Annyira jó mai embernek lenni, a jelenben élni, hogy ennél már csak az a jobb, ha beléphetünk a múltba. Hát még ha ezt könnyedén és laza vállrándítással tehetjük, mert emlékképek kavalkádjában zenés vígjáték köntösébe csomagolják számunkra, annál jobb. Valami ilyesmit hozott létre Göttinger Pál a Radnóti Színház társulatával, amikor színpadra állította a Mozgófénykép című Nényei Pál darabot.
Ha szívesen utaznának vissza a múltba, akkor erre két és fél óra áll rendelkezésükre, és az utazás során nem elég, hogy megelevenednek az 1930-as évek, de még a jelenetek és szereplőik is nagyon, nagyon ismerősek.
Már a nevük is, pedig csak a kor hírességeiről vannak elnevezve, annak megfelelően, hogy ki-kicsodát játszana, ha ez a történet a vásznon zajlana. Például Törzs Jenő (Szervét Tibor) lenne a gazdag gyártulajdonos, és Perczel Zita (Petrik Andrea) játszaná a lányát. Kemény feladat ez a színészeknek, hiszen nem csak arról van szó, hogy egy szerepet kell játszaniuk, de még azt is megkötik, hogyan tegyék. És pont ettől az ötlettől olyan zseniális a Mozgófénykép.
A történet persze a felszínen bugyuta, mint egy Kabos-vígjáték: a gyártulajdonos lánya beleszeret az apjánál álbajusszal ténykedő ellenlábasba és viszont, míg a zord apa egy orfeumi énekesnő karjaiban keresi szigorú titokban a boldogságot. Aztán persze kiborul a bili, dugába dől a fúzió és a kacifántos helyzetet tetézi, hogy meghívják a bálba az igazi dívát, a nagy, hosszú szipkás Karády Katalint.
Azt beszélik, Nényei direkt a Radnóti társulatára írta a darabot, és valóban, akad néhány egészen nagyszerű külső hasonlóság, ilyen például Perczel-Petriké, Jávor-Adorjánié vagy Ráday-Rétfalvié. Emellett az író egy jól összeszerkesztett áltörténetet írt köréjük, ami ráadásul úgy kortárs, hogy közben mind szövegben, mind cselekményben a múlt kliséit vonultatja fel.
Persze dehogy klisék ezek, inkább csak klasszikusok, tele utalásokkal a kort és méginkább a kor hangosfilmjeit ismerők részére. A Dinnyés Dániel írta zenéhez élvezhetően illeszkednek Hajós András dalszövegei, sehol sem bújt elő belőle a Geszti Péter, ami óriás mázli, így a legváratlanabb pillanatokban dalra fakadó szereplők tényleg hozzátesznek a történethez, a nosztalgikus emlékek pedig még valóságosabbá válnak.
A színészi játékból annak ellenére is le lehetne venni, hogy ki kit játszik, ha nem neveznék nevükön a kor sztárjait, vagy ha nem adnák szájukba a mindenki által ismert szavakat. Petrik Andrea igazából a második felvonásban talál rá Perczel Zitára, Szervét pedig egy kicsit hezitál Törzs Jenő és a gyártulajdonos között, míg Adorjáni Bálintnak Jávor a középső neve és Gazsó György se viszi túlzásba a Hyppolitozást. Kováts Adél laza öniróniával hozza Karádyt, de neki legalább csak egy rettentő híres dívát kell játszania, míg az ellenpontját megszemélyesítő Barkay Micikeként Szávai Viktória az, akinek a darabbeli neve ugyan egyáltalán nem került bele a színháztörténelem könyvekbe, viszont így is tökéletesen illeszkedik ebbe a mesébe.
A Mozgófénykép élvezetéhez nem kell különösebben ismerni a régi időket, persze ha mégis képben vagyunk a színészekkel, szerepeikkel, és azzal, ami a két világháború között történt, akkor azért nagyobb az élvezet. Viszont amúgy is bőven elmegy szórakoztató kortörténetnek pont ugyanúgy, mint egészestés limonádénak.
