Míg a nők egyenjogúsága rendszeres téma, kevesebb szó esik a férfiak családban betöltött szerepéről, szülői egyenjogúságáról. És aligha azért van ez így, mert nincs probléma ezen a területen. Úgy tűnik, apaság témában komoly átalakulás zajlik a társadalomban, és ez olykor-olykor zavart kelt.
Egyfelől, a köztudatban egyre természetesebbnek tekintik, hogy az apák is részt vesznek a nevelésben, nem kelt megrökönyödést a parkban kisgyermekével sétáló, játszóterező apuka, és azt sem furcsállja senki, ha egy férfi a mobiltelefonján büszkén mutogatja barátainak a porontyok fotóit. Másfelől viszont keveseknek szúr szemet egyes intézmények „baba-mama szobái”, amik lehetnének akár baba-szülő szobák is, vagy az, hogyha egy kávézóban, bevásároló központban a pelenkázót magától értetődő módon a női mosdóban helyezik el.
Az észlelésünk is sajátosan működik: ha egy baráti társaságban a csecsemő az idő nagy részében az apán csüng, elismerően vagy averzióval, de sokan szóvá fogják tenni ezt a tényt. Míg szinte fel sem tűnik, ha a mama tartja ölében a csöppséget.
A társadalmi gondolkodást képezi le a jogi környezet is: válás esetén jobb esélyekkel indul az anya a gyermekelhelyezésért, az abortusszal kapcsolatos döntésbe is nagyobb beleszólása van a nőnek. Ebben a kényes, és ezerarcú kérdésben persze lényeges tényező, hogy a magzat az anya testében fejlődik, csupán arra érdemes odafigyelni, mérjünk azonos mércével, ha a döntésekbe való beleszólási jogról és az apával szembeni elvárásokról van szó.
Márpedig egyre inkább elvárjuk, hogy az apa aktív részese legyen a terhességgondozás, szülés folyamatának. Mégis, sok kórházban nem megoldott, hogy a baba érkezését követő első napokat együtt tölthesse a család, számos helyen azonos az apa státusza egy „látogatóéval”, és adott esetben csak üvegfalon keresztül tekintheti meg csemetéjét. Holott az ő életében ugyanolyan jelentős esemény a gyermek születése, ha első gyermekről van szó, akkor pedig annak az identitásbeli változásnak első napjait éli, mikor apa lesz a férfiből. Jó lenne, ha természetes volna, meg kell teremteni annak feltételeit, hogy közösen élhessék át ezt a boldog, de egyben drámai, felkavaró élményt.
Bár nyilván nem csak az első napok eseményei okolhatók, de az a tapasztalat, sok házassági krízis hátterében ott lappang, hogy a szülést követő fokozottan érzékeny időszakban nem érezte az anya megfelelő támasznak a férfit. Sokszor évekkel később derül fény erre a sérelemre. Igen ám, de nehéz szoros testi-lelki támaszt nyújtani az üvegfalon túlról.
Nagyobbacska gyerekek kapcsán is előfordul, hogy nem azonos egy nő és férfi megítélése: elmesélésből tudok olyan esetről, mikor az általános iskolai férfi tanítónak nem szívesen adtak első osztályt, noha remekül megtalálta a hangot a legkisebbekkel is. A döntés oka a szülők idegenkedése volt, ami nem a tanító személye ellen szólt, hanem úgy hitték, egy nő jobban szót tud érteni csemetéjükkel.
Mondhatnánk, hogy természetes, ha az anyát és gyermeket szorosabb egységként kezeljük, mint az apa-gyermek diádot, hiszen valóban több nőt látunk babával a karján, több nő marad otthon a gyermekkel az első években, mint férfi, és természetesen a szoptatás időszaka is nehezebben pótolhatóvá tesz egy nőt a csecsemő életében. Ugyanakkor társadalmi átalakulás időszakát éljük a nemi szerepek, a nemek feladatmegosztása terén. Az érem egyik oldala, hogy a nők támogatást kapjanak a munkaerőpiac bármely területén való részvételhez, másik oldala, hogy a férfiak jobban bevonódhassanak a gyermeknevelésbe a legkisebb kortól.
Ennek a témának többszintű a lélektani vonatkozása. A legfontosabb természetesen a gyermek nézőpontja, akinek az a fontos, hogy biztonságos, kiszámítható, igényeit figyelembe vevő környezetben nevelkedjen. Ehhez szükséges, hogy egyensúly legyen a családban: ha hagyományos nemi szerepek teremtik meg az egyensúlyt, és elsősorban az anya foglalkozik vele, akkor úgy, ha megosztják a szülők a feladatokat, akkor úgy.
A gyermek érdeke egybeesik a szülőével, mert csak olyan anya és apa képes valóban rá figyelni, odaadóan gondoskodni róla lelki és testi értelemben, aki kiegyensúlyozott, azaz békében van a családban és a társadalomban elfoglalt helyével. Meglehetősen nagy különbségeket mutathat, ki mit igényel ehhez az elégedettséghez, ezért nem érdemes a pszichológusnak konkrét javaslatokat adni arra nézve, a szülők milyen arányban vegyék ki részüket a gyermeknevelésben. Amellett viszont pszichológiai megfontolás alapján is ki lehet, sőt kell állni, hogy a társadalom igyekezzen támaszt nyújtani bármelyik változathoz.
És itt nem elsősorban jogszabályokról van szó, hanem arról, hogy vegyük észre részrehajló beidegződéseinket, automatizmusainkat. Például, ha mienk a döntés, írjunk baba-mama szoba helyett baba-szülő szobát, és legalább találkozzunk a férfi tanítóval, mielőtt véleményt formálnánk róla, szeretnénk-e rábízni csemeténket. Az ilyen apró, egyes emberből kiinduló változások alakítják a kultúra egészét, így ezeken is múlik, jól érezzük-e magunkat a bőrünkben anyaként, apaként, gyerekként.
Cziglán Karolina, pszichológus
