Mozart, Liszt, Karády
Állítólag Mozart volt az első popsztár, aki kellően szeszélyes, zseniális és fiatal volt ahhoz, hogy megszállott hívei legyenek. Liszt Ferencért és vállig érő hajáért már nyíltan odavoltak a nők – azok persze, akik valamelyik főúri kastélyban hallhatták különleges, felfokozott hangulatú zongorajátékát. Azaz kevesen, az akkori kiválasztottak. Ekkor még nem létezik film, tévé, internet – a nagy tömegek nem tudnak róla, kiért, miért kellene egyáltalán lelkesedniük.
A színház lesz a rajongás következő helyszíne. Amikor a korabeli Liliomfik megjelentek a világot jelentő deszkákon, a hölgyek elpirultak, és legyezőjükkel eltakarták arcukat. A primadonna cipőjéből pezsgőt inni – fiatal uracskák gáláns fogása volt ez, nem tudni, hogy a furcsa ötlet kitől származott. Mindenesetre piciny, kecses, illatos, selyemből vagy szattyánbőrből készült lábbeliről lehetett csak szó. Az, hogy kifogták a lovakat a hintóból a bódult ifjak és maguk húzták azt tovább a rajta trónoló színésznővel, olyan romantikus és hatásos attitűd volt, hogy még a 20. század vége felé is megesett, némi anakronisztikus beütéssel.
Az első magyar színésznő, akinek rajongói klubja alakult Magyarországon a két világháború között, Karády Katalin volt. Karizmatikus, titokzatos személyiség, nem babaszépség, de éppen ettől izgalmas, búgó hangja egyedi, azonnal felismerhető, és az élete kész regény volt. Másodvirágzása idején, a hatvanas években is sok fogyott a lemezeiből, hamar felfedezte őt az új, fiatal generáció – ő maga mit sem tudott erről Amerikában –, a rádió elkezdte újra játszani a dalait, itt-ott műsorra kerültek legendás filmjei, és legalább annyi nő lelkesedett érte, mint férfi. Aláírt fotói ma is kincset érnek.
Általában a nők hajlamosabbak a rajongásra, erre a plátói szerelemre hasonlító érzésre, amely tisztán érzelmeken alapszik, irracionális, és sosem teljesül be. De nem is ez a szándék. A rajongó nem azonos a valódi szerelmessel, és valószínűleg maga is meglepődne, ha az imádott sztár esetleg megkérdezné, ráér-e este. A cél, korszaktól függően, pusztán annyi, hogy a kiszemelt kedvenc aláfirkantsa az orra alá dugott fotót vagy egy darab papírt, amit aztán ereklyeként őriz a tulajdonosa, vagy éppen leálljon egy közös szelfire a rajongóval.
A beat új fejezetet nyitott
A beatkorszak új vonásokkal ruházta fel a jelenséget. Már nem egy énekes a rajongás alanya, hanem maga a zenei irányzat, és valamelyik együttes, annak is többnyire a frontembere. Ekkor tűzik ki először a kamasz fiúk és lányok szobáik falára a posztereket. Átütő, igazi közösségi élmény együtt, élőben hallgatni ezt a zenét, hiszen a mikrofon mögött álló ugyanannyi idős, mint a közönség, arról énekel, ami hallgatóit is foglalkoztatja. Olyan, mint én, mégis piedesztálon áll. A zenekart körülzsongó bandából olykor kitűnik egy-egy merészebb lány, és groupie lesz – főleg Angliában – sőt, olykor az (általában ideiglenes) feleségstátuszt is kivívja.
Mostanság nem kell a zenehallgatáshoz lemez, magnetofon, videókazetta, tévé sem, nem szükséges cipelni erősítőt, CD-ket – elég egy laptop vagy egy okostelefon, amelynek jóvoltából a világ összes dalát bármikor az énekessel együtt dúdolhatjuk. Ráadásul a YouTube azt is objektíven megmutatja, hogy az adott számot hányszor hallgatták meg. Ezzel mindenki tudtára adja, hogy léteznek örökzöld kedvencek, melyek sosem évülnek el, de persze a fiatal sztárok népszerűségének is fokmérője.
A hatvanas évek dalait ma is nap mint nap kiposztolják az akkori és mostani hűséges rajongók a Facebookon, amit aztán aki akar, lájkolja, miközben egyedül, otthon énekelget magában. A közösségi média tehát teremt is, meg nem is, közös élményt. Amikor azt olvassuk, hogy kedvencünket 20 millióan követik az Instagramon, elgondolkodunk – ennyi embernek lenne egyforma az ízlése, Kiskunhalastól Quebecig?
Hogy viseli, akiért rajonganak?
A rajongás alanyai sokszor zavarba jönnek: sehol nem tanítják meg ugyanis, hogyan kell viselkedni, ha hirtelen rájuk ront, mondjuk a tehetségkutatón történő sikeres fellépés után, egy csapat fiú és lány.
Egyébként sincs fogalmuk arról, hogy mi vár rájuk: a tévécsatornával kötött többoldalas szerződés apró betűs sorait tizenévesen kevéssé tudják értelmezni. Nem is sejtik, hogy ez a papír meghatározza életük elkövetkező éveit. Meglepve veszik tudomásul, hogy például nem vágathatják le a hajukat – később esetleg erre építve reklámoznak majd samponokat és hajbalzsamokat – és nem mindig jelenhetnek meg azon a társasági eseményen, amelyre meghívták őket, mert például az adott tévécsatorna vezetője éppen összeveszett a meghívó médiacsoport értékesítési igazgatójával.
Ahhoz, hogy valaki „normális” tudjon maradni annak ellenére, hogy ismeretlen milliók, vadidegenek imádják, élete minden pillanatát figyelik, és azon vitatkoznak, jól áll-e neki a szakáll, vagy inkább le kellene vágatnia, jó, ha rendezett a családi háttere. Az sem árt, ha az ősök a show-bizniszben dolgoznak, és felkészítik őt erre az életformára. Legalább ilyen fontos, hogy a sztár intelligens, képzett legyen, esetleg nyelveket beszéljen, és helyén tudja kezelni a jelenséget.
Hollywood aranykora is kegyetlen volt
Ez azonban a hírességek nagy részére nem jellemző. Hollywood aranykora, amelyet mostanság nosztalgiával emlegetnek, és amelyről manapság kegyetlenül őszinte sorozatot láthatunk a Netflixen, mutatta meg, milyen szörnyűségekre (volt?) képes a kasszacsilingelésre hajtó, sztárcsináló gépezet.
Rock Hudsont, a korszak egyik legnépszerűbb filmszínészét az ügynöke nyilvánosan ezerszer megalázta, új nevet talált ki neki, rendszeresen abuzálta, majd megnősítette a titkárnőjével, holott homoszexuális volt. Rita Hayworth-nek kitépették elől a hajszálait, hogy magasabb legyen a homloka, és éheztették. A hatéves Shirley Temple-nek – akinek ennyi idősen már rajongói klubja volt – minden percét beosztották a stúdiók. Már akkor is kemény napi edzésekre kényszerítették a trénerek a férfiakat és a nőket, és ha úgy találták szükségesnek, kivilágosíttatták a bőrüket.
Könyvklubtól a weboldalig
Ma a Facebookon percek alatt alakulnak csoportok, akár egy könyvsiker apropóján. Akik tagok szeretnének lenni, mert imádják az adott regényt – nap mint nap elolvassák, és kívülről tudják! –, örülnek e kötődésnek, hiszen hasonló mániájú emberekkel lesznek körülvéve. Nem csak én vagyok ilyen őrült – nyugtatgatják magukat. A rajongókat nem zavarja az sem, ha a csodált író 200 éve meghalt. A sikeres filmfeldolgozások után például világszerte több helyen alakultak Jane Austen-könyvklubok, és a tagok a mai napig újdonságokra bukkannak a világ egyik legnépszerűbb írónőjének életében és műveiben.
Több mint fél évszázada halott hírességek neve mellé percek alatt ölelős emojik ezrei kerülnek fel a Facebookon – ha ezt James Dean, Marylin Monroe vagy Elvis Presley megérhette volna!
No meg azt, hogy az internet sci-fibe illő módon megszünteti az időkorlátokat, a távolságokat… A fiatal sztár reggel 9-kor iszik egy kávét Manhattanben, közben odaszalad hozzá egy rajongó és készít vele egy videót vagy szelfit, ami aztán 2 perc alatt végigfut a világhálón. Kis túlzással, hamarabb látjuk Szolnokon egy lakásban ülve, hogy éppen milyen süteményt fogyasztott a kávéja mellé, mint hogy az asztaláról elvinnék az üres tányért.
Olykor komoly munka és anyagi befektetés áll a rajongás mögött. Van, aki megszállottan, évekig, naprakészen szerkeszt egy internetes rajongói oldalt, amely pontosan követi, hogy a kedvenc mikor, hol volt, mit nyilatkozott, milyen ruhát vett fel aznap, melyik fesztiválra utazott el éppen, és kivel csókolózott előző este egy yachton. A rajongó a sztár életének minden apró mozzanatát nyomon követi, felrak róla vagy 30 ezer fotót, sokat fordít az amerikai lapokból, hogy friss infókkal szolgáljon a hasonló érdeklődésűeknek. Egy idő után oly sokan kattintanak az oldalára, hogy hirdetői is akadnak – lassan üzletté formálódik a lányos hobbi. Aztán az egyetemista felnő, leteszi a vizsgákat, családot alapít és elbúcsúzik a pajtásoktól. De bizonyára egész életében követni fogja a színész pályafutását.
Nem baj az se, ha kannibál?
Előfordulnak furcsa végletek, szinte függőségek. Ismerek olyan 70 körüli, diplomás, okos, nagycsaládos hölgyet, aki éjt-nappallá téve nézett – vagy néz ma is – egy bizonyos török filmsorozatot. Csak azt. A főszereplő más filmjei után nem nagyon érdeklődik. Ha véget ér a sorozat, újra nézi a részeket YouTube-on. Éjjel-nappal, okostelefonon is. Amikor legutóbb beszéltem vele, éppen egy hipnotizőrhöz készülődött, azt hallotta, ő tud segíteni.
A megszállott rajongót nem ábrándítja ki semmi. Hiába derül ki a legnagyobb disznóság az adott színészről, akkor is odavan érte. Amikor Armie Hammerről, a Szólíts a neveden sármos sztárjáról elkezdték híresztelni a világlapok, hogy kannibálhajlamai vannak, egyes nők azzal biztatták, belőlük nyugodtan kiharaphat egy ízes falatot…
A rajongás újkori válfaja az uralkodóházak tagjai iránti túlzott érdeklődés. Diana hercegnő és az ő tragikus sorsa, halála és szinte tömeghisztériába fulladó temetése adta meg ennek a végső lökést. Mindebben a médiának és a paparazziknak óriási szerepe volt és van. A közönségre teljesen fölösleges intim információkat kényszerítenek rá. Soha azelőtt nem érdekelte az angolokat – főleg nem az egész világot –, hogy ki mit csinál a brit uralkodóházban, milyen parfümöt szór magára, melyik a kedvenc virága és szereti-e a pöttyös ruhákat.
A királyi családba bekerülni óriási hírnevet jelent – de ez évszázadokig nem volt így, hiszen a dinasztiák egymás között házasodtak, és nem létezett tömegkommunikáció. Amióta megpróbáltak civilek is férjhez menni valamelyik herceghez – Wallis Simpsontól Meghan Markle-ig –, hirtelen a világ leghíresebb személyiségei lettek, akiknek minden lépését szabályozzák és figyelik, és milliók alkotnak nap mit nap véleményt róluk. Rajonganak értük – vagy éppen gyűlölik őket. Úgy tenni, mint aki ezzel előre nincs tisztában, naivitás. Mindez üzlet, persze: egy címlapfotó, egy tévéinterjú milliókat hoz a konyhára, elsősorban a reklámbevételek révén.
Ölni is képesek
A rajongó végletes helyzetben veszélyes tud lenni! Akik a kordonon keresztül átölelik imádójukat egy-egy filmfesztiválon – nyomukban persze az aggódó testőrökkel – meglehetősen merészek. Ez a szenvedély ugyanis visszaüthet: előfordul, hogy a függőségben létező, pusztán irigységből előbb-utóbb ugyanolyan híres akar lenni, mint imádottja, sőt közben úgy érzi, el kell a példaképet pusztítani, mert nem bír kitörni másként e furcsa érzelmi kötődésből. Erre példa John Lennon tragikus halála, amikor rajongója, a 25 éves Mark David Chapman 1980-ban négyszer rálőtt. Előtte a taxisofőrnek, aki a Dakota-házhoz fuvarozta, azt hazudta, munkakapcsolatban áll Lennonnal.
A világ sosem bocsátotta ezt meg neki. Chapmant még feltételesen sem bocsátják soha szabadlábra. A kihallgatáson bevallotta, csak azért ölte meg a 40 éves popsztárt, mert nagyon híres volt, és ő is az akart lenni. Sikerült is neki, de nem boldog tőle.
Chapman ma, 65 évesen tisztában van vele, hogy bár időközben megnősült, egész életét a börtönben kell majd töltenie. Yoko Ono egy helyütt azt nyilatkozta, mindig attól fél, hogy a sokadik kérvény után szabadon engedik, és vele vagy a fiával is akar majd végezni.
Megjelent az új Dívány-könyv!
A Dívány magazin új kötetével egy igazi 20. századi kalandozásra hívunk. Tarts velünk és ismerd meg a múlt századi Magyarországot 42 emberi történeten keresztül!
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
Borító- és címlapi kép: Yoko Ono és John Lennon - montázs. Készítette: Csabai Kristóf / Dívány.hu
