Ljudmila Ulickaja saját bevallása és kritikusai szerint is a novella, elbeszélés műfajának orosz nagyasszonya: legújabb, magyarul is megjelent kötete viszont regény, nem is akármilyen, egy masszív, hétszáz oldalas családregény. Nagyregény, mindenféle értelemben – olyan, amilyen ritkán születik. Mikor elkezdtem olvasni az egyik este, cseteltem egy barátommal a telefonomon, és arról beszélgettünk, hogy milyen nehéz mostanában úgy igazán olvasni. Mert oké van az e-konyv, de igazából… olvasni egy könyvet, az mégis más. Főleg egy ilyen masszívat, ami, ha végigdőlök a kanapén, nyomja a mellkasomat, főleg a szív felőli részen. Hogy ehhez kell egy kis rászánás. Meg egy olyan könyv, ami elteteti velem a telefonomat. De miután ezt így megbeszéltük, és én végre kezembe vehettem az új kötetet, a Jákob lajorjáját, eltettem a telefont.
Vannak azok a könyvek, amik falós könyvek. Sok jól megírt bestseller is az, de nem kell ahhoz komolytalanabbnak vagy könnyedebbnek lenni a szövegnek, hogy az embert úgy bevonja, hogy semmi más ne is érdekelje, csak hogy mi lesz a szereplők sorsa, hogy merre halad a cselekmény. Ez a tulajdonság igaz sok remek szépirodalmi műre is, de nem alapvető attribútumuk. Ulickaja könyveivel például nekem olyan különleges és egyéni viszonyom van, olyan magánatmoszférát épített fel, ami csak és kizárólag rá jellemző, megfoghatatlan. Egy Ulickaja-regényhez azért fordulok, mert Ulickaja-regényt szeretnék olvasni, benne szeretnék lenni az Ulickaja-térben. Nagyon nehezen megfogalmazható, hogy mi minden alkotja ezt az atmoszférát – nyilván ezért művészet. De megpróbálom összeszedni.
Először is, Ulickaja világa elképesztően igaz. Olyan részletgazdagsággal és bizonyossággal ír, ahogy nagyon kevesen. Ahogy például leírja, hogy a halott nagyanyja lakására lélekszakadva rohanó szoptatós édesanya, Nora a fájós mellével végigszalad a moszkvai bérház folyosóján, az apró részletek, a kikandikáló lakók magabiztos és könnyed felskiccelése miatt én, az olvasó is együtt haladok Norával, a fiatal, magabiztos édesanyával, hogy szembenézzek az apámmal, aki tétován vár a halottas ágy mellett. És emiatt a biztonság miatt rendkívül otthonos is a könyv.
Családregény: különböző otthonokba leszünk bejáratosak, amik nem egyszerű díszletek, nem üres falak, hanem létező helyek. Olyan, ahol tudjuk, hogy az apa által kilöttyentett kávéfolt van a tizeniksz éve meszelt falon, és a kétszárnyú ablak sarkait kicsit nehéz tisztítani, ezért ott mosás után is mindig összegyűlik a por. Különböző otthonok ezek, különböző évtizedekben; kedves vagy kevésbé kedves, de számunkra ismerős helyek, amik végigringatnak az egész huszadik századon át a huszonegyedikig; valamint Kijevtől Moszkván át az orosz vidékig, majd New Yorkba és vissza. Az otthonosság alatt pedig nem egyszerű giccset értek, hanem Ulickajának azt az egyedülálló képességét, hogy valóban megteremti a család érzését: annak minden kötődésével és melegségével, de nyűgével és bosszúságával együtt is. Mégis, szeretnénk Ulickaja családjaiba tartozni. Vagy csak még többet látni belőlük. Nála ugyanis a család alapvető fontosságú, megkérdőjelezhetetlen kötelék – még ha néha nem is tudnak a tagjai együtt élni egymással.
A másik, ami miatt szeretem Ulickaját, az hőseinek életigenlése. Félreértés ne essék, különböznek azért ezek a hősök. De a mag, az a belső, sosem leálló, szorgalmas kis motor, a világra és csodáira, a folyamatos tanulásra, tudásra, megújulásra éhező, egyszerre bölcs és közben nagyon gyermeki, szenvedélyes és valahol mégis kissé hideg filoszé a legtöbb szereplőjében azonos. Még a kevésbé iskolázottabbakban is. Nehéz ezt megmagyarázni – valahogy olyan, mintha Ulickaja hősei számára nem a saját viszonyaik lennének fontosak, hanem az élet folytonossága, és ebből merítenének nyugalmat. Mintha nemcsak a saját önzőségük folytán döntenének, hanem valami állandó odafigyeléssel az előttük lévő és utánuk következő generációra. Vagy mintha tudnák az életüket kicsit hátralépve, távlatokból szemlélni, azzal a fajta higgadtsággal, hogy "jó, most ez történik, de nézzük a nagyobb képet, nézzük azt, hogy a jó esetben is csak x évtizedig tartó életemnek milyen aprócska és jelentéktelen részlete is ez". Nem mintha nem lennének konfliktusok, fájdalmak, tragédiák, elválások és csalódások a történet folyamán. De a bennük élő emberek logikája olyasfajta humanitás, megbocsátásra való képesség, hogy minél kevesebb fájdalmat okozzanak egymásnak. Olyan evangéliumi szelídség, amibe, ha mást nem is, mint ideába, fülig bele lehet szeretni. Olyan bölcsesség árad a könyveiből (erre nincs jobb, ennél az annyiszor rosszul használt, de itt teljesen helyén lévő szónál), hogy számomra emiatt a szokásosnál lassabban olvasható, bár az is igaz, hogy én általában habzsolok.
A Jákob lajtorjája többgenerációs családregény. Bizonyos szinten. Két, csodálatosan megalkotott főszereplőt kísérünk: a nagypapát, Jakovot és unokáját, Norát – bár számomra főszereplővé emelkedett a nagymama, Maruszja figurája is. Az ő életüket ismerjük meg jobban, illetve a hozzájuk kapcsolódó előző, közbülső, és az utánuk következő generációét – a regény hosszának, lassú, tartalmas hömpölygésének megfelelően még rengeteg további mellékszereplővel kiegészülve. Az idősíkok gyakran, de nagyon pontosan és egyáltalán nem követhetetlenül váltakoznak, nemcsak a történetek között, hanem a történeteken belül is, de mint mondtam, annyira életszerű az egész, hogy soha, egyetlen pillanatra sem zavarodtam össze, hogy most ez a név kihez tartozik, vagy hol találkoztam vele korábban.
A regény egy élesen és ígéretesen induló szituációval kezdődik: Nora, a fiatal díszlettervezőnő a védőnő látogatását várja, aki jó barátja. Míg az asszony a csecsemőt vizsgálja, és némiképp kínos kérdéseket tesz fel (például hogy hol van Nora férje), Norát édesapja, Genrih hívja fel a nagymama, Maruszja halálhírével. Nora, bár bizalmas és közeli kapcsolata volt a nagymamával, higgadtan és tevékenyen fogadja a bejelentést: a kicsit a védőnő-barátnőre bízza, és átszalad a halott mellett segédkezni. Később, már a tor után magával visz néhány apróbb emléket, köztük egy halom levelet, amit a nagyapja és a nagyanyja írtak egymásnak. Sokáig el is feledkezik róluk. Innentől kezdve ide-oda ugrálunk Nora, gimnáziumi osztálytársa és későbbi férje, a matematikus Viktor, gyermekük, Yurkov, Nora életének nagy szerelme, a színházrendező Tengiz, és életük megannyi szereplője, színtere és állomása között. Megismerjük Nora édesanyját és édesapját, életükben-halálukban, furcsa viszonyát gyermeke apjával, aki végül Amerikában találja meg a boldogságot egy új feleség mellett, végigkövetjük Yurik életének állomásait a kilencvenes évek underground New Yorkjáig, ahol Beatles-őrületével és súlyosbodó heroinaddikciójával lézeng kultzenekarok és a többi őrült között.
Közben vissza-visszakapcsolunk majdnem száz évvel azelőttre, ahol a költők holdkóros rajongását és egy mérnök precizitását vegyítő nagyapa, Jakov próbál valódi családot alapítani nagy szerelmével, a túlérzékeny és beteges, mégis pengeéles és szívósan erős, folyton lázadozó Maruszjával. A nagyszülők generációját egymással váltott leveleikből épp úgy megismerjük, mint klasszikus E/3 szerkezetű narratív elbeszélő részletekből, Maruszjáról pedig Nora visszaemlékezéseinek szűrőjén keresztül is képet kapunk. Jakov és Nora életükben csak egyszer, futólag találkoztak, később Nora elolvassa a leveleket és kikéri a KGB-dokumentumait.
A regény szerkezete olyan, mintha külön-külön kisregényeket, vagy novellákat olvasnánk, csak éppen azonos szereplőgárdáról: ez rávilágít arra, milyen töredékes lehet az ismeretünk egy személyről, hogy hány és hány arca lehet, amiről nekünk fogalmunk sem volt, mégis mindegyik ő. Megmutatja azt is, milyen lehetetlenül finom szálai futnak végig egy család történetén belül az öröklésnek, az azonos sorsoknak, hogyan felelgetnek egymásnak döntéseikben, tetteikben, de akár zenei, kulturális ízlésükben is egymást nem is ismerő generációk.
De amiről leginkább szól a Jákob lajtorjája, az a szeretet és az elválás. Ulickaja folyton arra csodálkozik rá, hogy annak ellenére, hogy mennyire tudjuk szeretni, mennyire magunkénak és magától értetődőnek érezzük a másikat, ugyanolyan sok minden elválaszthat tőle: a távolság, az idő, egy döntés. Arrébb költözni egy iskola, a karrier, egy betegség miatt. Elválás, mert a másik szerelmes, kórházba megy, kutat, máshova viszi az útja. A mindenbe folyton beleavatkozó, családi tragédiákat okozó, deportálásokkal, katonasággal, háborúkkal, árt határokkal riogató politika. Hirtelen halálok. Hirtelen, apró változások a kapcsolatok finom szövetében, amik azt eredményezik, hogy két ember, akik addig nagyon közel voltak egymáshoz, hirtelen nagyon távolra kerülnek.
A Jákob lajtorjája nem von le különösebb konzekvenciát, inkább csak tűnődve, hosszasan szemléli a sorsokat. Talán csak annyit mond, ha mond valamit, hogy akkor vagyunk igazán röghöz kötve, ha szeretünk. De akkor vagyunk a legszabadabbak is.
