„Ha a gyerekpszichológusok valóban GYEREKEK lennének, a személyiségfejlődésről szóló bölcsességek elsősorban nem a szülők, hanem a gyerekek, a kortársak szerepéből indulnának ki” – véli Peter Gray, a Boston College kutatóprofesszora, akinek szakterülete a nevelés- és oktatáspszichológia.
A szakértő Free to Learn című könyvében, valamint a Psychology Today oldalon fejti ki, hogy a gyerekek nem a felnőttektől, hanem egymástól tanulják a legfontosabb és leghasznosabb leckéket, amikre az életben való boldoguláshoz szükségük van, ezért sem kellene átszervezni vagy megvonni tőlük az egymással töltött szabadidőt vagy siettetni a felnőtté válásukat.
„Tény, hogy szükségük van ránk, hiszen mi etetjük, öltöztetjük őket és otthont teremtünk számukra, miközben igyekszünk (jó) példát mutatni nekik, ezért nem is szeretném lekicsinyíteni a gyerekek életében betöltött szerepünket, ám téves az a felnőttközpontú elképzelés, hogy kizárólag mi neveljük, szocializáljuk és tanítjuk a gyerekeinket” – írja Gray a Psychology Today oldalon.
Megvan a saját kultúrájuk...
- Nem nehéz észrevenni, hogy a kamaszok zenei vagy öltözködési ízléséhez, a hobbijaikhoz és a beszédmódjukhoz elsősorban nem a szülőknek, hanem az osztálytársaknak és barátoknak van köze. Ez nem is meglepő, hiszen a gyerekek biológiailag úgy vannak „programozva”, hogy a kortársakra figyeljenek, mivel így könnyebben be tudnak illeszkedni egy-egy közösségbe.
Az emberi történelem során mindig is így szocializálódtak és tanultak a gyerekek a legtöbbet – annak ellenére, hogy a felnőttek igyekeznek a saját kezükbe venni az irányítást és azt gondolni, hogy övék a főszerep a gyerekek oktatásában – magyarázza a szakértő, aki szerint az antropológusok nem véletlenül különböztetik meg a felnőttek kultúráját és a gyerekek kultúráját. A két kultúra persze nem teljesen független egymástól; egyrészt folyamatos interakcióban vannak, másrészt ahogy a gyerekek nőnek, fokozatosan lépnek be a felnőttek kultúrájába.
A szakértők szerint a gyerekek kultúrája bizonyos szempontból gyakorlás: a létezés különböző módozatait próbálják ki, alakítgatnak rajta, miközben a felnőtt kultúra készségeire és értékeire építkeznek. A vadászó-gyűjtögető társadalmakban például négyéves koruktól 13-17 éves korukig a gyerekek idejük legnagyobb részét játszással és felfedezésekkel töltik – a kortársakkal együtt, távol a felnőttektől - és mivel ilyenkor általában különböző korcsoportok keverednek, a kisebbnek lehetőségük van a nagyobbaktól tanulni.
...és ezt tiszteletben kellene tartanunk
Akár tetszik, akár nem, a gyerekeknél kialakult az a késztetés, hogy amikor csak lehet, egymás társaságában töltsék az idejüket, éppen ezért egy csomó értékes készséget egymástól tanulnak el, nem a felnőttektől. Íme, néhány azon tényezők közül, amik Gray és más kutatók érvei szerint is elengedhetetlenek az egészséges személyiségfejlődéshez:
- Őszinte kérdések: olyat kérdezz, amire nem tudod a választ
A nyugati társadalmakra az jellemző, hogy a felnőtteknek a gyerekekkel való kommunikációja nem őszinte. Elég csak arra gondolni, amikor egy felnőtt egy poroltóra mutatva megkérdezi a négyévest, hogy Milyen színű? Ez például azért nem egy őszinte kérdés – hacsak a kérdező nem (szín)vak -, mert a felnőtt nagyon is jól tudja, hogy milyen színű az a poroltó. Egy gyerek soha nem kérdezne ilyen butaságot a társától.
Ez alapján pedig az iskolában is valamennyi kérdés, amit a tanárok feltesznek a diákoknak, nem őszinte, hiszen a tanár eleve tudja a választ (vagy azt gondolja, hogy tudja, mert a tankönyv pedagógusoknak szóló kiadásában olvasta), vagyis a kérdése valójában nem is kérdés, hanem inkább egy felmérés, egy teszt – érvel a professzor.
Szerinte a túldicsérő szavak is hamisak, hiszen a gyerekek soha nem áradoznának úgy a másikról, hogy „Nahát, egy igazi művész veszett el benned!” Ráadásul nem csak a kisebbeket, de a fiatal felnőtteket is hajlamosak vagyunk így kezelni, és sok szülői hozzászólás inkább a kontrollálásról, az okításról szól – ahelyett, hogy őszintén megosztanánk velük ötleteinket és gondolatainkat.
Másrészt a kisgyerekek játék közben beszélgetnek a legtöbbet és a kommunikációjuknak igazi jelentése van. Megvitatják, hogy mit és hogyan játsszanak - hasonlóan a felnőttekhez, akik tisztázzák egymással a játékszabályokat. Ez pedig sokkal hasznosabb gyakorlása a felnőtt-felnőtt kommunikációnak, mint a tipikus szülő-gyerek beszélgetés.
Az sem titok, hogy a tizenévesek azért szeretik a barátaikkal megbeszélni érzéseiket és problémáikat, mert velük őszinték lehetnek anélkül, hogy a másik túlreagálná a dolgokat vagy kontrollálni próbálná őket – ahogy azt a szüleik tennék. Egyfelől a barátaikban másként bízhatnak meg, mint a szüleikben, másrészt nem akarják, hogy a problémáikat a felnőttek arra használják, hogy kioktassák őket.
- Függetlenség és bátorság
A gyerekkor - illetve a felnövés - alapvető célja a (szülőktől való) függetlenedés, és a gyerekek jóformán már kétéves korukban – amikor a kedvenc szavuk a nem – elindulnak ezen az úton, négyéves korukra pedig általába már a kortársak társaságát keresik, hogy kipróbálják a létezés azon formáit, amiket a felnőttek jelenlétében nem tudnának megtenni.
A gyerekek kultúráiban megtalálhatók olyan felnőttes jelenségek, mint a csúnya szavak használata és a szabályok megszegése. A szakértők szerint ilyen például az, amikor az iskolai házirend tiltja a játékfegyvereket, a kisdiákok csak azért is magukkal viszik és büszkén mutogatják egymásnak műanyag játékkésüket, hogy társaik is lássák, megszegtek egy értelmetlen, felnőttek által alkotott szabályt.
A függetlenség elnyerése a bátorság elnyerését is jelenti: bátran szembenézni a mindennapos kihívásokkal és vészhelyzetekkel. Amikor csoportosan, a felnőttektől távol játszanak, olyan módon teszik azt, amit a felnőttek veszélyesnek tartanának és megtiltanának nekik: fára másznak, tüzet gyújtanak vagy éles késekkel játszanak.
A kisgyerekek kedvenc fantáziajátékai közé tartozik, amikor elképzelik, hogy sárkányok, boszorkányok és farkasok ellen harcolnak, közben pedig megtanulják kezelni a félelmeket, ami elengedhetetlen az életben maradáshoz, hiszen mindannyian szembesülnünk kell életünk során valódi nehézségekkel és vészhelyzetekkel.
Mindemellett, amikor egymással játszanak, a gyerekek saját maguk határozzák meg a tevékenységeket és maguk oldják meg a problémákat, ahelyett, hogy hagynák, hogy a felnőttek beleavatkozzanak. Márpedig ilyen helyzetekben tudnak leginkább felnőttként viselkedni, önálló döntéseket hozni, vagyis a játék, pontosabban a kortársakkal való játék nélkülözhetetlen feltétele a felnőtté válásnak – teszi hozzá a pszichológus. Ha tehát jót akar, ne akarjon mindig beleavatkozni a gyerekek játékába – akkor sem, ha csak segíteni próbál.
- Szabályokat alkothatnak
Egy lényeges különbség a felnőttek és a gyerekek kultúrája között, hogy a felnőttek már eleve felállított szabályokat követnek, míg a gyerekek megváltoztatható dologként tekintenek a szabályokra, és játék közben sokszor módosítanak is azokon – legalábbis akkor, amikor nincsenek a közelükben felnőttek. (Többek között ebben is megnyilvánul a kreativitásuk.)
A fejlődéslélektan híres képviselője, Jean Piaget megfigyelései szerint is a gyerekek sokkal szofisztikáltabb és használhatóbb szabályokat gyártanak, amikor kortársaikkal játszanak, míg a felnőttekkel történő játék során az a benyomásuk, hogy a szabályok adottak és megváltoztathatatlanok.
Amikor a kortársakkal játszanak, a nagyobb egyenlőség miatt merik megkérdőjelezni a szabályok létjogosultságát és próbára tenni egymás fantáziáját. Ilyen módon megtanulják, hogy a szabályok nem az égből pottyannak, hanem emberek találják ki azokat, hogy sokkal élvezetesebbé és kényelmesebbé tegyék az életet, ez pedig egy nagyon fontos lecke, a demokrácia sarokköve.
- Gyakorolják a felnőtt létet
Attól még, hogy elkülönítik magukat a felnőttek kultúrájától, több olyan értéket és készséget beépítenek saját kultúrájukba, amit a felnőtteknél megfigyelnek. Nem véletlenül játszanak a vadászó-gyűjtögető társadalmakban a gyerekek vadászosat, míg a nyugati civilizációkban a számítógép jelenti a gyerekek számára az egyik mindennapos játékforrást. Természetesen nem csak megismétlik a szülők generációjának kultúráját, hanem felhasználják azt úgy, hogy különböző variációkat kipróbálva és értelmezve beépítik a megfelelő elemeket a tevékenységükbe.
"A gyerekeket természetes módon vonzzák a legújabb találmányok, míg a felnőttek sokszor kétkedve fogadják a változásokat, az újdonságot. Tökéletes példa erre az a kíváncsiság, amivel a legújabb számítógépes technológiák és játékok felé fordulnak és sokszor ők tanítják meg szüleiket egy-egy kütyü használatára. A gyerekek kultúrája természetes és adaptív módon azokra a készségekre fókuszál, amik fontosak abban a társadalomban, ahova születnek - és ez természetesen különbözik attól a világtól, ahol a szüleik felnőttek. A mai gyerekek nem úgy játszanak már, mint a mi korunkban – zsörtölődik minden egyes generáció, holott ez egy olyan tény, amivel alapvetően nincs is semmi probléma" - magyarázza a szakember.
- Egyenlőség
A felnőttek és gyerekek közötti legfőbb különbség, ami az interakciójukra hatással van, a hatalom. A felnőtteknek többek között nagyobb termetük, erejük, státuszuk, élettapasztalatuk és a források feletti kontrolljuk miatt van hatalmuk a gyerekek felett. A gyerekeknek a felnőttekkel való interakciója tehát általában nem kiegyenlített a hatalmi „rés” miatt. Ha a gyerekek hatékony felnőttekké szeretnének válni, meg kell tanulniuk egyenlően bánni másokkal. Ezt pedig nem felnőttekkel, hanem leginkább gyerekek társaságában tudják leginkább gyakorolni.
Gray szerint a gyermekkor kultúrájának legfontosabb funkciója talán az, hogy megtanítsuk a gyerekeket úgy érvényesülni, hogy közben jól kijöjjenek a társaikkal, ezt pedig folyamatosan gyakorolhatják a közös játékok során. „Ilyenkor ugyanis a másik szükségleteire is figyelnünk kell a sajátunk mellett, különben egyedül maradunk. Le kell győznünk a narcizmust és meg kell tanulnunk megosztani a javakat, valamint olyan módon megvitatni a kérdéseket, hogy tiszteljük mások ötleteit és véleményét, ne csak a sajátunkat szajkózzuk.
A játék során tehát érvényesítenünk kell saját akaratunkat, ugyanakkor meg kell értenünk és elfogadnunk a játszótárs vágyait is. Talán ez a legfontosabb készség, amit mindenkinek el kellene sajátítania ahhoz, hogy boldoguljon az életben. Enélkül ugyanis nem lesz felhőtlen a házasság, a barátság és a munkakapcsolatok sem” – írja a szakember.
Éppen ezért kell tehát a szülőknek arra törekedniük, hogy a gyerekek felnőtté válásának erőltetése és siettetése helyett biztosítsák számukra azt, hogy saját kultúrájukban kényelmesen éljenek és gyerekként viselkedjenek.
A dominancia helyett az egyenlőség uralja az igazi gyermekkor kultúráját, ezért van az, hogy a gyerekek egymással való kommunikációja sokkal autentikusabb, mint a felnőttekkel való interakciók; hogy sokkal hatékonyabban gyakorolhatják az önállóságot, a bátorságot és a szabályok megalkotását egymással, mint felnőttekkel; vagy hogy sokkal szabadabban ismerkedhetnek meg a felnőttek kultúrájának értékeivel a kortársakkal, mint magukkal a felnőttekkel – összegez a szakértő.
Évszázadok óta próbáljuk lerombolni a gyermekkor kultúráját
A vadászó-gyűjtögető felnőttek mindig is tisztában voltak vele, hogy a felnőtté váláshoz elengedhetetlen a gyermekkor kultúrájának megtartása – a felnőttek csekély mértékű beavatkozásával -, ám a mezőgazdaság és a földbirtokok megjelenésével, valamint a felnőttek hatalmának hierarchikus szerveződésével ez a tendencia csökkenni kezdett.
A felnőttek úgy kezdtek tekinteni magukra, mint akiknek kötelessége a gyerekek saját, természetes akaratát elnyomni és szigorú szófogadásra nevelni őket. Ennek része, hogy megszüntetik a kortársak befolyásoló hatását azzal, hogy kizárólag saját fennhatóságuk alá helyezik a gyerekeket. Az iskolakötelezettség első formái (a mai elterjedt iskolarendszer előfutárai) ezt a feladatot voltak hivatottak ellátni és elterjeszteni.
Ha meg kellene neveznünk a modern oktatás atyját, akkor az August Hermann Francke 17. századi pietista lelkész lenne, aki bevezette a tankötelezettséget és a ma már csak poroszos iskolarendszerként emlegetett módszert, amit egész Európa és Amerika átvett.
Francke pedagógiai eszméje az erényes polgárrá nevelés. A pietizmus szerint a tétlenség minden bűnnek a forrása, ezért a gyerekeket korán meg kell tanítani arra, hogy „mindent, amit tanulnak, hasznosan és helyesen alkalmazni tudjanak” és a jeles pedagógus külön művelődési anyagnak tekinti mindazt, ami a tevékeny és a munkás életre készít fel, mert az ember legfontosabb erényei közé tartozik az állandó tevékenység, ami gyakorlati jártasságot kíván.
Ma már túlságosan szigorúnak tekintik és sokan elutasítják ezt a felfogást, miközben a felnőttek nevelési politikájának hátterében még a Francke-i hagyományok bújnak meg. A legtöbb szülő meg van győződve róla, hogy felelőtlenség és veszélyes dolog a gyereket más gyerekekkel, felnőtt felügyelet nélkül játszani hagyni, ezért az efféle megszorítások sokkal hatékonyabbak, mint valaha.
Az iskolában töltött idő, a házi feladatok mennyisége, a jó jegyekre és kiváló teljesítményre való folyamatos összpontosítás, az utcán való egyedül mászkálás betiltása vagy a szabad játékidő helyett a felnőttek által irányított sportfoglalkozások és különórák mind alátámasztják, hogy egy olyan világot teremtettünk, ahol a gyerekek szinte folyamatosan felügyelet alatt vannak, a felügyelő pedig készenlétben áll, hogy közbelépjen, megvédje a gyereket, és megelőzze, hogy gyakorolja a bátorságot, az önállóságot és más olyan erényeket, amiket a kortársakkal együtt, a felnőttek távollétében tud csak igazán kiteljesíteni.
A szakértők szerint nem csoda, hogy annyira gyakori jelenség lett a serdülők és a fiatal felnőttek körében a szorongás, a depresszió és az öngyilkosság.
Az internet lenne a megmentő?
Van azonban egy menedék, ami megakadályozza, hogy teljesen leromboljuk a gyerekek kultúráját: az internet. Az elmúlt évtizedekben egy olyan világot teremtettünk, ahol a fizikai térben felnőtt felügyelet nélkül már alig érintkeznek egymással a gyerekek, de szerencsére találtak erre egy alternatív megoldást: a kibertérben kommunikálnak és játszanak egymással, ahol kialakíthatják a saját kultúrájukat és felülírhatják a felnőttek szabályait.
Különösen a tizenévesek használják arra a közösségi hálókat, hogy megosszák egymással érzéseiket és gondolataikat - ezért általában jó néhány lépéssel előrébb vannak, mint a szüleik –, mert így legalább megtarthatják saját privát szférájukat.
Persze sok pedagógus és szakértő hangoztatja, hogy korlátoznunk kellene a gyerekek képernyők előtt töltött idejét. Ha így cselekednénk, miközben továbbra is tiltjuk őket a szabadban, felügyelet nélkül töltött tevékenységektől, akkor véglegesen lerombolnánk a gyerekkor kultúráját. A túlvédő hozzáállással meggátolnánk a gyerekeket abban, hogy egymástól tanuljanak, és egy olyan generáció felnövekedésének lennénk szemtanúi, ahol a felnőtteknek fogalmuk se lenne arról, mit jelent felnőttnek lenni, mivel soha nem volt alkalmuk arra, hogy azt gyakorolják – fűzi hozzá Peter Gray.
