsolják nekik, hogy forduljanak szakemberhez.
Hogyan lehet egy terápiában együttműködni egy olyan emberrel, aki alapvetően nem tűri, ha irányítják, ráadásul még a múltját is „felbolygatják"? Mennyire nehéz a dolga a terapeutának?
Rengeteg nehézség léphet fel ezen az úton és sokszor zsákutcába szalad, sikertelenül végződik a terápia. Az első számú kérdés az, hogy meg tud-e maradni a narcisztikus egy őszinte emberi kapcsolatban úgy, hogy alapvetően nem feltételezi, hogy ilyen egyáltalán létezik. Ha pedig eljutunk oda, hogy kicsit már hisz a bizalmon alapuló emberi kötődésekben, újra és újra vissza kell találnunk egy olyan klímához, amiben mind szabadabban mer önmagává válni, és nem kell állandóan fensőbbségesnek, sikeresnek, elismerést kicsikarónak, kontrollálónak vagy dominánsnak lennie. Meg kell találni egy egyensúlyt, hogy a konfrontáció miatt ne érezze magát kényelmetlenül, ne higgye azt, hogy folyton megszégyenül, ugyanakkor azt is jelezni kell neki, ha a terapeuta megbecsülését veszélyezteti. Ha érzések jelennek meg, az nagyon jó jel. Amikor ugyanis engedni kezdenek a grandiozitás merev határai és az illető már nem akar minden áron vasbeton szilárdságúnak tűnni, akkor valamilyen érlelődés zajlik, elkezd egységes személyiséggé válni.
Milyen társra vágyik egy narcisztikus, és kik azok, akik vonzódnak egy ilyen személyhez?
A kóros narcizmusban a kapcsolat a hatalom játszótere. Aki behódolásra hajlamos, bizonytalanabb, labilisabb vagy önfeláldozó típus, az nagyon jó kiegészítője, tükörtartója lehet a narcisztikusnak. Legalábbis egy darabig. A borderline-ok különösen intenzív kapcsolatot tudnak kialakítani vele, mert képesek időről időre egy olyan tetszetős énjüket mutatni, amire a narcisztikusnak szüksége van. Ilyenkor néhány hét nagyon nagy együttműködésben telik, de mivel mindenki sebezhető – csak másképpen –, az egyik az alávetettségbe vagy a fájdalomba menekül, a másik pedig hűvös, fölényes és kritikus lesz. De a partner lehet néha egy teljesen egészséges, nagyon nagy teherbírású személy is, aki kitart, egyszerűen mert szereti a társát, vagy mert ott vannak a gyerekek meg az anyagi biztonság.
A narcisztikusnak azonban csak egy mindent kielégíteni tudó személy felel meg igazán, viszont nem érdekli, hogy ki ez a valaki valójában. Természetesen tud idealizálni és dicsérni is, csakhogy ezt nem feltétlenül azért csinálja, mert szereti a másikat, hanem azért, hogy újra meg újra megszerezze tőle a figyelmet és a csodálatot. A kontrollálással, a manipulációval és kizsákmányolással viszont csak ennek ellenkezőjét fogja elérni. Erre van egy találó paradoxon: a narcisztikus sosem tud elég narcisztikus lenni ahhoz, hogy megkapja, amit szeretne. Merthogy minél narcisztikusabb, annál nagyobb az esélye, hogy elveszíti, amit nagyon meg akar kapni.
Akkor hogyan lehet „jól” bánni egy narcisztikussal úgy, hogy közben mi se merüljünk le?
Ez egy nehéz kérdés, bárcsak tudnánk konkrét tanácsokat adni! Azért nem lehet ezt „jól” csinálni, mert a narcisztikus igényei is folyton változnak. Ami ma még működik, az holnap már nem feltétlenül fog. Nagyon fontos, hogy tekintettel legyünk az érzékenységére és a kiemeltség iránti vágyára, ugyanakkor a saját megbecsültségünket és határainkat is tartsuk szem előtt. Olyan dolgokat vállaljunk csak be, amiket tényleg meg tudunk csinálni. Egy kevésbé szoros kötődésnél ez a határbeállítás működik is, egy párkapcsolatban vagy egy szülő-gyerek viszonyban azonban már iszonyú nehezen megy, ezért sem okos döntés ilyenkor tanácsokat osztogatni. A másik fontos dolog, amire érdemes magunkat rendszeresen emlékeztetni, hogy a narcisztikusak nagy része maga is szenvedő ember, és egyáltalán nem az a célja, hogy a másikat bántsa, hanem hogy a lehető legtöbb figyelmet, pozitív megkülönböztetést és csodálatot kapja tőle. Ez talán már egy jó kiindulópont az együtt éléshez – vagy az együttérzéshez.
