Női vonzerő

Vajon hol terem a női szépség? Valahol mélyen legbelül, vagy mégis az elvárások melegágyából kelnek ki önmagunkkal szemben támasztott igényeink is?

Tari Annamária

„Kislánykorában gyűlölte az arcát, de tudta, van stílusa – ezt naponta legalább egyszer megállapította –, és nagyon csinos, arányos a teste, a nyaka pedig észvesztően hosszú. Ó, igen, és persze az iróniája. Sznob volt, az is akart lenni.
…
Kétségtelenül volt benne valami üde báj, ami sok esetben majdnem elegendőnek bizonyult, bár sosem pótolta a valódi szépséget. Főleg nem azután – ez is kislánykorában történt –, hogy az anyja egyszer kitépett a Cosmopolitanből egy kozmetikai reklámot, az orra alá nyomta, és lelkendezve ujjongani kezdett:
– Ez a szépség!
Mintha pusztán az, hogy rámereszti a szemét a képre, elegendő volna ahhoz, hogy ő is olyanná váljon, mint azok a manökenek.
(Arthur Miller: A csúnyácska lány, Szukits Kiadó, 2000)

A nők általános szorongása és alapkérdése szokott lenni, hogy „elég szép vagy vonzó vagyok?”. Sokan komoly gátlásokkal küzdenek, vannak, akik nem szeretik külsejüket, és vannak, akik bármikor cserélnének egy-egy ismert arccal, ha azt gondolják, ők sikeresebbek vagy boldogabb életet élnek… miközben az igazi női vonzerő nem csak a kilóktól és az alaktól függ, hanem sokkal inkább a női identitástól. Ez a koragyerekkorban kialakuló tudattalan tartalom az, amely meghatározó lesz a nőiség kialakulásában. A külső értékelése nagyban attól függ majd, hogy a saját tudattalan tartományában egy nőnek milyen „nőalak” létezik. Akiknek a kilók és a derékméret kizárólagos fontosságú, általában lemondanak akár a belső szépségről is, mert kisebb súllyal esik a latba. Sokszor hangoztatott vélekedés, hogy egy nő értékét az határozza meg, mennyire tetszik a férfiaknak, miközben a legfontosabb tényező az, hogy önmagát mennyire fogadja el valaki. A női identitás fontos része természetesen a szexualitás és az erotikus kisugárzás is. Ez viszont nem azt jelenti, hogy az igazi nő egy profi szexbomba, hanem arról, hogy úgy tud viselkedni, még csadorban is, hogy kiváltja a másikban a vonzódást. Ezek sosem tudatos gesztusok, tehát nem megtanulható ismeretekből állnak. A belső énkép és női testkép harmóniája adja ezt a jó összhangot.
Ma a fogyasztói társadalomban a nők nagy része, ha tükörbe néz, nem egyértelmű, hogy jó érzéseket él át. Van, aki nem szereti az arcát, annak részeit súlyos kritikával szemléli, esetleg soha nem is fókuszál a problémás területre. Létezik olyan, akinek hiába mondják az ismerősei, hogy helyes az arca és kedves a mosolya, ezt képtelen elhinni, vagy, ha elhiszi, gondolatban hozzáteszi, na igen, de a derekam… Ilyenkor a saját külsővel kapcsolatos belső tudattalan kép rosszabb, mint a realitásban érzékelhető, ez akadályozza a pozitív érzelmi viszony kialakítását a saját testtel. Ha a médiában a tökéletes látszik, akkor minden egyéb, nem trendi és nem szabályos arcot akár csúnyának is láthatnánk. Úgy látszik, ez meg is történik minden olyan esetben, ha az önértékelés és az önbizalom egy nőben nem optimális.
A médiában látott képek összehasonlításra ösztönöznek, hogy milyenek vagyunk, illetve milyennek kellene lenni. A mozi és a reklámok segítettek létrehozni a testi megjelenés új szabványait, miután tudatára ébresztették a tömegközönséget, mennyire fontos a „jó külső”.
A képeken mindig karcsú, csillogó szemű, szép emberek láthatók a meztelenség különböző fokozataiban, akik élvezik a testedzést és az életet. A kövér embereket általában letörten, komoran ábrázolják, vagy mulatságos figurák, egy letűnt kor maradványai. A XX. század figyelemre méltó vonásainak egyike Theodore Zeltin szerint a sovány nő győzelme a kövér felett. A fogyasztói kultúrában a karcsúság összekapcsolódott az egészséggel, és a szépség megkoronázta ezt.
Naomi Wolf szerint sebészeti korban élünk, melyben a nők egyre nagyobb hányada dönt a műtéti beavatkozás mellett, mert képtelen elfogadni saját természetes testi állapotát. Ezek az operációk egyáltalán nem veszélytelenek, nem fájdalommentesek, és sok újabb műtéti folyamatnak a hosszú távú következménye sem ismert. Mégis, a plasztikai sebészet az egyik legjobban virágzó ágazat, mert a nők a szépségért – mint mindig – mindenre képesek.
Mintha egyetemleges tudássá vált volna, hogy bármi átalakítható, és aki tesz önmagáért, az él ezekkel a módszerekkel is. Kétségtelenül léteznek azok a műtéti helyzetek, amikor kikerülhetetlen az alkalmazásuk, pl. 30-40 kilós fogyásnál, hiszen a bőr ilyenkor már nem képes rugalmasan reagálni. De vélhetőleg több az olyan eset, amelynél az indító ok az elégedetlenség, a saját testtel kapcsolatos szorongások, a félelem az egyedülléttől vagy egy partner elvesztésétől.
„Lehet, hogy a teljesen egészséges nők kevésbé elégedettek a testükkel, mint a rokkantak: egy, a The New York Timesban idézett tanulmány szerint általában a rokkant emberek összességükben megelégedettségüket fejezik ki testükkel kapcsolatban – míg, amint láttuk, az ép testű nők nem. A San Franciscó-i öböl környékén minden negyedik nő alávetné magát kozmetikai sebészetnek, ha adva lenne a lehetőség.” (Naomi Woolf: A szépség kultusza)
Aki a külsejétől várja élete megoldását, valójában nem hisz önmagában. A szépség olyan fogalom, amely a belső kisugárzást és a jó harmóniát jelenti, nem pedig a tökéletes csípőméretet és duzzadó ajkakat. Ha a világ úgy működik, hogy a rosszabb önértékelésű nőket szorongásban tartja, akkor ezen csak saját erővel és energiával lehet változtatni. Az autonómia azt is jelenti, hogy az uniformizált trendek mellett a saját életvezetés és értékrend szilárd, nem dől be a reklámok és a média súlya alatt…

Horváth Gergely

Ha az a kérdés, hogy érdemes-e kés alá feküdni, avagy a plasztiktól robban-e a bomba nő, akkor a válasz: miért ne?! Ha valaki néhány kiló mínuszért képes megcsapoltatni magát, vagy ajakduzzasztás, mellnagyobbítás céljából implantátumot beültetni, esetleg vállalja az örök mosollyal (vagy épp mosolytalansággal) a botox kockázatát, az komoly, de legalábbis komolyan veendő beavatkozást vállalt szépségéért. Kérdés persze, hogy ez az önként vállalt fájdalom nemesíti-e a célt.

Szerintem evolúciós zsákutca, hogy a ma érvényes női szépségideál valami olyasmi, amit csak laboratóriumi körülmények között lehet előállítani. Persze mi mást várunk egy olyan világban, amelyben a mérték- és irányadónak tekintett férfimagazin bevallottan számítógéppel retusált aktfotót hoz nyilvánosságra?! Ha egy playboy valóban (példának okáért) Liptai Claudia hárommilliót érő, csupasz testét nézegeti egy magazinban, akkor az nem a telt idomú, érett hölgyek dicsérete, hanem natúr kukucska. És amit lát: fikció.

Vonzerejük alapvető feltétele, hogy a nők elfogadják önmagukat. Ám ez egy városi környezetben, ellentétes irányú ideák világban élő nő számára véleményem szerint szinte lehetetlen, mert – hacsak nem áll kikezdhetetlen, az egész életére és életvitelére kiható, stabil világnézeti alapokon – az ént folyamatosan csiklandozza, irritálja vagy épp sérti az elérhetetlen ideálokat sugárzó kulissza, legyen az a média, egy bevásárlóközpont vagy egy wellness-szalon. Nehéz valódi önmagunkat meglátni a tükörben, ha lelki szemünk előtt folyamatosan plakátfiúk és plakátlányok jelennek meg! És akkor ott van még az is, hogy a nőmozgalmak által megfogalmazott női szerepekben és szerepeknek is meg kellene felelni, ám ezek az elképzelések néha már önmagukban is szerepzavarban vannak. Van tehát mivel küzdenie egy harmóniára törekvő nőnek.

Ahogy a feminizmus erősödésével a férfiak elvesztették szerepeikhez utat mutató iránytűjüket, úgy veszítettek el valamint a nők is. Valamit, amit nem lehet ideológiai viták tárgyává tenni (nem észérv), mégis, valami a lényegből: ez a szelídség. A szelídségen nem mulyaságot vagy valamiféle passzív attitűdöt értek, hanem épp ellenkezőleg: a valósághoz való aktív be- és elfogadó viszonyt. Harcot nem, de küzdelmet igen. A nő, mint „a szív elrejtett embere a szelíd és csendes lélek el nem múló díszével” már nem feladat, minta, cél, és pláne nem életprogram. Pedig a szelídségnél nincs lefegyverzőbb és egyben hatékonyabb érveléstechnika, hiszen arra vesz rá, hogy önként tedd, amit (talán) nem akarsz. A szelídség a békét hordozza, a béke a beszélgetést, a beszélgetés a másik megértését.

Az öntudatos, modern nő általában férfiakkal harcol az érvényesülésért. A szelíd kooperál velük. És nincs jó helyzetben, mert az emberi kapcsolatainkat sokszor a dzsungeltörvények jellemzik, és ilyen terepen „evolúciós” szempontból a szelídség felér az önként vállalt kivégzéssel. Legalábbis első blikkre, mert valójában a szelídség megvédi magát!

A női vonzerő elérésénél tehát minden legyen gyanús, amiért úgymond izzadni kell. Le lehet szállni a szobabicikliről, ki lehet jönni a szoláriumból, és nem kell még egy sakktornát nyerni. Az egyik maximálisan trendi női magazin címlapján például egy fiatal színésznő látható, akit a fotó mellett így idéznek: „akkor vagyok szép, ha szeretnek”. Az biztos, hogy a felénk irányuló szeretet nélkül alacsonyabb fokon ég még a nősugárzó is, de talán az is igaz, hogy nagy és alapvető boldogságot okoz az életünkben, ha mi szerethetünk. Ha tudunk szeretni – és ha van kit. És ha ez a boldogság, és ha a boldog ember szép, akkor máris bezárult a kör; aki szeret, máris szép.
Szeretni szelíden, és nem azért, mert megérdemeljük – ellenállhatatlan erő.

« előző rész || következő rész »

Tari Annamária

Pszichoterapeuta, pszichoanalitikus kandidátus

Első diplomáját gyógypedagógusként szerezte, majd az ELTE pszichológia szakán végzett. Klinikai szakpszichológusi és pszichoterapeuta szakvizsgát tett. Fiatalkori álmát váltotta valóra akkor, amikor pszichológusként kezdett dolgozni, és szakterületének a pszichoanalízist választotta. A nagyközönség először az MTV Repeta című magazinműsorában ismerhette meg mint tanácsadót. Majd a közszolgálati televízióknak, a VIVA zenecsatornának, az RTL-nek és a Magyar Rádiónak köszönhetően nevét határon innen és túl sokan megismerhették. Rendszeresen publikál. Első könyve 2003-ban jelent meg Intim szféra címmel, melyben a 17–25 éves korosztály problematikájával foglalkozik. Tavaly látott napvilágot a Sejtem című kötet, melyben a rákos betegek pszichés problémáinak kezeléséről olvashatunk. Számos publikációját olvashatjuk weboldalán, a www.tariannamaria.hun. Egyebek mellett olyan témákról: mint például a munkaalkoholizmus, a blogolás vagy éppen az étkezési zavarok. Tari Annamária a pszichoterápia mellett kommunikációs és médiatréningekkel és oktatással is foglalkozik.

Horváth Gergely

Rádiós műsorvezető, író

1972-ben született Budapesten.
A Berzsenyi Dániel Gimnáziumban érettségizett, majd az ELTE BTK történelem szakán folytatta tanulmányait. 1995-ben kerül a Magyar Rádió Petőfi adójához, ahol olyan műsorok készítésében vett részt, mint például a Reggeli Csúcs, Moziklub, Egy férfi, egy nő. 2007-ben az Európa kiadó gondozásában jelent meg első regénye, A szív útjai.

Jelenleg az MR2 Petőfi rádióban mixeli a popot a kultúrával.

Üzenj a szerzőknek