Egy családban nemcsak az a kérdés, hogy hogyan neveljünk boldog gyereket, hanem az is ugyanolyan fontos, hogy a felnőtteket is boldoggá tegye a szülőség. Ehhez perspektívát kell váltani, hogy a gyerek szemszögén keresztül tudjuk nézni a dolgokat.
A mese nem csak a népmesét és a kortársmesét jelenti, hanem a saját mesénket, élettörténetünket is: ahogy a világban benne vagyunk, ahogy meghúzzuk a saját határainkat, ahogyan döntünk, vagy nem döntünk, amilyen nevelési helyzeteket választunk, ahogy a világhoz viszonyulunk – ez mind a saját történetünk. Ezeket a dolgokat gesztusokkal, attitűdökkel is folyamatosan elmondjuk magunkról, a gyerek pedig észleli ezeket, és levonja belőlük a megfelelő következtetéseket.
A boldogság nem azt jelenti, hogy megérkezünk egy állapotba, és ott maradunk életünk végéig, hanem a küzdelmet, a megpróbáltatásokat, az erőforrásokat, és a hitet jelenti, ami végig, az utolsó pontig ott van velünk. A kérdés az, hogy hogyan tudjuk odaadni a gyereknek hamuba sült pogácsaként ezt a hitet, hogy sikerülni fog, hogy jó vége lesz a dolognak?
Nem mindegy, hogy szülőként hogyan indítjuk útnak, mit mondogatunk a gyereknek: a mi családunk olyan talpraesett, hogy nincs olyan helyzet, amiben ne vágnánk ki a rezet. Vagy azt, hogy szerencsétlenek vagyunk, és velünk mindig csak baj történik. Ezt a kódot, ha nem jól sikerül, évtizedek munkája lehet átírni.
Az első útravaló: a családtörténet
Az első hamuba sült pogácsa, amivel útnak indul az életben, mindenkinek a családtörténete. Az a gyerek, akinek van családtörténete, valószínűleg jobban helyt fog állni. Végeztek egy kutatást, és azt találták, hogy azoknak a gyerekeknek, akik többet tudtak a saját családjuk történetéről, sokkal nagyobb volt az önbecsülésük. A reziliencia az a képesség, hogy stresszhelyzetben, konfliktusok esetén mennyiben vagyunk képesek visszatérni saját magunkhoz. Aki többet tud a családjáról, sokkal rugalmasabb, sokkal hamarabb képes visszatérni a belső békéjéhez, derítették ki kutatások.
Az a gyerek, aki mögött van egy családtörténet, abban megszületik az intergenerációs én: nem egyedül vagyok a világban, hanem van mögöttem egy életmese. Ugyanakkor nem mindegy, hogy szülőként ezt hogy meséljük. Mesélhetjük ezt a narratívát úgy, hogy emelkedő legyen: szegények voltunk, de akkor nagy szerencse ért, vagy volt valakinek a családban egy nagy dobása, és azóta sikeresek vagyunk és köztiszteletnek örvendünk.
Vagy mesélhetjük csökkenő narratívaként: valaha gazdagok és tekintélyesek voltunk, de a dédapád elkártyázta a családi vagyont, és azóta csak baj baj hátán jön.
A harmadik pedig az oszcilláló narratíva, ami a legjobban hasonlít a népmesékhez: leégett a ház, de újjáépítettük, meghalt valaki, de jött valaki más.
Ez utóbbi a hiteles narratíva.
Nem kell a fekete bárányokat kilúgozni, a negatív történeteket eltitkolni a gyerek elől, mert ezeket pozitív erőforrásként is lehet használni: például lehet belőlük tanulni, vagy amikor utólag már nevetni tudunk egy negatív történeten. Persze nem mindegy, hogy milyen korban mit mesélünk a gyereknek. A sztorikat a gyerek életkorához kell igazítani.
Saját életmesére márpedig szükség van
A családtörténeten túl minden gyerek kíváncsi a saját élettörténetére is, és ez nem véletlen, hiszen a saját életmesének az ismerete támogat az életben. A gyerekek szeretnek történeteket hallgatni arról, amikor édesanya-édesapa először rágondolt, a fantáziaképekről, hogy kiről, hogyan nevezték el, hogyan fogadták, hogy telt az első időszak.
Az első gyerek első évét általában tökéletesen ledokumentálják a szülők, egy halom lényegtelen információval együtt, aztán egy éves korban ez a történet véget ér.
A második gyereknek általában már nincs babanaplója, vagy nem készült róluk annyi fotó, és ez valós sérelem akár 35-40 éves felnőtteknél is. Pedig egyszerű az oka: a szülőknek már nincs annyi kezük, amiben mindkét gyerek összes holmija, és még a fényképezőgép is elfér.
Pedig milyen jó lenne, ha mindenkinek meglenne az élettörténete, mivel ez a legfontosabb erőforrás, ha baj történik!
Napló, album, szeretetbefőtt
Jó módszer, ha a szülő nekiáll naplózni, havonta egy leírást készíteni a gyerek hónapjáról, a rossz dolgokat sem elhallgatva. A legjobb, ha kézzel, tollal írja, mert azt nem lehet kitörölni, és érzelmi értéke is van. Vagy készít egy fotóalbumot a gyerek életmeséjéről, képekben. Ez egy hatalmas érték lesz, de nem 18 éves korában, amikor a gyerek megkapja, hanem később, amikor fontos mérföldkövekhez ér a saját életében. De lehet akár egy ládát is készíteni, amibe tárgyakat teszünk, lényeg, hogy adjunk nekik valami útravalót!
Mindent el lehet venni valakitől, de a történetét nem. A története mindenkivel együtt nő, és úgy lesz koherens, ha nem lúgozzuk ki: a jót is, a rosszat is tartalmazza, mindent, amin csak keresztülmentek.
A minőségi idő mennyiség nélkül nem sokat ér
Minden családban vannak traumák. Ha ezekkel együtt nő fel a gyerek, az erőssé teszi őt. A gyerekeknek van egy saját perspektívájuk, ezért be tudnak illeszteni a saját történetükbe minden negatív dolgot. Nem kell előttük titkolózni, sokkal könnyebbé tudjuk tenni a gyerekek életútját, ha megtanulnak megküzdeni a családból jövő sárkányokkal.
Esténként jó lenne ott ülni egy órát a gyerek ágya mellett, és mesélni, beszélgetni vele, lecsendesíteni körülötte a világot. Ez teremti meg a bizalmas gyerek-szülő kapcsolatot, amikor megbeszélik a legbanálisabb eseményeket is. Itt kezd kialakulni a gyerek élettörténeti narratívája.
A mondókák, a rítusok a kiszámíthatóságot jelentik, ezek biztos kapaszkodók. De a rítus nem instant élmény, rá kell szánni az időt. Nem beszélhetünk boldog gyerekkorról, ha a minőségi időhöz nem társul mennyiségi idő. Ehhez időt kell szentelni az időnkből, gyorsítva nem fog menni.
Szerencsés, ha ebben a nagyszülő is szerepet vállal: levelet ír, időkapszulát készít, akár tanácsokat ad a saját nagyszülőségére. Senki sem hal meg teljesen, akinek tovább mesélik az élettörténetét, akár egy süti recept formájában.
Anyai szeretet, apai szeretet
Két típusú szeretetre van szüksége minden gyereknek, az egyik a feltétel nélküli elfogadás, a másik a feltételes. Az első, „az úgy szeretlek, ahogy vagy”, ezt nem kell kiérdemelni, és jó esetben az anyai szeretet szinonimája. Az önbecsülés szempontjából nagyon rossz, ha a gyereknek mindig teljesítenie kell ahhoz, hogy szerethető legyen, ezért nagyon fontos, hogy legyen valaki, aki mindenestül és feltétel nélkül szereti.
A másik az apai szeretet. Ez kilendíti a gyereket a komfortzónájából, és segít, hogy kialakuljon az igényszint, és a teljesítményelvárások önmagával szemben.
A legfontosabb mondat, amit leánygyereknek az önbecsülése szempontjából minden apának mondania kellene az, hogy „büszke vagyok rád lányom.” Ez a férfiaknak sokszor nehéz, de nincs mese, ki kell mondani, nem elég gondolni, vagy úgy nézni. Lehet, hogy nagyapa korában mondja majd, vagy a halálos ágyán. Egy anya is megdicsérheti a lányát, de általában az anyák érzik, hogy nem rájuk van szükség, ezért odaküldik az apához, "menj, mutasd meg magad!" Egy lány a férfi szemében válik nővé.
A fiúgyereknek is van egy nagyon fontos mondat, amit az apának ki kell mondani: „ez igen, ez jól meg van csinálva fiam.” A fiúk sokszor emiatt szorongnak, hogy soha nem volt elég a teljesítményük az apjuknak. Ez hatalmas teher lehet.
Tévhit, hogy a gyereket állandóan dicsérni kell, mert akkor kialakul az a korlátozott tudata, hogy ő nem hibázhat. Ezért jó, ha a gyerek erőfeszítéseit dicsérjük inkább, még akkor is, ha végül nem sikerült valami. Lényeg, hogy próbálkozzon, és akkor a gyümölcsöző tudat alakul ki benne, és akkor jól fog feladatokat választani magának, a képességeinek megfelelően, vagy kicsit azok fölött, hogy kicsit küzdenie kelljen érte.
A hamuba sült pogácsák mindig később, akár évtizedekkel később aktiválódnak
Az első gyerekek általában teljesítményszorongóbbak, de keményebben tudnak küzdeni a céljaikért, a második gyerekekben pedig az érzelmi intelligencia alakul ki jobban. De jó lenne, ha mindenkinek lenne dicsekvő füzete: a legjobb dolgok, amik megtörténtek vele, amit mondtak neki. Vagy kapna egy szeretetbefőttet a barátaitól, a családtagjaitól, mik a kedvenc történetük vele kapcsolatban, miért szeretik őt. Ez a tudat, hogy őt szeretik, és szerethető, sokszor átlendít a mélypontokon.
Kérdés, milyen perspektívából kell nevelni egy gyereket, hogy egyáltalán lehetőséget adjunk neki arra, hogy a saját meséjének a hősévé váljon?
Zimbardo időparadoxon elmélete szerint mindenkinek hat időperspektívája van, két múlthoz való viszonyulás, két jelenhez, és két jövőhöz.
A múlthoz való viszonyulásban az egyik a múlt pozitív hozzáállás. Akik így élnek, szívesen mesélnek, sztoriznak. Bár velük is megesett számtalan negatív életesemény, de megtanulták átkeretezni a történeteiket: teljesen más szemszögből nézni, és megtalálni bennük a jót, a vicceset. Humor, derű, fordított szemléletmód jellemzi őket, és nevetni tudnak a saját felsüléseiken.
Ez egy nagyon fontos nézőpont. Akkor tudunk boldog gyereket nevelni, ha nem akarunk félistennek látszani, hanem képesek vagyunk derűvel és humorral kezelni a kényes helyzeteket, a hibákat is.
Persze nem lehet minden problémát megoldani, de nem csak átkeretezni lehet (vagyis utólag pozitívba fordítani), hanem át is lehet strukturálni: egy idő után már nem aggódunk olyan dolgokon, amiken régebben még igen.
Zimbardo elmélete szerint a jelenhez is kétféleképpen lehet viszonyulni, ezek: a jelenhedonizmus, és a jelenfatalizmus. A gyerekek a jelenhedonizmusban élnek, mindent akarnak itt és most, és ha nem kapják meg, kész a botrány. A gyerekek érzelmi hullámvasútjának túléléséhez a szülőnek kell uralkodnia magán. 6-7 éves korig a gyerek teljességgel ki van szolgáltatva az érzéseinek, a szülőnek magát kell lecsendesítenie, ha békét akar.
A jelenfatalista pedig az, aki állandóan panaszkodik. Rengeteg előre gyártott forgatókönyv van a fejünkben, ezeket el kéne engedni, és nem aggódni olyan dolgokon, amik meg sem történtek.
A hétfejű sárkány fejei
A hétfejű sárkány egyik feje a túl kevés szabadidő. Ez manapság a legnagyobb luxus, játszani, belső képeket alkotni nem lehet öttől hatig, márpedig a gyerekeknek mostanában nincs elég idejük, hogy gyerekek lehessenek. Igaz, a felnőtteknek sincs idejük, ezért jót tesz néha egy-egy pizsamanap, amikor adunk magunknak időt, hogy a lelkünk utolérjen minket.
A hétfejű sárkány másik feje: a túl sok külső kép. Tévé és kijelzők helyett belső képek kellenek, vetített képek helyett fantázia, és játék.
A hétfejű sárkány harmadik feje: a túl sok tárgy. Születésnapra jó lenne inkább élményt ajándékozni a gyereknek. A gyerekek egész más perspektívából nézik a dolgokat, a tengernél a katica, az állatkertben a cica tetszik nekik a legjobban. Sem a nagy veszteségek, sem pedig a drága tárgyak nem befolyásolják az általános boldogságunkat hosszú távon. A boldogság egészen más dolgoktól függ.
Térjünk vissza Zimbardóhoz!
Jövő szempontjából Zimbardo a célorientált és transzcendentális jövőt különbözteti meg. A célorientált tudja, mit akar, a transzcendentálisnak pedig hite van: a csodában, a mindennapok csodás véletlenjében. Ha jól megnézzük, mindenki életében van ilyen csodás történet, egy nem várt fordulat, amitől minden jóra fordult.
Zimbardo szerint három dolog szükséges, hogy boldog legyen a gyerek:
1. nagyon erős múlt-pozitív történet. Aki rendet tud tenni az amúgy nehéz történetei között, az boldog lesz.
2. Mérsékelt jelenhedonizmus: fél lábbal legyek mindig a jelenben, és legyen idő lényegtelen dolgokat is csinálni.
3. Egy mérsékelt célorientált jövőkép, vagyis legyenek álmai, vágyai a gyereknek.
A hab a tortán pedig a transzcendentális jövő, ez kell ahhoz, hogy legyen bátorságunk kimozdulni a komfortzónánkból. Az egyik legfontosabb dolog: tudni kell, mikor kell fogni a gyerekem kezét, és mikor kell elengedni.
Boldog gyereket nevelni boldog szülő tud, de a boldog pillanatok mögött rengeteg negatív családtörténet és rossz dolog lehet. Senki se ijedjen meg attól, hogy a gyerek traumatizálódik, mert nagyon nem lehet elrontani. Nincs olyan történet, amit ne lehetne átkeretezni, és itt jön be a szülő humorérzéke, hogy egy negatív sztorin is tudjanak végül nevetni.
