Múlt héten rendezték meg a Pszinapszist, ahol izgalmas pszichológiai-tudományos előadásokat, érdekes megszólalókat hallgathattak az érdeklődők – de ami még ennél is jobb, hogy műhelyfoglalkozásokon is részt lehetett venni. Pszichológus végzettségű kolléganőmtől eltérően nekem nagyjából semmi közöm a pszichológiához, mert bár hallgattam főiskolán, már semmire sem emlékszem belőle. Problémáim, persze, nekem is vannak, pont ezért is éltem a lehetőséggel, hogy hagyhatom magam analizálni.
Dr. Reinhardt Melinda Kapcsolataink képekben és alkotásokban műhelyét néztem ki magamnak, ahol azt ígérték: rajzokon és agyagozáson keresztül analizálhatjuk ki egymást és magunkat. „A rajzolás az alkotási folyamat olyan lehetőségét adja a belső, lelki tartalmak kivetülésének, mely a tudatos tartomány alatti régiókat is megmozgatja. Az önkifejezésnek ez a mélyebb, nyelven túli formája a személyiség szimbolikus megjelenítését teszi lehetővé. A vizuális mintákon keresztül olyan archetipikus elemek kerülhetnek felszínre, mint például alapvető emberi kapcsolataink mintázatai vagy éppen azok hiánya" – ez állt a hivatalos leírásban. Nehezen adom át magam ezeknek a feladatoknak, de mivel itt nem kell gondolkodni, csak cselekedni, ennél a műhelynél maradtam. És hogy milyen volt? Megpróbálom összefoglalni, bár túl sokat nem adott.
A workshopon az elmélettel nem foglalkoztunk, hogy több praktikum férhessen bele a 3 órásra tervezett programba. Pont ezért a bemutatkozó kör után (tudják, kik vagyunk, miért vagyunk épp ott, ahol, bla-bla) máris a 60 másodperces rajztesztet (Sixty Second Drawing Test, SSDT) töltöttük ki, aminek lényege, hogy kapcsolatainkat körökkel ábrázoljuk. A teszt egy egyszerű kapcsolat- és kötődésvizsgálati eszköz, célja pedig az, hogy a lehető legegyszerűbb rajzokkal mérje fel a vizsgált személy első, spontán reakcióit. Hát, bőszen rajzoltam is a köröket, anyámat közelebb, apámat távolra, a problémáim pedig egyszerűen elnyelték az engem ábrázoló kört.
A feladatot félretettük, mert ezután agyagozni kezdtünk: itt valamely kapcsolatunkat 3D-ben kellett ábrázolnunk. Én igyekeztem nem gondolkodva alkotni valamit, direkt nem képzeltem el előre, mit fogok készíteni, és hagytam, hogy a fejem helyett a kezem vezessen. Az elmélyült munka után kielemeztük (pontosabban elmondtuk, ki mit lát) egymás munkáit, de az enyémre már pont nem maradt idő rendesen, mert már így is kicsúsztunk a három órából. A rajzot, ugye, korábban félretettük, el is maradt az elemzés a végén, de szerencsére azt lehet könyvből pótolni. Csak aztán nehogy félrediagnosztizáljam magam és rájöjjek, hogy egy lelki roncs vagyok, akinek csak az a vágya, hogy legyilkolja a 4-es 6-os utasait.
Összességében végül nem kaptam túl sokat ettől a kurzustól, de ennek nem az az oka, hogy rossz volt a tanár, hanem hogy nem sikerült olyan mélyen belemenni az alkotásom elemzésébe, ahogyan azt elképzeltem – helyette csak a felszínt kapargattuk, azt pedig eddig is ismertem. Ennek ellenére szívesen folytatnám a módszert, bár mivel az elmélet elmaradt, számomra az sem derült ki, hogy et önállóan használják-e vagy a terápiás foglalkozás részeként került sor a rajzoltatásra.
