Kiss Mari

Azt mondja, a Psota Irén-díjra a legbüszkébb, amelyet március 19-én vehetett át. Hiszen a legendás színésznővel egy öltözőben ették a sonkás zsömlét, és a mai napig az egyik legnagyobb hazai csillagnak tartja. Interjú Kiss Marival.

Jól láttam, hogy az erdőn át, gyalogosan érkeztél a találkozónkra?

Ebben nincs semmi különös, errefelé lakunk. Futni is szoktam itt a férjemmel. Sokszor ötvözzük a gyaloglást a futással – hegynek felfelé. A futás és a természet egyensúlyban tart. És optimistán is. Jó tréning, összerak minket, ha épp szétesne velünk a világ. 

Mikor kezdődött ez a szerelem?

Úgy 35 éves lehettem, amikor futni kezdtem. De eleinte egyáltalán nem tudtam, hogyan kell jól futni, először csak 200 métert bírtam. Aztán egyre nagyobb távokra vágytam, majd 53 évesen lefutottam a félmaratont. Előbb azonban lovagoltam. A lovaim tanítottak meg arra, hogyan kell lovasként viselkednem. Jó tanítómestereim voltak ők. Amikor a szombathelyi színházhoz szerződtem 2008-ban, jöttek velem. Ma már nincsenek, és hiányoznak.

A hetvenes években egy évet Angliában éltél, angol volt az első férjed. Akkor a hazaszeretet hozott vissza?

Mások voltunk. És talán nehéz volt megküzdenem a szabadsággal is. Ha az ember sokáig nem hagyja el, nem hagyhatja el a helyet, ahova született, az első nagyobb útján valahogy még viszi magával a bezártságát. Hogy ez honvágy volt-e? Biztosan valami hiányérzet. Azt hiszem, a szabadságot meg kellett tanulnom. Ez felszabadította a gondolataimat is, és aztán már nem voltam a félelmeim foglya, nem hezitáltam bizonyos helyzetekben, hogy ha valami nem jó, akkor azon változtatni kell.

Ez a pályádra is jellemző; például ünnepelt budapesti színésznőként úgy döntöttél, hogy Szombathelyen folytatod.

Én nem tudnék egy helyen 40 évet eltölteni. Szükségem van az új impulzusokra. De kétségkívül, ebben van kockázat. 

Édesanyád vagy édesapád volt ilyen kockáztató hajlamú?

Mindketten mertek változtatni, mert erősek voltak, és szerettek minket.

Bükkaranyoson, ahol felnőttem, mindenkit ismertek, a cipő kopogásából tudták, ki megy el a ház előtt, még a kaput sem zárták.

Ám tisztában voltak azzal is, hogy a három gyerekük csak úgy viheti többre, ha hátra hagyjuk a falut. Beköltöztünk Nyékládházára. Csodás szüleink voltak.

Pedig Bükkaranyos maga volt a földi paradicsom gyerekként…

A patak, a rét, a temető a magaslaton, ahonnan láttad a kékellő bükköst és a szőlőt, télen pedig a kert végéből tudtál a kapuig szánkózni az óriási hóban. Még igazi telek voltak akkor. 

Mész még néha a szülőfaludba?

Igen, hiszen a szülők, nagyszülők ott nyugszanak a temetőben. Meglátogatom őket. 

Március 19-én megkaptad a Psota Irén-díjat, melyet Almási Éva alapított, amikor a Nemzet Színészei beszavazták Psota helyére maguk közé.

Nekem ez nagyon sokat jelent. Almási Évával talán mi álltunk a legközelebb Irénhez. Nem csak azért, mert együtt játszottunk a Madách Színházban. Bizalmasai, szövetségesei voltunk egymásnak. Az is becsessé teszi a díjat, hogy a szombathelyi színház vezetősége terjesztett fel rá, ahol 11 évig voltam társulati tag, és ahova visszajárok vendégként. Megható volt látni – és hálás is vagyok ezért –, milyen sok kollégám eljött a díjátadóra, amely a Rózsavölgyi Szalonban egy baráti összejövetelnek tűnt, egy színházi ünnepnek, amikor együtt lehetünk, és egymásnak örülhetünk. Ritka az ilyen manapság.

Sok barátod van a színház világából?

A mi hivatásunkban a távolságtartás nem működik, bár én szeretek egyedül lenni.

Egyszer hallottam rólad egy történetet, hogy sokszor Gálvölgyi János vitt a színházba, és akkor a család nyugodt volt, hogy biztosan odaérsz.

Ez akkor volt, amikor a Hotel Plazát játszottuk a Játékszínben. Régen. Én egyébként mindenhová odaérek időben, csak éppen kissé zaklatottan. Gálvölgyi Jancsival viszont mindig előbb érkezhettem – 17 éven át, hiszen jó hosszú szériában ment az előadás –, és így nyugodtan léphettem be a színházba. 

A színészek többsége elmondja, hogy nem szeretné, hogy a gyereke kövesse a pályán. Ez esetedben is így volt?

Nem örültem volna, ha a lányom színésznő lesz, de őt sem vonzotta ez. Nem voltam otthon esténként, gyakran karácsonykor naponta kétszer is színpadon álltam. 12 éves lehetett, amikor szerződést ajánlottak Kaposvárra.

Óriási lehetőség volt számomra. Csakhogy amikor elmeséltem ezt a kislányomnak, sírni kezdett. Ez eldöntötte, hogy maradok.

És ez így volt a legjobb. Ha egy színész gyerekében megszületik az elhatározás, hogy követi az apját vagy az anyját, akkor tűzön-vízen át kitart a céljai mellett. Az én lányom szerencsére és okosan civil szakmát választott.

Téged viszont egy hóakadály terelt a színpad felé…

Négyévesen… Amikor ugyanis a bükkaranyosi kultúrházba a hóhelyzet miatt nem érkezett meg időben a tánccsoport, engem küldtek fel a színpadra, hogy addig is énekeljek népdalokat. 

Ott eldőlt, hogy színésznő leszel?

Dehogy. Azt sem tudtam, mi az a színház. Aztán a nővérem általános iskolásként megtanított szépen verset mondani, és attól a perctől megéreztem, mi a siker. Végzős gimnazistaként jelentkeztem egy televíziós szavalóversenyre, és ott volt a zsűriben Várkonyi Zoltán. Ő megígértette velem, hogy jelentkezem a színművészeti főiskolára. Az osztálytársaim közül volt, aki már többször felvételizett, mások amatőr színjátszó csoportokból jöttek, nekem viszont minden új volt.

Az osztályból mindenki színész lett?

Nem. Van, aki nemcsak a pályát, hanem az országot is elhagyta. Négyen már sajnos nincsenek köztünk. Én Gyabival, Gyabronka Józseffel tartom a kapcsolatot, és különösen nagyon jólesett, hogy verset mondott nekem a Psota-díj ünnepségén.

Van olyan szerep, ami kimaradt? Amire nagyon vágytál volna, de mégsem lett a tiéd?

Van egy vicces mondás a szakmában: ha egy szerepet nem kapsz meg, legalább eggyel kevesebbe bukhatsz bele…

Én nem gondolkodom olyasmin, hogy mi maradt ki a szerepek közül. Úgy veszem, hogy semmi, és mind a mai napig remek lehetőségeket kapok.

Rudolf Olivér például rám írta a főszerepet a vizsgafilmjében, a Kaktuszemberben. Múlt nyáron egy dán-norvég-magyar koprodukcióban forgattam. Ősztől újra próbálok Szombathelyen is.

Nemrégiben pedig a Nobel-díjas Krausz Ferenc nézett meg a színpadon.

Csodás találkozás volt vele. A Rózsavölgyi Szalon A Díj című előadásában Lise Meitner fizikust játszom, akit 48 alkalommal jelöltek Nobel-díjra, de egyszer sem kapta meg. Közösen fedezték fel Otto Hahnnal az atommaghasadást. Harminc éven át dolgoztak együtt, barátok voltak. Hahn, aki kémikus volt, egyedül kapta meg a Nobel-díjat a közös felfedezésükért, és még csak meg sem említette a tudós nőt a beszédében. Az előadás a Nobel-díj átvétele előtti órákban játszódik, amikor Lise Meitner kérdőre vonja Otto Hahnt. Amikor elolvastam a szövegkönyvet, azonnal arra gondoltam, hogy micsoda megtiszteltetés ezt a karaktert eljátszani, és hogy milyen fantasztikus nők vannak és voltak a világban. 

Meitner időskori képein is vidámság és élet bujkál a tekintetében. Úgy tűnik, nem törte meg ez a sok elutasítás. 

Ez így van. Tanulhatunk tőle. Most már én is abba a korba léptem, hogy finoman fogalmazva „bizalommal tekintek a jövőbe”. De közben még annyi dolgom van.

Például?

Elolvasni Krasznahorkaitól a Sátántangót. A lányom szerint zseniális.

(Címlapfotó: Bonyhádi Károly)

Ha szívesen olvasol az ország kedvenc színésznőiről, kattints erre a cikkünkre is.