repülő dzsungel

Amikor Juliane Koepcke 1971. december 24-én édesanyjával felszállt a LANSA 508-as számú járatára, még nem gondolta, hogy élete legtragikusabb, meghatározó eseménye vár rá. Nem is utalt erre semmi a tervek szerint körülbelül 1 órás repülőút nagy részében. Mintegy 15 perccel a leszállás előtt azonban hirtelen elsötétedett az ég, és a repülő borzasztó erős turbulenciába került. Teljes volt a sötétség, csak a villámok világították meg olykor az eget. Aztán elszabadult a pokol: egy villám belecsapott a repülőgép egyik motorjába, és a gép szárnya leszakadt.

„Ez a vég; mindennek vége”

– mondta Juliane édesanyja. Ez volt az utolsó mondat, amelyet valaha tőle hallott. A következő pillanatban a hangzavar – az emberek sikoltozása, a repülő motorjainak zúgása – megszűnt a lány körül, és ülésébe szíjazva a levegőben találta magát. Fejjel lefelé zuhant a dzsungel hatalmas fái felé – aztán minden elsötétült, és Juliane elvesztette az eszméletét. 

A 17 éves lány apja megérezte, hogy baj lesz a repülővel 

Juliane Koepcke számára az esőerdő nem volt olyan idegen és ismeretlen, mint a legtöbb ember számára. „Sokat tanultam az esőerdei életről, tudtam, hogy nem olyan veszélyes. Nem az a zöld pokol, ahogy a világ elképzeli” – nyilatkozta később a BBC-nek. Életének nagy részét ugyanis a dzsungelben töltötte. Édesapja, Hans-Wilhelm Koepecke elismert zoológus volt, édesanyja, Maria Koepecke pedig trópusi madarakkal foglalkozott. Ők hozták létre a ma is működő Panguana kutatóállomást és természetvédelmi területet. Itt nőtt föl Juliane, igazi dzsungelgyerekként – szülei megtanították, hogyan kell túlélni az esőerdőben. Magántanuló volt, ám vissza kellett térnie a perui fővárosba, Limába letenni a vizsgáit.

Miután 1971. december végén az utolsó vizsgáját is letette a lány, Juliane anyja azonnal vissza akart utazni Panguanába. Végül azonban engedett gyermeke kérésének, aki nagyon szeretett volna részt venni a 23-i érettségi banketten. A hazautazásra ezért egyetlen járat jött szóba, a LANSA–508.

(Valóban így volt: a Lockheed L–188 Electrából összesen 170-et gyártottak, amelyből 58 lezuhant vagy súlyosan meghibásodott repülés közben.) Anyának és lányának azonban nem volt más választása, hiszen mindenképp szerették volna együtt ünnepelni a szentestét. Maradt a december 24-i járat.

A repülő lezuhanása után 11 napot töltött a dzsungelben Juliane

Amikor a zuhanás után Juliane magához tért, számba vette sérüléseit: eltört a kulcscsontja, sebek borították a lábát és a vállát. Feltételezése szerint agyrázkódása is lett, és – noha ezt akkor még nem tudta – elszakadt az egyik térdszalagja. Ennek ellenére képes volt járni. Teljesen egyedül találta magát, hiába szólongatta anyját, így végül nem volt más választása, elindult. „Hallottam a repülőgépeket a fejem felett, amint a roncsot keresik, de nagyon sűrű volt az erdő, ezért nem láttam őket” – emlékezett vissza az eseményekre. Felidézte magában, amit apja a lelkére kötött: ha eltéved az őserdőben, folyóvizet kell követnie, hiszen az előbb-utóbb tóba vagy tengerbe torkollik, ahol nagyobb az esély arra, hogy emberi települést találjon.

Szemüvegét és egyik szandálját elvesztette, talált viszont egy zacskó cukorkát, amelyet meg is evett. Ez volt az egyetlen táplálék, amit a dzsungelben eltöltött 11 nap során evett.

Szerencséjére hamarosan egy apró patakra lelt, így inkább a vízben haladt tovább, hiszen tudta, hogy szemüvege nélkül nincs esélye észrevenni az apró mérgeskígyókat, amelyek teljesen beleolvadnak a környezetükbe. Ezektől a vízben kevésbé kellett tartania, mint a szárazföldön.

Megmentői istennőnek hitték a dzsungelben megtalált lányt

A 10. nap már alig tudott járni, egy nagyobb folyóval sodortatta magát előre, amelybe a patakocska beletorkollott. „Olyan magányosnak éreztem magam, mintha egy párhuzamos univerzumban lennék, távol minden emberi lénytől” – mondta.

Aztán hirtelen megtörtént a csoda. „Azt hittem, hogy hallucinálok, amikor egy nagy hajót láttam. Amikor megérintettem, és rájöttem, hogy valódi, elöntött az adrenalin.” A parttól nem messze apró, pálmalevelekkel fedett kunyhóra lelt, amelyben talált egy liternyi gázolajat. A karján az egyik seb teljesen elfertőződött, és 1 centiméteres férgek hemzsegtek benne. Eszébe jutott, hogy apja, amikor kutyájuknak hasonló fertőzése volt, gázolajjal távolította el a kukacokat. Így tett most ő is.

„A sebbe csorgattam a gázolajat. A fájdalom borzasztó erős volt, ahogy a férgek megpróbálták mélyebbre fúrni magukat a sebben. Körülbelül 30-at húztam ki, és nagyon büszke voltam magamra”

– emlékezett vissza. Úgy döntött, hogy a kunyhóban tölti az éjszakát. Másnap hangokat hallott. „Olyan volt, mintha angyalok hangját hallottam volna.” Halászok voltak, akik először azt hitték, hogy a helyi legendák vízistennője – félig delfin, félig szőke, fehér bőrű nő – toppant eléjük. Szerencsére Juliane tudott annyit spanyolul, hogy megértesse magát, és el tudja mondani, mi történt vele. A halászok csónakjukkal a legközelebbi kórházba szállították.

Máig találgatják, hogy élhette túl a repülő-szerencsétlenséget

Kétségtelen, hogy a 17 éves lány nem élhette volna túl a 11 napos bolyongást a dzsungelben, ha szülei nem tanították volna meg a legfontosabb tudnivalókra. De vajon hogyan úszhatta meg egyedül ő a katasztrófát? A repülőgépen összesen 92 utas tartózkodott a személyzeten kívül. Abban, hogy Juliane túlélte a szerencsétlenséget, fontos szerepet játszott, hogy be volt kötve ülésébe – ennek köszönhette, hogy életben maradt, amikor a repülő darabjaira hullott a levegőben. Ülése két másik üléssel egybe volt építve, így a nagyobb légellenállás lassíthatta valamelyest a zuhanás sebességét. A becsapódás előtt a dús növényzet, a fák ágai és lombozata is csökkenthette a lendületet. És természetesen nagy adag szerencse is kellett ahhoz, hogy igazán komoly sérülések nélkül ússza meg a zuhanást. Mint utóbb kiderült, a szerencsétlenséget rajta kívül még 14-en – köztük Juliane anyja – túlélték, ám ők nem voltak olyan állapotban, hogy el tudjanak indulni a dzsungelben, és mire a roncsokat megtalálták, már nem éltek.

Olvasd el annak a nőnek a történetét, akit majmok neveltek föl, kattints ide!