Miért nem tudom, hogy függő vagyok?

Annak a pillanatnak súlya van, amikor valakinek először hagyja el a száját az a két szó: függő vagyok. Azon túl, hogy egy ilyen mondatnak talán drámai hangzása van, sok mindent jelenthet. Jelentheti a személyes mélypont átélését és a változtatás szándékának megfogalmazódását. Jelenthet egy új identitást, mely feladatokat, de a korlátokkal együtt lehetőségeket is kijelöl a jövő tervezésére nézvést. Jelentheti a betegségbelátás kialakulását, egy krónikus betegség fennállásának jóváhagyását. És jelentheti a felépülés napról napra történő megerősítését is annak tudatosítása, hogy mivel is áll szemben egy szenvedélybeteg. Mégis miért van ekkora jelentősége a felismerésnek? És miért olyan nehéz eljutni ehhez a kétszavas tőmondathoz?

Mit látnak mások, amit a függő nem?

Meglehetősen gyakori, hogy a családtagok, a barátok vagy a munkatársak előbb felismerik a függőségre utaló jeleket, mint maga az érintett. Az már változó, hogy a környezet részéről milyen megítélés alá kerül a szerfogyasztás, de többnyire közvetett vagy közvetlen módon eljut az üzenet az érintetthez: valami változásra szorul. Ha van a függőségnek forgatókönyve, akkor abban a környezet első jelzéseit követően még nem a betegségbelátás jelenete szerepel. Hogy ez miért várat magára legtöbb esetben, abban bizonyos elhárító mechanizmusok is szerepet játszhatnak.

Mit jelent az elhárító mechanizmus?

Az elhárító mechanizmusok fogalma a pszichoanalitikus irányzathoz, és mindenekelőtt Anna Freud nevéhez köthető. Az elhárító mechanizmusok olyan, többnyire tudattalan folyamatok, melyeket az egyén a kellemetlen érzések és a szorongás ellenében működtet, hogy a személyiség viszonylagos egyensúlya fennmaradjon, célja tehát a védekezés. Kitartó önismereti munkával az egyéni elhárító mechanizmusok tudatosíthatóak, ez pedig hosszabb távon a problémákkal és a hozzájuk kapcsolódó kellemetlen érzésekkel való megküzdést is segítheti. Az elhárító mechanizmusok és a személyiség kapcsolatát úgy lehet elképzelni, mint egy személyes térképet, melyen bizonyos működésformák túlsúlyban vannak, míg más mechanizmusok kisebb arányban szerepelnek. Miközben mindenkinek a személyisége más és más személyes térképet rajzol meg, elmondható, hogy a függőség természete bizonyos elhárító mechanizmusok dominanciájának kedvez. Mik ezek?

Vegyük sorra őket

Tagadás

Miközben egy másik elhárító mechanizmus, az elfojtás esetében a szorongáskeltő tartalmak a tudattalan szinten rekednek meg és nem fogalmazódnak meg tudatos módon, addig a tagadás esetében tudatosabb munka zajlik. A tagadás során tények, események valósága cáfolódik meg. Azokra a tartalmakra terjed ki a tagadás, melyek az egyénileg átélt szorongás gyökerei. Ez lehet az egyik oka annak, hogy a szenvedélybeteg nem mutat belátást saját függőségére nézvést, vagy nem látja reálisan a következményeket. "Nem vagyok függő, nincs problémám az alkohollal vagy a drogokkal" – tagadás fázisában ezek lehetnek a vissza-visszatérő mondatok. Nincs: ez a kulcsszó a szenvedélybetegséggel való viszony leírásában akkor, ha az egyén tagadásban van.

Bagatellizálás

A tagadáshoz közel áll, mégsem ugyanaz. Ez az az elhárító mechanizmus, ami redukál, kiradíroz, kiretusál egyes mozzanatokat. Bizonyos események, történések következményei új színezetet kapnak. Csak két üveg sör fogyott el, csak akkor fogy az alkohol, mikor nehéz időszak van, csak ittasan van konfliktus a házastárssal, az ivás még mindig jobb, mint a drogozás. Ilyen és ehhez hasonló, olykor kifogásnak hangzó mondatok fogalmazódnak meg bagatellizálás által. A szorongáskeltő helyzet tulajdonképpen lelepleződik, de súlyát veszti a bagatellizálás során.

Projekció

A projekció más szóval kivetítést jelent, és valóban ez történik az elhárító mechanizmus gyakorlása során. Az egyén érzései és gondolatai, melyek szorongásának forrását jelentenék, kivetülnek egy másik személyre. Projekció során könnyen hihetjük azt, hogy valaki neheztel ránk, amikor valójában mi magunk érzünk haragot a másik személy iránt. Valójában a saját haragunkkal kell valamit kezdenünk, amit a másik személy iránt érzünk, így ezt átirányítjuk a másik félre. Összességében tehát egy másik személynek tulajdonítunk egy olyan érzést, ami a sajátunk, de az érzés akadálytalan átélése vállalhatatlan szorongást jelent. Nagyon gyakori elhárító mechanizmus függőségben.

Racionalizáció

Nincs tagadás, nincs projekció, ellenben adódik egy vagy több logikusnak és ésszerűnek tűnő érv a szorongáskeltő helyzet feloldására. Klasszikus magyarázat lehet az ivásra az, hogy mindenki más is iszik. De ennél szövevényesebb és összetettebb összefüggések is felállíthatóak. Tulajdonképpen egy egyenlet születik, melynek az eredménye a racionalizáló felet igazolja. Ez a fajta önigazolás veszi el a szorongás élét.

Ha nem így, akkor hogyan?

Az elhárító mechanizmusoknak nyilvánvaló és jól körvonalazható funkciójuk van, ugyanakkor a problémakezelés tudatossá tételével hatékonyabb megoldások érhetőek el. Ez a feladatkitűzés a terápia gerincét jelentheti, hiszen fontos szem előtt tartani, hogy a függőség nem csupán egy választott szer kényszeres és kontrollvesztő fogyasztását jelenti. A személyiség egésze érintett, így a személyes működés teljes körű megmunkálása jelenti az átfogó kezelést. Amit a függőség aktív szakaszában a hozzátartozók, a munkatársak, az ismerősök észrevesznek és más-más formában visszajeleznek, az a terápia során új kontextusba kerül. Kialakulhat egyfajta önreflexió, amit a sorstársak meg tudnak erősíteni. Csoportos terápiákban gyakran adott a visszajelzés lehetősége, a csoportban történő terápiás munka egyfajta tükröt tud tartani az egyén elé, ami pontosabb rálátást enged a saját a működésre nézvést. Ez a rálátás segítheti a változást, illetve a felépülést, ami jóval több, mint csupán a szer letétele.