Hol tanultad a divatfotózást?
A Moholy-Nagy Művészeti Egyetemre jártam fotó szakra, és harmadévben döntöttem el, hogy ezzel szeretnék foglalkozni. Egyrészt azért, mert egy lehetséges út, hogy megéljek a fotózásból, másrészt nagyon izgalmasnak találom ezt a közeget – a divat iránti érdeklődésem régebbi, mint a fotóval való elköteleződésem, textil szakos voltam középiskolában. Az egyetemen nincs divatfotó kurzus, viszont nagyjából a mi korosztályunkban vált gyakorlattá, hogy a divattervező hallgatók és a fiatal fotósok együtt dolgoznak, például a Kepp showroom egyik tervezőjének, Kovács Adélnak fotóztam az iskolai munkáit.
Ha az egyetem nem készít fel rá, akkor hogyan lehet előrelépni?
Többféle recept létezik, többnyire az a gyakorlat, hogy valaki elmegy egy neves fotós mellé asszisztensnek, és mellette tanulja ki a szakma csínját, közben megismerkedik a megfelelő emberekkel, kialakítja a kapcsolatait. Én nem ezt az utat jártam. Bementem egy modellügynökséghez, hogy szeretnék tesztelni – ez azt jelenti, hogy modellek portfólióját készítettem el szívességből. Heti szinten fotóztam az anyagokat, ez idő alatt rengeteget fejlődtem, sokat kísérleteztem, megtanultam a világítást. Aztán egy magazinnak készítettem portréfotókat, majd emellett később rám bíztak kisebb-nagyobb divatanyagokat is. Az a tapasztalatom, hogy az elején be kell fektetni a referenciába, sok munkát ingyen is elvállaltam, ami egy bizonyos szintig nagyon fontos.
A diplomára készült képeid bejárták a sajtót – ez a sorozat működne divatfotóként is, pedig a modellek nem viselnek semmit. Mi volt a koncepció?
Az Új generáció című sorozat nemtelennek tűnő karaktereket mutat be. Ezek a képek egy meghatározott életérzést mutatnak, ezért kisebb átalakításokkal akár egy kampány fotói is lehetnének. A divatfotók többsége azért születik, hogy eladjon egy terméket, mégis azok az anyagok a legizgalmasabbak, ahol meg sem jelenik maga a termék, csak valamiféle hangulat. Ilyet még nem készítettem, többnyire arról is nehéz meggyőzni a megrendelőt, hogy nem kell az egész ruhának látszódnia a képen, elég csak egy kisebb, jellegzetesebb részletet mutatni.
Milyen lehetőségek adottak itthon egy divatfotós számára?
A magyar magazinkultúra még nagyon távol van attól, hogy annyi fotóst lásson el munkával, ahányan a szakmában vagyunk. Kevés magazin van, és a meglévők is sorra fizetőképtelenné válnak. Nagyon komolyan kell venni a munkát ahhoz, hogy valaki a felszínen maradjon. Szerencsére folyamatosan kapok megbízásokat kampányokra is, például nemrég készítettem a Nubunak egy sorozatot, és az Anna Amélie-nek készült kampány is most debütál.
Technikamániás vagy, vagy hidegen hagynak a kütyük?
Szerintem valahol félúton állok a kettő között, annyira érdekel a technika, amennyire a kép szempontjából fontos. Szerintem inkább a fiúkra jellemző a technika-fétis. Nagyon érdekel az analóg eljárás, a saját projektemet többnyire nem digitális technológiával készítem, hanem hagyományos síkfilmre.
Több időt töltesz utómunkával, mint a műteremben?
A diplomasorozatom például nincs retusálva, minden apró részlet látszódik, szőrszálak, anyajegyek. A divatanyagok többnyire nem retusálatlanul mennek ki, de ma már nagyon finoman élnek a fotósok ezzel a lehetőséggel. Én leginkább színezésre használom a Photoshopot, hogy egy plusz hangulatot adjak a képeknek.
A legtöbb ismert divatfotós férfi – milyen pluszt ad a női látásmód?
Sokat beszélünk erről, hogy vajon máshogy nézi-e a modelljét egy női fotós. Szerintem ilyenkor a női tekintetem azonosul egy férfi látásmóddal. Mindenesetre nagyon más a fotózás hangulata, nincs annyira jelen a szexualitás, mint egy férfi fotós esetében.
Van kedvenc modelled?
A modellek esetében annyi az elvárásom, hogy inspiráljanak. Nincsenek kedvenc karaktereim, de nagyon nehéz bármit alkotni, ha a modell nem megfelelően viselkedik, vagy ha nem látom, hogy mitől lenne jó a képen. Ha kampányt fotózok, szeretek beleszólni a modellválasztásba, mert ha a modellel nem találom a közös hangot, akkor nem működik a kép.
Mennyit számít, milyen stáb vesz körül? Vannak állandó munkatársaid?
Nincs fix stáb, de kialakult egy nagyobb csapat – sminkesek, fodrászok, stylistok – akikkel szívesen dolgozom. A megrendelőé az utolsó szó, de a csapat élén a fotós áll, az övé a felelősség, és ő irányítja a munkát. Szeretem megbeszélni, ki mit gondol a képről, fontos, hogy mindenki beleadhassa a saját kreativitását. Nagyon ritkán fordul elő, hogy például egy stylist-tal nem tudok együtt dolgozni, ez általában az eltérő gondolkodásmódból ered. Ha egyszer nem működik, akkor többet nem kísérletezem.
Jelenleg két galériában is láthatók képeid. Össze kell egyeztetned a művész énedet a divatfotós hajtással?
Egyetem után viszonylag nehéz időt szakítani azokra a projektekre, amit csak magának készít az ember. Főleg, hogy itthon még nem nagyon jött divatba a műgyűjtők körében a kortárs fotók vásárlása. Kétkedve állnak hozzá, nehéz megmagyarázni, hogy bár a képek elméletben sokszorosíthatók, nem fogjuk sokszorosítani. Nagy hajtóerőt adott, hogy leszerződtem egy galériával, mivel ez azzal jár, hogy bizonyos határidőket be kell tartanom. A Spirituszban az Újrateremtem önmagam című sorozat egy-egy darabja látható, olyan emberekkel foglalkozik, akik saját képükre formálják a testüket, például egy lány, akinek a testét tetoválások borítják, vagy egy testépítő fiú. A Tripont galériában a divatfotóimból is látható egy válogatás, kifejezetten a kiállításra is készült egy sorozat, a Dash of Colour, ami az első olyan anyagom, ami sötétebb látásmódot mutat.
Létezik egyfajta elvárás, hogy a hősnő szenvedjen?
Ez egy stílus, ami most nagyon megy. Ha kinyitsz egy magazint, egy ilyen anyag biztos lesz benne. Valaki azt mondta, hogy minden fotósorozatom vidám, és gondoltam, kipróbálok valami újat – megkeresem a darkos énemet.
