A szülői stressz, és amit tehetsz ellene

Anyának, apának lenni nagy felelősség, olyan, ami a legtöbb ember életében nem hasonlítható semmihez, ami korábban volt – hacsak nem szívsebész vagy mentőorvos az illető. De a legtöbben nem azok, így aztán sokkszerűen érheti őket az élmény az első gyerekük megszületése után, hogy „te jó ég, nekem kell életben tartani ezt a csöppséget”.

Sőt, hagyján, hogy életben tartani, de még úgy is kell nevelni, hogy egészséges lelkű felnőtt váljon belőle. Túl azon, hogy ez szép feladat, és nagy munka, ritkán mondjuk ki, hogy sokak számára nyomasztó felelősség is.

Nem csoda, ha van, aki úgy látja, egyesek „megőrülnek”, miután anyákká és apákká váltak, és van, aki sokkal kevésbé jó fej már, ahogy egyszer hallottam, sok szülő „bekonzervul”. Egyes szülők úgy tapasztalják, többet szoronganak, mint a gyermektelen időkben, amikor még legfőképp saját magukra voltak hatással tetteik. Hogy ez a szorongás hogy jelenik meg, annak ezer útja-módja lehet a kényszeres tünetektől a testi jeleken át az irritáltságig. Van néhány gyakori megnyilvánulás, amit jó, ha felfedezünk magunkon, mert előfordulhat, hogy többet ártunk vele, mint használunk.

Tökéletes anyaság-, apaságkomplexus

Ha ilyen nagy felelősség szakadt a nyakunkba, mi sem természetesebb, minthogy igyekeznünk kell a lehető legjobban csinálni. Azaz bújjuk a szakkönyveket, mígnem elköteleződünk valamilyen irányzat (vagy azok egymással többé-kevésbé összeegyeztethető halmaza) mellett. Egy anya, aki szerencsésen kikeveredett már ebből a komplexusból, úgy fogalmazott: „Nehéz volt az első időszak, mert a gyerek születése előtt túl sok szakkönyvet olvastam. Idő kellett, mire elfelejtettem, és tudtam nevelni a gyerekemet.”

Legyünk igazságosak: nevelési könyvből is van ilyen és olyan: ha erővel ruházza fel a szülőt, és abban segít, hogyan tudjon olyan szülő lenni, amilyen ő akar, az jó. Ha viszont azt sugallja, mindenre csak egyféle helyes megoldás van, és kövesd azt, ha beledöglesz is, az nagyon káros. Nem, nem mindenkinek kell hosszan szoptatni, hordozókendőben vinni a csemetét, csak saját készítésű játékokat a kezébe adni, és kizárólag bio, persze szigorúan cukormentes táplálékkal kínálni a csemetét. Ezek mind nagyszerű dolgok – ha passzol a szülő személyiségéhez is, és jól érzi magát benne.

A tökéletesszülőség-komplexussal az a baj, hogy az ember annyira ráfeszül, ne hibázzon, hogy nincs igazán jelen. Saját maga körül forog, persze látszólag a gyerek körül is túlzottan, hiszen ijedten ugrik minden kis nyekkenésére, azonban a valódi kapcsolódáshoz kell valami lazaság, valami rugalmasság, így végül mégis oda jutunk, hogy ez a viselkedés inkább a szülő igényeiről, az ő szorongásának oldásáról szól, mint a gyerek valóságos érdekeiről.

A világ veszélyes

Az előzőnek egyenes folytatása, hogy a szülő megpróbálhat tökéletes lenni, de a világ nyilván nem az, így meg kell védeni tőle a csemetét. Amíg nem visszük túlzásba, addig ebben is van igazság. A világból tényleg jönnek építő és romboló hatások, legyen szó fizikai vagy lelki hatásokról, és a szülőnek dolga ezeket megszűrni, mondjuk, nem leültetni a TV elé a kétévest, hogy nézzen, amit csak akar.

Ám ha már retteg, hogy milyen impulzusok érik kisfiát, kislányát a nagyszülőknél, akik esetleg nem mindent 100 százalékban úgy gondolnak, mint ő, és húszból tizenkilenc és fél óvoda nem felel meg az igényeinek, mert az egyiknek nem elég nagy az udvara, a másikban életveszélyesnek tűnik a csúszda, a harmadikban meg mérgezőnek a leves, akkor baj van.

Baj, mert egyrészt ezt a szorongást adja át a gyereknek is, másrészt sérül a család kapcsolata a külvilággal, és sokkal fontosabb dolgokat veszít vele, mint amennyi kár abból származna, hogy bizony, a világban tényleg nem minden tökéletes. „Csak én tudlak megvédeni, a világ ijesztő hely. Jobb, ha csak abban bízol, ami itthon van” – ez bénító üzenet.

Normális, ha ezt csinálja a gyerekem?

Aki nagyon fél, hogy valamit elront, aggódó szemekkel fürkészi a gyereken annak a jeleit, minden rendben van-e vele. Ha valami nem teljesen flottul megy, akkor az problémának minősül, ami persze a szülő hibája, ő okozta – tehát máris igazolódott, hogy elrontotta, ó jaj! Ők azok, akik tanácsadáson hüledezve mesélik el a gyerek teljesen természetes, életkorából fakadó megnyilvánulásait. Ez a gyerek nem akart bemenni az első alkalommal a foglalkozásra a többiek közé játszani, háromévesen nem köszön szép hangosan az idegennek, nem ül végig egy órácskát sem csöndben a váróban, és a dömperét sem adja kölcsön a játszótéren. Ó, borzalom! Ja, és meg akarja ölni a kistestvérét.

De nem direkt szorongok, akkor mit tegyek?

Már csak az a kérdés, hogyan lehet nem szorongani annyira. Az egyik út, hogy a tökéletesség helyett inkább az egyensúlyra figyelünk. Arra, hogy szülőként egyensúlyban vagyok-e, jól érzem-e magam a mindennapokban, szívesen adom-e, teszem-e, amit teszek. Ha valami nagyon idegen tőlünk, akkor lehet, hogy azt nem érdemes tovább erőltetni. A másik, ha meglátjuk a felszabadító üzenetét annak az elsőre ijesztő gondolatnak, hogy úgysem lehet pontosan kiszámítani, minek milyen hatása lesz a gyerekre.

Néha egészen zavaros és furcsa körülmények közt felnőtt gyerekből is egészséges lelkű ember válik, máskor nagyon sérültnek tűnik valaki, noha különösebb gyerekkori dráma ezt nem is indokolja. Nem tudjuk átláthatóan levezetni: ha így és így járok el a gyerekemmel, akkor garantáltan ez lesz az eredmény. Kölcsönhatások bonyolult szövedékéről van szó, amiben nem számíthatjuk ki minden egyes tettünk következményét. Ha igyekszünk normálisak lenni, jól lenni a bőrünkben, nem túlzottan ijedezni, és semmit sem túlzásba vinni, akkor nagy baj nem történhet.

Cziglán Karolina
pszichológus